A párnázott harmadosztályú kocsiban lágyan ringatózva, álmosan nézegettem ki a langyos estbe. Futott a vonat. Halk, rugalmas rázkódással rohant új személykocsink a szerelvény közepetáján.
Néha-néha szunyókáltam. Szemem fáradtan lehunytam, de tartósan nem nyomott el az álom. Csak egy-egy pillanatra kapcsolódtam ki a köröttem zengő világból, de a másik pillanatban már élénken a tudatomba hatoltak a rajtam kívül ható élet jelenségei.
A vonatfülkében csak hárman ültünk. Én az egyik sarokban, az ajtónál. Az ablak felőli egyik sarokban egy vasutas ült menetirányban, vele szemben egy fiatal, barátságos arcú vámtiszt. Mindketten jól öltözött, a maguk rangjára adó férfiak, az egyenruhához szokott szabályos mozdulatok emberei.
Vámtiszt útitársam már az induló állomástól itt üldögélt a fülkében, míg a vasutas később, egy kis állomáson szállt be.
Amikor meglátták, s megismerték egymást, vidám üdvözlő szavakat kiáltozva, viharosan összeölelkeztek. Azóta önfeledt tárulkozással, baráti és férfias melegséggel beszélgettek életük közelmúlt néhány évének eseményeiről, mert ahogy szavaikból kivettem, az utóbbi időben nem találkoztak.
Úgy fél füllel a harsány nevetésre és az egymás iránti bizalmas megjegyzésekre, a csipkelődésre oda-odafigyeltem, mert álmosan pilledő szemhéjam föl-fölpattant a kellemes emberek jóízű, hangos párbeszédére.
A népfelszabadító harcokban együtt küzdöttek jó ideig, és a közös emlékek elszakíthatatlanul összefűzik őket egy életre. Ez derült ki hamarosan a komoly szavú vagy évődően váltakozó tereferéjükből.
Álmosságom aztán teljesen elmúlt, amikor a megnyerő arcú, sudár növésű vámtiszt hosszabb mesébe kezdett arról, hogy miért kérte áthelyezését ide, M. városkába. Félig nyílt szempillám alól meleg, élénk csillogású barna szemét néztem. Néha a formás szája fölött sötétedő bajuszra tévedt a tekintetem, mert ez a bajusz minden vidámságra való hajlama ellenére is egészen komollyá rajzolta az embert. A komorságot festő bajusz alól azonban olykor elővillant hibátlan, fehér fogsora, s ez egész fiatalos enyhületet vitt a hosszúkás, barnás bőrű arcba.
Úgy félig hunyt szemmel hallgattam előbb a nyílt férfias beszédet, majd elsuhant álmosságom, s már teljes figyelmemet lefoglalta a történet iránti érdeklődésem. Még egy köhintéssel sem zavartam volna a beszéd nyugodt menetét, olyan emberi természetességgel és rokonszenves őszinteséggel mondta el szokatlan esetét.
– Tudod, hogy már öt éve voltam régi helyemen – mondta a vámtiszt fekete szemű, éles vonású, borotvált arcú vasutas barátjának, akinek a szakálla színétől borotváltan is kékes az arca, de ibolyaszínű szeme mégis valami szelídséget kölcsönöz egész lényének –, egészen megszoktam már azt a várost. Azt is tudod, hogy kicsit mindig tartózkodó vagyok a nőkkel szemben. Védem az egészségem, a nyugalmam is, de meg a tisztaságérzetem akadályozott sokszor, hogy csúnyább kalandokba keveredjek. De hát a férfi mégis férfi, és se vagyok szent éppen...
Sz.-ben, régi állomáshelyemen egy fiatal nővel ismerkedtem meg valami társaságban. Néhányszor találkoztunk. Barátságosan nézett rám. Majd udvarolni kezdtem neki. Olyan rendes kislánynak látszott. Egy kicsit bele is habarodtam. Fekete szemű, fátyolozott tekintetű nő volt. Igen szép alakú. Egészen az én ízlésem. Keveset beszélő, szinte szokatlanul szótlan kis nő. Szerette, ha én beszélek neki sokat. Hosszú sétákat tettünk. A cukrászdában üldögéltünk együtt. Egyszer az egyik kávéházban táncoltunk is egy órácskát.
A tavaszon a városi parkban is elüldögéltünk némely délután. Csókolóztunk is egyszer-másszor. Azután hazakísértem kedves ismerősömet. Gyorsan elbúcsúzott, és besietett a lakásba.
Másnap is elkísértem, s akkor beosontam a nőcske után. Semmit sem ellenkezett ajánlkozásomra.
– Gyere – mondta egyszerűen –, s egy rövid, sötétes folyosón gyorsan húzott maga után. Margit, így nevezte meg magát szerelmem, egy folyosó végi szobácskába vezetett. Az esti homályban félig kicsavarta a villanyégőt a szobában. Én azt hittem, a szülők miatt, ha véletlenül belépnének.
Nagyon szép néhány órácskát töltöttünk el majdnem szótlanul. Ha beszélni akartam, Margit a számra tapasztotta erős kis kezét. Vagy egyre újabb, mohóbb csókokkal fojtogatott. Nagyon mohó nő volt, de jó illatú s igen kívánatos. Hosszabb mulatozás után elszunnyadtam. Hogy szerelmem elszunnyadt-e, azt nem tudom. Azt sem tudom pontosan, meddig alhattam. Gondolom, talán egy órácskát, másfelet, amikor dörömbölésre, rekedtes férfihangra ébredtem föl.
– Jaj, a férjem! Nem gondoltam, hogy hazajön! – rebegte idegesen Margit.
Én nagyon zavarba jöttem. Eddig soha egy szó említést sem tett a férjéről. S most itt vagyok az asszonynál kelepcében. Megszólalni sem mertem hangosan: mi ez hát most voltaképpen? Csak egy-két szót suttorogtunk. Sietve kapkodtam a ruhámat. Margit engem gyorsan az ágy alá bújtatott, félig öltözötten. A föl nem húzott ruhadarabjaimat is utánam tömködte az ágy alá. Aztán álmosan ásítva az ajtóhoz ment, s beengedte a dörmögő férfit.
A férj föl akarta kattintani a villanyt, de az asszony hirtelen azt felelte, hogy kiégett a körte. A férfi a sötétben dobálta le ruháit. S lefeküdt Margit mellé, még ki sem hűlt helyemre.
Én a nagy izgatottságtól még mindig remegtem az ágy alatt, s féltem a saját lélegzetemtől. Féltem a szégyentől, ha észrevennének és felelősségre vonnának, vagy kiűznének lealázva. Meg is verhetne talán. Fegyver nincs nálam, gondoltam búsan. Ilyen buta helyzetbe sem kerültem eddig még soha…
Itt a vámtiszt beszédének hirtelen vége szakadt, mert a fülkébe a kalauz lépett be, s a jegyeket kérve, fölkattantotta a villanyt.
Mikor kiment, a vasutas leoltotta a villanyt, barátja pedig tovább folytatta mondókáját.
– Csúnyán rászedettnek éreztem magamat. Ha szülők jönnek, hagyján. Két fölnőtt fiatal ember szereti egymást. Semmi bonyodalom. Csak ránk tartozna a dolog, hogy rendezzük. De így? Semmi kedvem őrjöngésekben részt venni. Én tiszta pohárból szerettem mindig vizet inni. A partizánéletben is mindig azon nyavalyogtam eleinte, hogy az apró tisztasági kényelmekről le kellett mondanom…
Nem is sejtettem, mikor Margitot kísérgettem, hogy ilyen komisz, vicclapba való helyzetbe kerülök vele. Se pofon, se valami nehéz ütleg ellen nem védekezhetnék eredményesen, mert szorongató érzésem is megfutamodásra indítana. Ilyen szószba kerültem én, a volt harcos!
Míg tépelődtem, kedves kis nőismerősöm ugyanolyan csurranó csókokkal nyugtatta meg férjét, és hitvestársi kötelességét maradéktalanul teljesítette…
Vártam, vártam. Mi mást tehettem a kutyaszorítóban? Egyszer csak nyugodtan, egyenletesen szuszogni, majd horkolni kezdett férjuram.
Halkan kimásztam az ágy alól. Felültem. A férj csak fűrészelte a levegőt, mit sem sejtve közellétemről. Eddig föl nem húzott öltönyeimet magamra terítve az ajtóhoz vánszorogtam. Most nem volt az ajtó bezárva. Nyilván azért hagyta nyitva az asszony, hogy minél egyszerűbben elillanhassak. A kapu nem volt kulcsra zárva. Föllélegeztem. Kimásztam a csúnya csávából. Megkönnyebbülten léptem ki az utcára, és szapora léptekkel igyekeztem a közeledő hajnal előtt jó messzire távolodni…
Néhány nap múlva, most egészen véletlenül, megint összeakadtunk Margittal, megkeseredett szerelmi kalandom hősnőjével. Abban a kis cukrászdában történt ez, ahol néhányszor már együtt üldögéltünk.
Margit ugyanolyan nyugodtan, mondhatnám ártatlanul nézett a szemembe, mint régebbi találkozásaink alkalmával. A legkevésbé sem jött ki a sodrából, pedig én alaposan fölidegesedtem.
Örömmel köszöntött, és minden további nélkül sétálni hívott. Útközben, ahogy sejtettem, megint magához invitált. Azt feleltem neki, hogy nem akarok olyan megalázó helyzetbe kerülni többé. – Mért nem mondtad, hogy férjes asszony vagy? – kérdeztem türelmetlenül.
Kérdésemre csak a vállát vonogatta Margit. Amikor láttam, milyen közömbösen ítéli meg buta esetünket, elkeseredtem. Talán egyszer azért nősüljek meg, hogy majd más legények után is szaladozzon a feleségem?
Azt ajánlotta Margit, hogy a közeli kirándulóhelyen találkozzunk másnap. Én bosszút forraltam, és ráálltam a találkozóra. Valamit tenni akartam vele, csak még nem tudtam, hogy mit.
A kirándulóhelyen az erdőbe mentünk. Ott bolyongva egyre beljebb haladtunk, egészen a távoli patak partjáig. Ott a fűbe heveredtünk. Fürdésről beszélgettük, s egészen levetkőztettem Margitot. A néhány nap előtti düh fogott el ismét. Amikor már teljesen csupasz volt, egy csomóba fogott ruháját mind a patakba hajítottam olyan gyorsan, hogy az asszony, szándékomról mit sem sejtve, nem akadályozhatta meg. Aztán szó nélkül faképnél hagytam.
Jó darabon elszaladtam; de messziről, egy magaslatról figyeltem, mit tesz. Egyúttal dühöm csillapodását is vártam.
Margit egy ág segítségével összeszedte és kivette a patakból csuromvizes ruháit. Darabonként szárítgatta egy ideig. S aztán úgy félig vizesen magára húzva, dühös arccal hazaindult, mert már alkonyodott. Mikor közelembe ért, a fák közé húzódtam, hogy elkerüljem vele az újabb találkozást.
Valamit elmesélhetett a férjének, mert úgy hallottam, az csak az alkalmat keresi, hogy leszámoljon velem.
Ezért kértem áthelyezésemet ide. Nem akarom tovább bonyolítani a dolgot. A nagy messzeség majd kioltja a haragot. Az az érzésem, nem az egyetlen vagyok, akire férjuram joggal haragudhatna.
– Így járnak a kópék! – kiáltotta teli szájjal a vasutas, és jóízűen nevetgélt. – Miért nem nősülsz meg? Mire vársz? Nekem egy nagyszerű ötéves lányom is van már! De nem ilyen kalandokra nevelem…
– Hogy mért nem nősülök meg? – felelte tűnődő hangon a vámtiszt. – Azt hiszem, még nem jött el az igazi…
Megint a kalauz jött be a fülkébe, de látva, hogy a régi utasok ülnek csak bent, szó nélkül távozott.
Mind a hárman elgondolkodva néztünk ki az éjszakai homályba, amelyben tarka csíkokkal, pajkos játékot játszottak a mozdonyból kihulló tüzes szikrák.
