A felsorakozás után ebédre, vezényszóra, már katonás léptekkel mentünk. Nem emlékszem, mi volt a menü, de amikor ismét bemehettünk a hálóterembe, a kofferból előkerült a hazai. Estig senki ránk se nézett. Ezt az időt mindenki arra használta, hogy levelet írjon. Én is. A szüleimnek meg a barátnőmnek „jelentettem”, hogy megérkeztem, Szekeres Laci várt és segített, neki köszönhetem, hogy a bakaruha elég jól áll rajtam, holnap reggel öt órától pedig megkezdődik a katonaélet, kezdhetem visszafelé számolni a napokat.
A hálóteremben emeletes ágyak sorakoztak. Emeleti részt választottam ki magamnak, ha felülök, ne verjem bele a fejemet az ágydeszkába. Amikor este kilenckor takarodót fújtak, fáradtan, mint egy tekebábu dőltem el a szalmazsákon, arra sem volt időm, hogy átgondoljam a napi eseményeket.
Rövid volt az éjszaka. Öt órakor a trombitaszót nem is hallottuk, Pešić tizedes erélyes hangja (diž’ se! – fel!) ugrasztott ki bennünket az ágyból. S mert ez nem sikerült katonásan, egyszerre, ahogyan ő elvárta, többször megismételtette velünk. Lustálkodásra, nyújtózkodásra, de még ásításra sem volt idő, azonnal hozzá kellett fogni az ágyépítéshez. Ez külön tudomány katonáéknál. Hatvan újonc próbálta úgy formálni szalmazsákját, hogy olyan legyen, mint egy tégla, ugyanakkor a kihúzott zsinórhoz igazodjon minden ágy. Mindez, persze, a párnákra és az ágy előtt levő kofferokra is vonatkozott. Ettől kezdve a mindennapi kínok kínja az ágyazással kezdődött. Ha a tizedes szerint nem volt jó, márpedig sohasem volt jó, kezdtük elölről. Olyan nincs, hogy katonáéknál a szalmaágy jól megágyazott legyen. Gyakran gondoltam rá, s nyilván mások fejében is megfordult, hogy ágy helyett jobb lenne az ágy mellett vagy alatta aludni. Addig a mosdóba sem mehettünk, amíg a tizedes mindent rendben nem talált. S a kiképzés során hányszor a mosdóból visszatérve szörnyű kép tárult elénk: az ágyak összevissza húzgálva, a szalmazsákok, mert kirángatták az ágyakból, összevissza. Tájkép csata után. Rendet tenni csak a torna és a reggeli után lehetett, s ezzel telt el a délelőtt.
Idővel megtanultuk az ágyazást. Ehhez segítségünkre voltak a ravnjačák, amivel vasaltuk (pegla) is. Az ágy mindenki számára szent és sérthetetlen, „hozzá ne nyúlj, nehogy bántsd”-terület lett.
Egy reggel már elkészültem az ágyazással. A szomszédom, egy belgrádi fiú pedig még ügyetlenkedett a deszkákkal, s behorpasztotta a szalmazsákom oldalát. Megkértem, hozza helyre. Nem volt hajlandó. Ezért elégtételt kell venni. Ököllel belevágtam ágyának az oldalába. Ökölcsapással válaszolt, engem ütött meg. Egymenetes bokszmérkőzés zajlott le kettőnk között a szűk helyen. Életemben ekkor verekedtem először és utoljára. Végül ő a saját, én a magam ágyát hoztam újra rendbe.
A reggeli tornát futás vezette be. A kaszárnya hatalmas udvarát kellett körülnyargalni. Kezdetben nagyon nehezen ment. Minden délután is futottunk. Egy hónap múlva olyan erőnlétet szereztünk, hogy háromszor-négyszer is vígan futottuk a kört. Csodálkoztam is magamon.
Hegynek fel azonban nem ment a futás. Délutáni futáskor ugyanis olykor kikanyarodtunk a kaszárnya udvarából, és a hegynek felvezető út felé vettük az irányt. Ilyenkor mindig lemaradtam, kénytelen voltam megállni, levegő után kapkodni. Két bajtársam ragadott karon, s megpróbáltunk hármasban szaladni. Pedig nekik sem volt könnyű. Sajnáltam is őket, elég a maguk baja, még velem is foglalkozzanak? Megpróbáltam erőt venni magamon, hogy folytassam, akárha lépésben is.
Másszor a délutáni foglalkozás az volt, hogy a kaszárnyához közeli pataktól köveket hordtunk a kaszárnyába. Aki kis követ vitt, azt a kapuban álló őr nem engedte be, visszairányította, cipeljen nagyobb követ. A nem éppen rövid utat így kétszer kellett megtenni. Végül mégis inkább a nagyobb kövekkel bajlódtunk.
Esténként, a sorakozóig várva, majd vacsora után, Szekeres Lacival kiültünk a kaszárnya udvarán átcsordogáló hegyi patakocska kikövezett partjára, és beszélgettünk. Laci rendszerint magával hozta szájharmonikáját is, és muzsikált. Egyik kimenő alkalmával vettem ám is egy szájharmonikát, s attól kezdve ketten fújtuk a nótánkat. Nekem ugyan nehezebben ment, mert csak akkor tanulgattam, de gyorsan belejöttem. Mindig volt hallgatóság.
A hegyi patakocska vize arra volt jó, hogy moshattunk benne, a nagy melegben pedig hűthettük magunkat. Amikor szabadidejük volt a katonáknak, a legtöbben itt múlatták az időt.
Rendszeresen írtam haza és a barátnőmnek. Nem kértem ugyan, de otthonról mégis gyakran küldtek csomagot, főképp édességet. Lacival közösen csemegéztünk vacsora után. Ha esős volt az idő, a század irodájában ültünk. Nagyon megbecsülték, szerették, tisztelték Lacit, megbíztak benne feljebbvalói. Minden irodai munkát vele végeztettek el, s ő példás módon tett eleget feladatainak.
Egyik este, az együtt muzsikálás szünetében Laci bizalmasan közölte, hogy éjszaka riadó lesz, készüljek rá, de ne szóljak róla senkinek. Hiába tértünk nyugovóra a szokott időben, nem jött álom a szememre. Vártam, mikor szólal meg a trombita. Hajnali kettőkor hasított bele a sötét éjszakába. Talán elsőként ugrottam le az ágyról, s kapkodtam magamra a ruhát, majd rohantam a folyosóra a bakancsért, a fegyveremért. A tizedes tudhatott róla, mert felöltözve kiáltotta, hogy riadó (uzbuna), gyorsan kifelé (brzo napolje). A sorakozóhelyen legalább egy órát álldogáltunk, mire elindultunk a hegyek közé. Háromórás menetelés után reggel, világosban érkeztünk egy sík területre, ahol, miután elfogyasztottuk az utánunk szállított reggelit, megkezdődött az éleslövészet. Tíz puskagolyót kellett kilőni egy ember alakú céltáblára. Mire minden lezajlott, dél lett, felsorakoztunk, és indultunk vissza. Valamikor három óra után vonultunk be a kaszárnyába, aztán ebédre mentünk.
A mindennapi foglalkozás megszokottá, bejáródottá vált. A féléves kiképzés alatt egyszer osztottak be a konyhára mindannyiunkat a századból, káposztát dagasztani a nagy hordókban meztelen lábakkal. Gyakori volt a káposzta az étlapunkon. Kezdetben még ímmel-ámmal ettem belőle, de attól kezdve, hogy „lábat mostam” benne, ha ebédre, ha vacsorára – néha ugyanazon a napon – káposzta volt az asztalon, már az étterem ajtajában fordultam vissza, és mentem a főbejárathoz, ahol egy kioszk állt. Leginkább valamilyen édességet vettem, különösen akkor, amikor elfogyott a hazai.
Egyik délelőtt az emeletről futottam le a lépcsőn, és kificamodott a bal bokám. Azonnal az ambulanciára vittek. Ott tartottak egy hétig. Jól kialhattam magamat. Laci naponta eljött meglátogatni. Jutott idő olvasásra. Nagyon bántam, amikor kitessékeltek, s minden folytatódott a korábbi módon: korai felkelés, futás, torna, gyakorlat…
Pár nappal később, a déli órákban jött egy katona, és szólt, hogy látogatóm van. A főbejárathoz mentem, s kellemes meglepetésemre és örömömre az anyám és a barátnőm vártak a kis park egyik padján. A reggeli órákban érkeztek Surdulicára, s első dolguk volt, hogy szálláshelyet keressenek. Azután kerestek meg. Rohantam eltávozási engedélyt kérni, amit néhány napra kaptam. Asztalra került az otthonról hozott sok jó, ízes falat, a sok sütemény. Sokat beszélgettünk, „városnézőbe” mentünk. A „szabadságom” nagy részét alvással töltöttem. Reggel későn keltem, s délután is aludtam. Gyorsan eltelt a négy nap, eljött a búcsúzás pillanata. Felpakolva mentem vissza a kaszárnyába, s Laci gondoskodott róla, hogy a hazainak biztos helyet találjon, legyen mire rájárni, amíg tart belőle.
Jól haladtunk a tanulással, s a begyakoroltakat a tanteremből kivittük a terepre. Hátunkon cipelve a rádióadót felmentünk a közeli hegyekbe, s onnan küldtük a morzejeleket az éteren át más egységeknek. Sok volt a szőlőültetvény, ezek közelébe szerettünk letelepedni. Javában ért a szőlő. Ötfős csapatunkból az egyiknek mindig az volt a feladata, hogy látogasson meg egy-egy közeli parcellát, de üres kézzel vissza ne térjen. A többiek is hasonlóképpen jártak el. Hetekig dézsmáltuk a szőlőt. Egy este, sorakozókor közölték, hogy az ezredparancsnoksághoz panasz érkezett a szőlősgazdák részéről: a katonaság dézsmálja a szőlőt. Szigorú parancsba adták, hogy a jövőben azt a területet „bevegyük”.
Az éjjeli ügyeletet nem kedveltem, különösen, ha éjféltől hajnali kettőig került rám a sor. S legtöbbször így volt. Még el sem aludtam, vagy éppen csak álomba merültem, felkeltettek. Két órán át le-fel sétáltam a folyosón, mert nem volt hova és mire ülni, vigyáztam a fegyverekre, a sok izzadt szagú bakancsra meg kapcára. Ha jött az ügyeletes tiszt, jelentést tettem neki, hogy hány fő van a hálószobában, minden rendben van-e.
Egy alkalommal éjjeli ügyeletbe, éjféltől hajnali kettőig az istállóba, a lovakhoz osztottak be. Tizenkét paripát kellett szemmel tartani, nehogy belepiszkítsanak az alattuk levő szalmába. A lóbili egy fanyélre drótozott sisak volt, ezzel kellett lehetőleg idejében beavatkozni, ha nem akart az ember szalmacserélésbe fogni. Ekkor kerültem először élet- és testközelbe lóval, nem számítva, amikor gyerekkoromban a szomszédunkban beszállásolt katonatisztek 1941-ben felültettek egy lóra, levenni róla nem akartak, én meg leugrottam, és sérvvel beszállítottak műtétre a szabadkai kórházba. Jóval később a nagybácsi is felültetett lovának a hátára, de ekkor már magam le tudtam jönni róla.
Lóbilivel a kezemben le-fel járkáltam a lovak faránál, s lestem, melyik készül „merényletre’’ ellenem. Ilyenkor odarohantam, és tartottam neki a bilit. Igen ám, csak amikor az egyik elkezdte végezni kis- vagy nagydolgát, a többi utánozni kezdte, ugyanezt tette, nekem meg csak két kezem volt, s egy lóbili. Miközben a szalmát cseréltem alóluk, csodálkoztam, hogy éppen mindegyikre egy időben jött rá a dolgukvégezhetnék. Később felvilágosítottak az idősebb katonák. Nem engedik, hogy a lovak elvégezzék a természet kényszerét, ha látják, hogy erre készülnek, pálcával alaposan a farukra vernek, s a lovak visszatartják magukat. Amikor jön az újabb ügyeletes, aki erről mit sem tud, bekövetkezik a baj. Újabb ügyeletességemkor már ennek ismeretében jártam el. Ismét éjféltől kettőig volt rajtam a sor. Az istállóban, a lovak közelében szalmabálák voltak, szükség esetén innen kellett alájuk „pelenkázni”. Leültem, s vártam, hogy teljék-múljék az idő. Még láttam, amikor az ügyeletes tiszt a hosszú istálló végén bejött az ajtón, de mire odaért hozzám, addigra lecsukódtak a szemeim, arra ébredtem, hogy a vállamra teszi a kezét, s azt kérdezi, hogy alszom-e Nem, válaszoltam. Aludtál, erősítgette. Nem aludtam, ismételtem, csak a szememet pihentettem. Délben jelentkeznem kellett raportra. Újabb ügyeletesség lett a büntetés. A lovaknál. Szerencsére nem éjszakára, hanem vasárnap délutánra. Kimenő helyett.
Pešić tizedes, akivel nem volt gondom, s neki se velem, egy este két önkéntest keresett éjjeli őrjáratra. Jelentkeztem, mert tudtam, hogy „katonarendőrként” a „városban” felkeressük azokat a helyeket, ahol feltételezzük, hogy katonák vannak. A zsebemet, melyben mindig volt cukorka, ezúttal jól megtömtem, hogy járőrözés közben legyen mit rágcsálni. Rágógumi akkoriban még nem volt. Nem a megszokott úton, hanem egy mezőn keresztül mentünk a „városba”, s benéztünk néhány kocsmába, végigmentünk a forgalmasabb utcákon, aztán a kaszárnya felé vettük az irányt. Sehol semmi rendellenességet nem tapasztaltunk a kétórás járőrözés során. Este tízkor már alváshoz készülődhettem.
Elérkezett október, túljutottunk a vizsgán is. Egyik délelőtt jött egy katona, hogy hív a századparancsnok, egy alacsony, sovány ember. Jelentkeztem nála, miként azt egy katonától a feljebbvalója elvárja. Azonnal a tárgyra tért. Sikeresen vizsgáztam, vállalnám-e a tizedesi tanfolyamot, s annak elvégzése után, hogy itt maradok. Gyorsan átgondoltam: még három hónap kiképzés, erőltetőbb menetben, mint a kiképzés volt, a szerb nyelvet sem tudom jól, nem tudnék az emberekkel szigorúan fellépni sem, miként azt elvárják a felettesei a tizedestől, nem utolsósorban Surdulicán legyökerezni… Kész voltam a válasszal: inkább mennék áthelyezésre. Tudomásul vette. Annyit mondott, akkor így lesz. (Itt vetem közbe, hogy volt egy negyven év körüli alhadnagy, Ivan Krmpotićnak hívták. Az egész kaszárnya réme volt, különösen ügyeletes tisztként. Mindenütt megfordult, minden elébe került katonába belekötött, macerálta. A sapkáját mélyen a szemére húzva hordta, a simli alól úgy hunyorgott, mint aki kialvatlan, szinte vérben forogtak a szemei. Az a hír járta róla, hogy kicsapongó életet él. Nem volt szerencsém találkozni vele. Surdulicán. De ami késik, nem múlik… Erről később.) Napokon belül foghattam, miként velem együtt sokan, a katonaládát. Úgy vettem búcsút Szekeres Lacitól, akivel oly sok szép napot és kellemes órát töltöttünk együtt katonaruhában a kaszárnya udvarán átfolyó hegyi patak kikövezett partján, hogy legközelebb otthon találkozunk. Barátságunk ekkor fonódott össze életre szólóan. Ő már akkor tudta, hogy Macedóniába, Bitoljba szól a vonatjegyem.
Az utolsó esti sorakozón is feltekintettem a hegycsúcson levő három fenyőfára. Nem volt alkalmam közelebbről látni őket, mint a korábbi újoncoknak, akik több riadót éltek át, és ennek során egy vagy több alkalommal a három fenyő volt a menetelésük célpontja.
Minden év augusztus elsején eszembe jutnak. Megvannak-e még?
Vladičin Hanba ezúttal nem gyalog, hanem tehergépkocsin mentünk.
Távozásunk után Szekeres Laci is rövidesen leszerelt. Az újabb újoncokat már nem várta be.
(Vége)
A részlet a Katonaságom története című hosszabb önéletírásból való.
