Pupi nagyapó már hajnalban fölverte a ház népét. Nagyanyó is ide-oda szaladt a kisházból a nagyházba. Útravalót készítettek a mostanában már serdülő lányokkal, míg nagyapa a békés pejkót befogta a kocsiba.
Kis pálinkát tett nagyanyó az ülés mellé a szénába, egy valaha sósborszeszes üvegben. Nem sokat iszik belőle a nagyapó, csak néha húzza meg az üveget. Vagy félgyűszűnyi pálinkával nedvesíti meg a torkát, s akkor mintha a pejkók is jobban lépegetnének. Azóta valahogy sűrűbben meg-meghúzza a kis pálinkásüveget, mióta egyetlen fiát a császár frontra küldte, és szegény, szegény fiú odaveszett. Biztatgatják, hogy csak fogságba került, de egyre kevesebb nagyapó reménye. S ezért sűrűbben nyúl a hosszú nyakú kisüveg után.
Szalonna, kolbász, sült hús került a kendertarisznyába a jóízű házikenyér mellé. Itt sült az a búbos kemencében, az udvaron, tán sehol a világon nem készül ennél jobb kenyér.
– Lesz harapnivaló – mondja nagyanyó –, ha a kocsikázásban megéheztek.
Nagyapó hümmög, és szikkadt herét vet a saraglyába. Lassan fölpiroslik a virradat a hosszas készülődésben.
Palikát felteszik a kopott, rugonyos bőrülésre, balról, mert jobbról a gyeplőszárakat tartja nagyapó.
Ünnepélyes a hangulat. Pár napja a pejkó kanca csikaja három lábon ugrál, a negyediket meg a levegőben tartva maga alá húzza. Vizsgálgatták műár Keczelivel, a tanyásszomszéddal, de nem látnak a csikó lábán semmi különöset. Ám, ha megnyomkodják forgóban, hát felordít a szegény pára. Szép jószág, s mivel napok óta nem eszik, féltik, hogy leromlik.
– Nincs más hátra – mondta Keczeli szomszéd –, meg kell nézetni valamilyen tudós emberrel. A folyó mentén, az ötödik faluban, Gunarason lakik valami Janó bácsi, tót ember, aki arról híres, hogy jószágokon meg embereken is a ficamodást, csonttörést ügyesen gyógyítja.
– Elmegyek és megnézetem vele – határozta el nagyapó. – Egyútban megnézetem kis unokám térdét is. Szegénykém hetek óta fájlalja. Voltak már vele a patikusnál is, az se rendelt mást, mint ólomecetes borogatást. De hát a csont csak egyre fáj, és dagad a Palkó térde, dagad és dagad. Megnézetem Janó bácsival a gyereket is meg a csikót is, hátha kitalál valamit az az ember.
Saráglyához kötötték a beteg csikót.
Bárányfelhős, rózsás hajnal volt. Nagyapó nehézkesen fölkászálódott a kocsira.
– Na, induljunk. Gyí! – fohászkodott neki nagyapó, és a lovakra suhintott.
– Apjuk, aztán nézz a zsebedre, nehogy sokat kivarázsoljon az a tudós ember! – inti az öreget nagyanyó.
– Jó, jó – motyogott nagyapó –, majd valahogy átesünk ezen is.
Az útszéli eperfákon könnyű szél játszott. Kis kölyök-kanászok malacokat és anyakocákat tereltek a tarlón, egyingben, mezítláb. Vígan hancúroztak a selymeszöld kukoricások szélében. Hogy irigyelte őket Palika a kocsi bőrülésén, errébb-arrébb helyezgetve beteg lábát, hogy a rozzant ülés kiálló rugóján a kocsi rázásától ne sajogjon annyira.
– Nagyapó, én is szeretném a malacokat őrizni – bánkódott a gyerek.
– Majd ha meggyógyul a lábad, kisfiam, most úgyis elszaladnának tőled a jószágok.
Ünnepélyes nyári csendben értek Gunarasra. Mindjárt a falu elején megkérdezett egy parasztembert nagyapó, hogy ismeri-e Janó bácsit, aki gyógyítással foglalkozik.
– Hogyne ismerném! – válaszolta az atyafi. – Már az apja meg a nagyapja is híres volt a tudásáról. Úgy a családban öröklik a sok jó tapasztalatot. Menjenek a főutca végéig, ott kérdezzék, ott már minden gyerek megmutatja a házát.
Könnyen ráakadtak a tudós ember házára. Egyszerű, tiszta, csendes parasztház volt. A zörgésre idősebb nénike nyitott ajtót.
– Adjonisten – szólt nagyapó. – Jó helyen járunk-e? Janó bácsit keressük, a gyógyítót!
– Jó helyen járnak, az én uram az – mondta az öregasszony.
– Aztán itthon van-e?
– Nincs, de mindjárt jön, ide ment nem messze. Egy embernek kitört a keze, oda hívták.
Kinyitotta a nagykaput az öregasszony.
– Hajtsanak be – szólt szívélyesen –, jön az ember nemsokára. Fogjanak ki, etessenek.
Jött is hamarosan egy őszbecsavarodott parasztember. Kezet nyújtott nagyapónak, és megkérdezte, hogy mi járatban van.
– Hát hallottuk, hogy érti a kezeket, lábakat gyógyítani, embernél is, meg állatnál is. Nézze meg a kis unokám lábát. Fáj és dagadozik, de nem tudjuk, hogy mi van vele. Nem ment-e ki a helyéről?
– Megnézzük. Gyere, kisfiam – fogta meg Janó bácsi a gyerek buksi fejét. Egy székre ültette Palikát, lehúzta harisnyáját, és figyelmesen nézegette, tapogatta a gyerek dagadt térdét. Meghúzta, hajlítgatta, Palika sírt is egy sort, mert nagyon fájt neki.
– Nem törés és nem is ficamodás. Olyasvalami lesz ez, amihez én keveset értek. Itt van egy üveg háziorvosság, próbálkozzanak vele. Kenjék be a térdét napjában kétszer, háromszor, lúdtollal. Hátha enyhít valamit. – Egy üveget nyújtott át lila színű folyadékkal. Palika kinyitotta az üveget. Pálinka és bodza szaga csapott ki belőle. – Ettől semmi baja nem lehet, legfeljebb izzad tőle, az meg nem árt. Esténként szénamurvát főzzenek és dézsában, a gőzén melegítsék a gyerek lábát, hátha segít. Ártani az se árthat.
Gondolkodva sodorintgatta bajuszát Janó bácsi.
– Gondolom, a meleg jó az ilyen fájdalomra. De igazi orvoshoz kellene vinni a gyereket – mondta óvatosan.
Nagyapó ámult-bámult. Majd úgy beszél ez az ember, mint a tanító. Nem „vrácsázik”, mint a rimánkodó asszonyok. – Tudós ember, nó.
– A csikómmal is baj van. Már napok óta húzza az egyik hátsó lábát. Kirándult-e, vagy mi a szösz, de még csak nem is eszik.
– Hadd lássuk azt a csikót… – szólt fürgén a tudós ember. – Ehhez már jobban értek – mondta vidáman.
Odament a csikóhoz, hogy megtapogassa fájós lábát, de az állat rúgott, kapált, nem hagyta magát.
Janó bácsi hosszú kötelet hozott elő, meg két gömbvégű csiszolt fadarabot. A csikó lábai körül húzogatta, hurkolgatta a kötelet; eloldozta az állat kötőfékjét, s mielőtt a riadt jószág továbbállhatott volna, megrántotta a kötél végét. Mintha villám sújtotta volna a csikót. Földre rogyott. Tehetetlenül, gúzsba szorítva feküdt a földön, s csak a beteg lábát nyújtotta ki kényszerűen úgy, hogy Janó bácsi kényelmesen hozzáférhetett. Szakértelemmel tapogatta az ijedtségtől alig szuszogó állat combja tövét, a két gömbvégű fadarabot a csillogó forgójának két oldalára helyezte, s nagyot nyomott rajta. Kis roppanás hallatszott. A csikó rémeset ordított, de ordítása hamar csendes, vinnyogó nyöszörgésbe halkult. Janó bácsi egy rándítással szétengedte a hurkolt kötelet, s a csikó reszketve fölállt mind a négy lábára. Majd nevetősen nyihogva le-föl szaladozott. Jó volt a lába megint, bár néha még fájósan föl-fölkapta.
Nagyapó elcsodálkozott.
– Most már rendben van egészen?
– Látja – szólt röviden a gyógyító ember, majd hozzátette: – hazafelé négy lábon szalad már.
– Mivel tartoznék, Janó bácsi?
– Hát amit ád, az az enyém… – mondta szégyenlősséget mutatva az ember.
Nagyapó szépen, becsülettel kifizette, amit rászánt. Majd befogta a pejkókat, és fölkapaszkodott az ülésre.
– Kár, hogy ilyen ügyes embert nem tanítanak ki orvosnak – mondta Janó bácsinak.
Az csak szerényen mosolygott.
– Én már csak egyszerű parasztember maradtam…
A lovak vígan poroszkáltak a napsütésben. Hazafelé mind a négy lábán kocogott a csikó is, vidáman nyerített és bele-beleharapott a haragoszöld, útszéli füvekbe. Nagyapó örömében teljesen elfeledkezett a szénában szorongó pálinkásüvegről.
Csak Palika ült sápadtan, búsan, őrajta nem tud segíteni a tudós paraszti ember.
