Csépe Imre, ha élne, idén lenne 98 éves. Negyven éve halott. Megismerkedésünk első pillanatától kezdve őszinte barátság alakult ki közöttünk, a nagy korkülönbség ellenére. Mégsem atyáskodott, vele egyenrangú költőtársnak fogadott el. Az 1950-es években ugyanis diákként verselgetni kezdtem, s amikor tudomást szereztem róla, hogy Csépe Imre Palicson, a Horgosi úti állategészségügyi állomáson dolgozik, egy forró augusztusi délelőtt vettem a bátorságot, és felkerestem néhány versemmel. Akkorig két verseskötete jelent meg. Barátságosan fogadott, öcsémnek nevezett, és több versemet azonnal elolvasta. Ezután sokáig beszélgettünk a hűvös helyiségben, illetve inkább csak ő beszélt és fejtette ki véleményét a költészetről.
Néhány gondolatát dedikálásként be is írta korábban megjelent két verseskötetébe, amit ajándékba adott. Az Üzen a föld című kötetébe ezt: Poéta sors a legrögösebb út; Tüskei nem a testen, hanem a lelken hagynak sebet. Szeretettel Jóska öcsémnek. Palics '54. VIII. 23.
Ugyanakkor dedikálta Májusi mezőkön című könyvét is: A költő egy lobogó fáklya, mit a szépség lobbant lángra. Költőnek lenni annyi, mint a saját tüzedben elégni. Jóska öcsémnek szeretettel.
Akkoriban az irodalom jelentette számomra a világ közepét és értelmét. Ehhez a felismeréshez pedig Kosztolányi versein és versfordításain keresztül jutottam el, a palicsi esperes-plébánosnak, Bertron Ferencnek köszönhetően. Gazdag könyvtára volt, és ott fedeztem fel a szabadkai születésű költő halála után megjelent tizenkét kötetét, ami azért keltette fel az érdeklődésemet, mert Kosztolányi Árpád, az orvos és családja a szomszédunk volt, középső és legkisebb leányával, Verával és Terézzel (Tücsivel) naponta együtt játszottunk a plébánia nagy kertjében. Otthon is sokat emlegették az orvos testvérét, akiről annyit jegyeztem meg, hogy író és költő volt, Budapesten élt, és négy hónappal a születésem előtt súlyos betegségben halt meg. S lám, most itt vannak a könyvei! Beletemetkeztem verseinek olvasásába. A szegény kisgyermek panaszainak minden sora belém ivódott. Hatására kezdtem a rímfaragáshoz. Csépe Imre a verseim elolvasásakor azonnal felismerte, hogy azok utánérzésből születtek, és arra biztatott, hogy a magam érzéseit a saját szavaimmal fejezzem ki, öntsem verssorokba, akár a rímek elhagyásával is. Valamennyi találkozáskor néhány újabb versét is felolvasta.
1954 augusztusában gyakran megfordultam a palicsi állategészségügyi rendelőben, s igencsak lehangoltan jöttem el, amikor nem találtam ott. Ilyenkor Palics, Ludas vagy Hajdújárás valamelyik tanyáján segített az állatorvosnak a ,,bikaerős’’ ember, ahogy a környék parasztjai nevezték. Vannak, akik jól emlékeznek rá, hiszen úgy ismerte a környéket és az állattartással foglalkozó embereket, mint a kubikos munkában feltört tenyerét. S nemcsak munkája során, hanem akkor is meglátogatta ezeket az embereket, amikor megjelentek a kötetei. Köztudott, hogy Csépe Imre volt az egyetlen vajdasági író és költő, aki nem restellte kerékpárján a falvakat és a tanyavilágot járni, házalni, táskájában a könyveivel. És sikerrel. Mindenütt szívesen, mindannyiszor szeretettel fogadták, hiszen azoknak az egyszerű embereknek a nyelvén beszélt és írt, akik közül ő is kikerült, türelemmel hallgatta meg őket, együtt érzett velük, az ő gondolataikat és vágyaikat fejezte ki. Jól érezte köztük magát. Az emberek petróleumlámpa fényénél, főleg a hosszú téli estéken, olvasgatták a könyveit, vagy ha irodalmi esten fellépett, hallgatták. A ludasi rokonaim egyikénél, meglepetésemre, a Biblia mellett Csépe Imre verses- és novelláskötetét láttam a fehérre meszelt kemence tetején – agyonolvasott állapotban.
Később gyakran és sok időt töltöttem vele, egyik-másik irodalmi estjére el is kísértem. 1955 őszén például Temerinbe, ahol zsúfolásig megtelt a terem önálló irodalmi estjén. Elégedett és boldog volt, hogy sokan eljöttek – és elsősorban a parasztemberek. Verseit – mint leginkább – itt is ő szavalta. Nem is volt rossz előadó. Kihangsúlyozott olyan szavakat vagy verssorokat, amelyek talán más előadásában alighanem elsikkadtak volna.
Neki köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a szabadkai irodalmi élet akkori képviselőivel, köztük Zákány Antallal, Urbán Jánossal, Dési Ábellel, Dér Zoltánnal, Burkus Valériával, Lévay Endrével és másokkal.
Később bátorkodtam már vitába is szállni Csépe Imrével egy-egy, a vajdasági irodalmi életet érintő kérdésben. Egyik késő őszi sétánk és beszélgetésünk során, Szabadka főterén, a vita hevében megállt, hozzám fordult, és így szólt:
– Édes öcsém, úgy fenéken billentelek, hogy felszállsz a színház tetejére.
Nem vettem rossz néven, mert nem lehetett tőle rossz néven venni. Azt válaszoltam:
– Akkor, Imre bátyám, a papucsod is repül utánam.
Minthogy gyakran papucsban járt-kelt. Elmosolyodott, és szent volt a béke.
Aztán jött egy időszak, amikor kollégák lettünk a Magyar Szó szabadkai fiókszerkesztőségében. 1972-ben súlyosan megrendített halála. 58 éves volt. Kishegyesen felismerték fontosságát és szükségességét, hogy a vajdasági magyar irodalom ,,kubikos költő’’-jéről – egy 1942-ben vele készült interjúban így nevezte őt a szerző a Délvidéki Magyarság című lapban – már halálának évétől kezdve – s azóta minden év szeptemberében – megemlékezzenek.
Bár életében is annyira gondoltak volna rá, mint poraiban.
