1958. augusztus 1-jén, este fél nyolckor a szerbiai Surdulicán, a kaszárnya udvarán, az esti sorakozón felnéztem a szemben levő magas hegycsúcs tetején levő három fenyőfára, és felsóhajtottam magamban: mikor kerülök végleg haza? Pedig akkor csak három hónapja voltam katona, a kiképzés félidejénél tartottunk. Minthogy korábban, a sorozáskor, a gyalogosokhoz rádiótávírásznak osztottak be, már elég jól ment a ti meg a tá, a hátralevő időben csupán a gyakorlat maradt hátra, hogy megszerezzük a megfelelő gyorsaságot, meg a szolgálat, és ami azzal jár. Nem voltunk már újoncok, vagy, ahogy mondták, remók, de még öreg katonák sem.
Oda se figyeltem, hogy mit olvasnak fel a napiparancsban a másnapi tennivalókról, csak a fenyőket néztem és a civil életre gondoltam. Számoltam magamban, mennyi van még hátra, elgondolkodtam, mi lesz ezután, hova helyeznek át, egy nagyobb városba, vagy egy isten háta mögötti helyre, mint Surdulica, ahol – mint később kitűnt – kimenőre sem volt érdemes jelentkezni, mert nemigen volt hova menni. Amikor az eskütétel után az első eltávozást megkaptuk, mindannyiunk első útja a fotográfushoz vezetett, hogy megörökítsen bennünket, s legyen mit levélben hazaküldeni, lássák, miként fest a fiuk a katonaruhában. Ha máskor nemigen adódott munkája a mesternek, ilyenkor, amikor évente kétszer, tavasszal és ősszel megérkeztek az újoncok, sorakozni és várni kellett nála. Éppen lázas voltam a fényképezéskor, s a zubbonyommal volt gond. Szabályosan begombolva kellett a gép elé ülni, s nekem elöl bő volt. A fényképész feltalálta magát: fogott egy gyufásskatulyát, s hátul kipöckölte vele a gallért, így aztán elöl szorosan a nyakamhoz simult.
A fényképezés után hová is vezethetett az út, ha nem valamelyik kiskocsmába, ahol nyilvántartották, mikor érkeznek újoncok, és napokkal előbb készültek a kiskatonák első rohamára. Az a néhány kocsma ilyenkor megtelt, de nem kellett sokat várakozni a kiszolgálásra, miként a cukrászdákban sem, amelyeket azonban már nem vettek olyan sokan célba.
A cukrászdába mentem, és „jó” szerb nyelvtudásommal habos süteményt kértem. Néhányan voltunk csak vendégek. A tulajdonos szolgált ki, s mindenkitől megkérdezte, honnan való. Közöltem vele én is, s úgy bólintott rá, mint aki tudja, hol van Szabadka.
Álltam a sorban, lelki szemeim előtt filmként futottak a képek, az utóbbi három hónap eseményei…
Amikor 1958 tavaszán megkaptam a behívót, hogy a május elsejei ünnepeket követően menni kell katonának, tiszteletdíjasként újságíróskodtam Szabadkán, a Magyar Szó helyi szerkesztőségében. Csorba István helyét töltöttem be, aki katonáskodott.
Március elején bejött a szerkesztőségbe egy fiatalember. Régi ismerősként fogadták a munkatársak. Szekeres László volt. Elmondta, hogy Surdulicán katona, és most szabadságát tölti.
– Hamarosan oda megyek én is.
– Akkor várlak! – mondta. Ekkor tudtam meg, hogy régész, Ljubljanában végzett, és bevonulása előtt a Városi Múzeumban dolgozott. Az első találkozáskor annyira összebarátkoztunk, hogy meghívtam közelgő születés- és névnapomra. Eljött. Ez volt második találkozásunk.
Harmadszor Surdulicán, a kaszárnyában. Az udvarra kirakott íróasztalok egyike mellett ült, fogadta az újoncokat – bennünket. Amint meglátott, hozzám jött, karon fogott, és elvezetett.
– Keresünk egy neked megfelelő ruhát. Öltözz be, majd az egyik asztalhoz ültetlek, és segítesz.
Negyedóra nem telt el, hogy átléptem a kaszárnya kapuját, és már egy íróasztalnál ültem, azokat az újoncokat vettem listába, akikkel Vladičin Hantól, a vasútállomástól gyalog együtt tettem meg az utat a surdulicai kaszárnyáig.
Nagyon vegyes társaság volt. Akadt, aki még a nevét sem tudta leírni. Mások, ha valaki meséli, el sem hittem volna, ha nem a magam szemével látom, nem tudták megkülönböztetni, hogy melyik a bal- és melyik a jobblábas cipő. A cipőfűzővel meg végleg nem tudtak mit kezdeni. A ruhák kiosztásánál nem volt pardon. Nem nézték, rávaló-e az újoncra, vagy sem, a kezébe nyomták, ami járt neki. Így a hórihorgas fiatalember térdig érő nadrághoz jutott, az alacsonyabbaknak meg olyan hosszú volt a nadrágszára, bő a nadrágja, hogy elveszett benne. Kezdődhetett a cserebere. A cipőkkel is. Felfogtam, hogy Laci miért tartotta fontosnak, hogy a beöltözésen minél előbb túl legyek, és ne futkossak összevissza keresni valakit, akivel cserélhetek.
S amikor már mindenki ruhát váltott, civil ruhánk csomagolásával és átadásával foglalatoskodtunk, hogy hazaküldhessék. Végignézve magunkon, megállapítottam, hogy katonazubbonyban már nem lehet megállapítani, ki kicsoda, honnan is jött. Egyformák vagyunk. Átvettük katonakofferunkat is, amit teherautóval hoztak, aztán felvezettek bennünket a hálóterembe. Mindenki ágyat választott magának.
Amíg nem kellett ebédre menni, ültem a kofferon, és azon gondolkodtam, jó lenne tudni, hogy lesz ezután. Tegnap ilyenkor még Szabadkán voltam, ahonnan délután fél háromkor külön katonaszerelvénnyel indultunk Belgrádba. A vonat minden vasútállomáson megállt, és felszedte az újabb bevonulókat. Topolyán is pár percig vesztegelt, ez idő alatt vettem búcsút barátnőmtől, aki a gimnáziumban három évig osztálytársam volt. Mind a ketten nevettünk, ő főképpen azt, hogy kopasz voltam. (Megérkezésemkor Laci meg is jegyezte, hogy nem kellett volna levágatni a hajamat, a beöltözésem után senki se vette volna észre a nagy felfordulásban, hogy újonc vagyok.)
Miként a korábbi esti sorakozókon, most is mintegy húsz percig tartott az eligazítás. Egész idő alatt a három fenyőfát néztem.
Közben pergett a film.
Este hét óra körül érkeztünk a belgrádi vasútállomásra. Tele volt kiskatonajelöltekkel. Átirányítottak bennünket egy másik vonatszerelvényre, s hosszú várakozás után elindultunk a sötétedő éjszakába. A fülkében az ablak mellé ültem, a szemközti csomagtartóra pedig feltettem súlyos katonaládámat. Gyakran megálltunk. Minden vasútállomáson újabbak csatlakoztak hozzánk. Időközben az ablakon át már nem lehetett látni semmit a sötétségtől, csak a távoli fényeket. A vonat lassan zötyögött… Álomba merültem. Nem emlékszem, álmodtam-e, ha igen, akkor sem tudtam volna, mit, mert általában nem emlékszem az álmaimra. Hajnalodott. Első pillantásomat a kofferra vetettem, megvan-e. Kölcsönbe kaptam. Nem sokkal előbb még egy másik katonát szolgált, aki két hónappal korábban szerelt le. Jól megpakolva, az anyám édességgel, én meg könyvekkel. Mint aki nyaralni megy, s visz magával olvasnivalót a napozás idejére. Sok felszerelést kaptunk, mindent a kofferban kellett elhelyezni. És helyet találni! Szekeres Laci ebben is a segítségemre sietett. Átvette a könyveket, és irodai szekrényébe zárta.
A fülkében a körülöttem levők szundikáltak. Egyikük, miután felébredt, félhangosan azt kérdezte, hol vagyunk. Nem szóltam semmit, mert magam sem tudtam, meg úgy voltam vele, teljesen mindegy, a vonat egyszer úgyis odaér, ahol nekünk le kell szállnunk.
Reggel nyolc óra körül érkeztünk Vladičin Hanba. Vártak bennünket a katonarendőrök, akik azonnal körbevettek bennünket. Mintha épen most akarna megszökni valaki is, s nem lett volna rá alkalma, hogy lelépjen útközben valamelyik vasútállomáson. Katonai tehergépkocsik sorakoztak. Azt gondoltam, majd azzal szállítanak bennünket tovább. Felraktuk a koffereket, felsorakoztunk, és gyalog vágtunk neki az ismeretlen felé. Egyre melegebben sütött a nap. Szomjasak voltunk. Szerencsénkre az út mellett volt egy-két forrás, amit megrohantuk. Volt is nagy tülekedés, hogy minél előbb olthassuk szomjunkat. Hűs, enyhén savanykás ízű volt a víz.
Egyórás gyaloglás után, mint szétvert hadsereg, vánszorogva léptük át a kaszárnya tágra nyitott kapuját. Ami, amikor az utolsó regruta is kerítésen belül volt, becsukódott. Egy hónapig, amíg az esküt nem tesszük le, se ki, se be. (Folytatjuk)
A részlet a Katonaságom története című hosszabb önéletírásból való.
