Jó formájú, kissé hajlott korú ember volt, ráfigyeltem, egy vonattal utaztunk gyakran.
Szeme álmos mindig, a szája bizonytalan nevetésre áll.
– Szevasztok! – kiált a társainak, és kezével intve beül sietve a kupéba. Lába mellett elhelyezi festékes faládáját. Valami szörnyű vörös és fekete festékes ákombákomok vannak a láda két oldalán. Rövid ideig áll a vonat kis állomásokon, ne kelljen keresgetnie a csomagtartóban, csak fölkapja, és már ugrik is kifelé a vagonajtón.
– Megint az utolsó pillanatban értél ide! – kuncognak a komái, akiknek arcán ezerféle furfangos vonás van.
– Fontos, hogy itt vagyok – mondja emberünk. Esőálló, bőrből való sportsapkáját a feje búbjára tolja föl a mutatóujjával. Tükröt vesz elő, és a sietős hajnali mosdás nyomát vizsgálja. Megtörli zöldes szemét. Talán a még bennszakadt kis darab alvás nyomát simítja ki lassan. Dörmög is hozzá:
– Majdnem elaludtam. Mostanában olyan nehezen ugrok ki az ágyból…
Megigazítja kissé vastag, de szabályos vonalú, vörösesszőke szemöldökét. Megtapogatja állát, kibújt-e már a borosta, mert sűrű, feketés szakálla szinte kiborotválhatatlan, pedig a haja puha, világos gesztenyeszínű, majdnem szőke.
– Meg is kellett volna borotválkozni – mondja még, és elteszi zsebébe az apró, csempesarkú tükröt. Aztán a melléje szedelőzködő társakra nevet egészséges fogaival.
A vonat megindul.
– Zsugázzunk? – kérdi egy nyurga fiatal szaktársa, akinek a fején fehér nyári sapka van, de már a festékektől egészen szivárványszínű. Sokat néztem ezt a sapkát is. Már törtem a fejem, hogy kerül ennek a fiatalembernek a feje búbjára is festék.
A bőrsapkás csak bólint a nyurga legény kérdésére:
– Nem bánom. Hol a pakli?
Néhány társával az egyik kis állomáson szálltak le rendszerint. Majd egy óra utazás naponta, ugyanazon a vonalon, unalmas dolog. Így agyonütik az időt.
Olykor egyedül két állomással tovább utazott a bőrsapkás. Az is megesett, hogy ő szállt le, és a társai még a következő kis helységig utaztak.
Munkára jártak ki a vidéki városkából, valami mesterségükhöz vágó, finom elnevezésű cégben tömörültek, és a környékben mindenfelé munkát vállaltak.
Amint említettem, unaloműzésből sokszor kártyáztak. A partnerek váltakoztak a vonatban. Ahogy beültek, egyikük zsebéből máris előkerült a kártya, és ütötték a blattot. Sosem a bőrsapkás vette el a használt kártyacsomagot, de kis nógatás után csak behúzódott velük az egyik sarokba, a kezébe vette a sietősen kiosztott lapokat.
Érdekes csoportba ültek össze. A hajnal sugarai a párás ablaküvegen át lilásszürke sávokat vetettek az arcukra, és izgatott szemükből mintha szikrák pattogtak volna ki ilyenkor. Különösen a föléjük hajoló kibicek szeméből.
Többnyire huszonegyeztek, de nem nagy tétekben, öt-tíz dináros alapon. A szerencse szeszélye folytán mégis csinos összegek is összegyűltek egyszer-másszor a bankban.
– Kétezer? Ütöm! – rikoltotta a soron levő.
Különösen hangos volt egy zöld franciasapkás, sebesüléstől kisé ferdeszájú, máskülönben föltűnően szép legény.
Ilyenkor a reggeli álmosságot egészen elűző izgatottság vett rajtuk erőt, és hevesebben ütötték kezük fejét az asztalkaként szolgáló, lábuk közé elhelyezett, végével fölfelé fordított faláda lapjához, s úgy vágták ki a győztesnek hitt lapokat.
Az utolsó pillanatban ugráltak le a kocsiból többször is a játékba feledkezett szaktársak, mikor már mozgásba kezdett a zörgős, vicinális szerelvény.
Egyszer nagyon jól állt a lapja az én vállas, bőrsapkás, szőke emberemnek. Erősen hangoskodtak a többiek az ő sorozatos nyerése miatt, így nem is figyelt föl időre, hogy a kalauz már indulásra sípolt. Úgy látszik, egy állomással előbb kellett leszállnia, mint a társainak. A vonat megindult.
Hirtelen kivágta a kártyát, egyetlen mozdulattal beseperte a pénzt, és félredobta a lábuk közt álló faládát. Már kapott is a magáé után, s szaladt a fülke ajtajához.
Csakhogy a vonat már erősebben mozgásba jött. Ő mégis leugrott. Balszerencséjére lebegő félhosszú felöltője beakadt a régifajta vagonajtó kilincsébe.
Ahogy kiugrott, egy-két pillanatig himbálózva a levegőben kapálódzott. Aztán leesett. De úgy, hogy mindkét lába a forgó kerekek alá került majdnem combtőig. Ládája messze repült. A bőrsapka is leesett a fejéről. Egyik kezefeje is a kerekek alá szorult.
Rémeset kiáltott az elgázolt munkás. De már mások is kiáltoztak az állomásban, akik látták a veszélyes lengést a vonatajtó kilincsén. Egész nagy hangzavar keletkezett.
Hirtelen kidugtuk fejünket a nyitott vonatablakon. Ott feküdt már a sínek mellett, véres csonkokkal az előbb kiugrott ember. A mellette elforgó kerekek meg-meglebbentették széttépett ruhájának és rövid felöltőjének ugyancsak véres rongyait.
Ebben a pillanatban iszonyúan megcsikordultak a fékek. Fékezett a mozdonyvezető, és fékeiket teljes erővel csavarták a fékezők is. De egy nagyobb rándulástól egyszerre megállt a lassuló vonat. Valamelyikük a vészféket is meghúzhatta. Későn.
A kupék oldalához zuhantunk. Egy koffer ránk esett. Az ajtókhoz rohanva kiugráltunk kocsinkból.
Ide-oda rohangásztak az utasok. Nagy sereg ember fogta körül a vértócsában tehetetlenül fekvő munkást. Levegőt sem hagytak neki. Egy vasutas a szolgálatos milicistával szétnyitotta a tömeget a sérült ember körül. Vastag kötszert nyomtak az elszakadt nadrágból kilógó csonkokra, hogy lassítsák a vérzést. Egy pillanat alatt csupa vér lett a hófehér, nagy halom kötszer.
Két-három utas a földön kinyílt faládát nézte tétován. Festékes dobozok, kézi ecsetek, széles és lapos oszlató ecset, acéllapú, fanyelű gittsimítók. Tiszta szalvétába csomagolt ennivaló ebédre. Most ez a csomag is kinyílt. A sült hús és a kenyér vége egy sárgás savanyúpaprikával kikandikált a szalvéta nyílásán. Egy ember szánakozó arccal visszarakta a ládába a széthullott holmit.
A piros sapkás forgalmista jött sietve. Izgatottan kiáltotta:
– Telefonáltam már a szomszéd nagyközség mentőállomásának. Autójukkal hamarosan itt lesznek. De bírja-e addig ez az ember? A belügyieket is értesítettem – mondta aztán gyorsan a milicistának, aki már a száját is nyitotta, hogy kérdezzen, miközben a sérült ember rángatódzó vállát simogatta erős kezével, nyilván, hogy nyugtassa…
A forgalmi tisztviselő a sebesült körül szorgoskodó vasutast elküldte, hogy állítsák át a váltót, mert a szembejövő vonat a kitérőre kell hogy álljon, nem mehet keresztül a rendes vonalon. S maga látott hozzá, hogy valami kötözést rögtönözzön a vérző emberen. Orvos vagy egészségügyi ember nem akadt éppen az utasok közt.
A váltót átállították. Itt, ahol a szerencsétlenség történt, az eredeti állapotot akarják majd látni a hatósági emberek, míg a tényeket gyorsan megállapítják.
– Csak a sebesültért jöjjön már a mentőautó! – sóhajtozik a mi kocsinkból való néhány útitárs.
Szörnyű a kötszerekkel körülbugyolált csonkok véres göngyölege. És a vonatkerekek között elmaradt, levágott lábak a barna, kopott sarkú félcipőben, a segélyért kinyúló kéz szétálló ujjai. Mert ez a kéz ott fehérlik-piroslik a vagonok fekete hasa alatt. Nem szabad hozzányúlni. Nem tartozik már az erős testhez, melyet menteni igyekezett. Csuklóban vágta le az acélkerék…
A sebesült ember meg ott feküdt a veszteglő vonat mellett. Hörögve nyögött, és felsőteste föl-fölemelkedett.
Elájult meg újra észhez tért. Iszonyú fájdalmak szorították csípője felől és törtek egyre fölfelé a hasában, a mellében.
Vére csak folyt. Ő ezt nem láthatta, nem is érezte pontosan, csupán egy csobogó, folydogáló valami hűtötte néha égő fájdalmát. A kívánatos, nyugodt kék eget nézte egy-egy pillanatig, reggeli fényeivel. Ó, ha a reggel tiszta erejéből meríteni lehetne, és még egyszer talpra állni… És egy élmény emléke tolult agyába: gyerekkorában egyszer eltörte a lábát. Akkor is ilyen kék ég borult föléje. Akkor fölemelték, és kórházba vitték, a gipszelőbe. Tél volt akkor. Most is hidegség kezdi bénítani, mint gyerekkorában…
Csak egyszer szólalt meg fakó hangon:
– A feleségemet… telefonáljanak…
De a nagy fájdalomtól újra elvesztette eszméletét, s nem tudta befejezni mondatát… Szétroncsolt végtagjaiból lüktető hullámokban jött a vér. Különösen a bal lábából, azt mintha késsel metszette volna le nadrágszárastul a vonat érzéketlen kereke.
Mire a közeli nagyközségből kiért a mentőautó, a munkás már nem lélegzett. Sárgásfehér arcában kifordult a szeme. Ráborították a bőrsapkáját. Elvérzett.
A fehérköpenyes orvos hiába hallgatta a szívverését. Megállapította a halál beálltát. Egyebet már nem tehetett.
Iratokat kerestek a halott zsebében. A jegyzőkönyvet fölvették, a méréseket elvégezték a hivatalos emberek. Nincs felelős. Az előzményekre sok tanú akadt. A szaktársak, az állomásszemélyzet és mi, többi utasok is a kocsiban. Szerencsétlen ember, magát hozta bajba, mert a szaladó vonatról rosszul ugrott.
…Fütyült a mozdony, és tovább indultunk.
S én egyre a kupénak abba a sarkába meredtem, ahol sápadtan, kártya nélkül ült a többi munkás, s ahol annyiszor törölgette fiatalosan magabiztos arcát a rokonszenves bőrsapkás ember. A vonat megint egyenletesen zakatolt, s mintha azt kattogta volna idegesen: festékes láda… festékes láda… Majd azt, hogy: buta véletlen… buta véletlen… Aztán meg mintha csak azt zakatolná: mért nem vigyáztál… jó ember, jó ember… mért nem vigyáztál…
Hiába néztem ki a kora tavaszi, itt-ott harsogóan zöldülő vetésre. Egyre a véres földet láttam az ember csonkjai alatt, és halványsárga arcát, beesett gödrű, lehunyt szemét, a fejéről továbbröpült barna bőrsapkát, amit a csak látásból ismert felebarátom arcára borítottak sajnálkozón és megilletődéssel.
Szótlan topogva készült kiszállásra a többi munkás. Egyedül maradtam a kocsiban nyomasztóan nehéz érzéseimmel…
