1979. november elsejével kerültem a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségébe Újvidékről, ahol több éven át dolgoztam, s a mindennapi utazás Topolyáról már igen fárasztó volt. Áthelyezésemet kértem Topolyára, s mivel ez nem volt lehetséges, Szabadkára kerültem. Örültem, hiszen 1957. szeptember elsején ebben a szerkesztőségben kezdtem dolgozni.
Már az első napokban megismerkedtem Garay Béla színházi rendezővel, aki nyugdíjasként szinte naponta betért a szerkesztőségbe. Csakhamar szoros és meghitt barátság alakult ki közöttünk. Elég gyakran meglátogattam otthonában, a korzó egyik bérházának udvari lakásában.
A szerkesztőségben a napi politikai történések nap mint nap szóba kerültek. Garay Béla bácsi idős kora ellenére érdeklődést mutatott a hazai történések és a világ eseményei iránt, és érdekes, figyelmet keltő meglátásai és észrevételei voltak. Amikor nála jártam, akkor csak színházi témák kerültek terítékre, amit azért is szorgalmaztam, mert érdekelt gazdag színházi múltja. Az Életjel Miniatűrök sorozat tizedik könyvében, az 1970-ben megjelentetett életrajzában1 ugyanis csupán főbb vonalaiban rajzolta meg életútját és munkásságát, holott én éppen az apró részletek iránt mutattam érdeklődést. Ezek a beszélgetések, amelyek egy, legfeljebb másfél órán át tartottak, felértek egy tartalmas előadással, amelyek elhangozhattak volna akár a színművészeti főiskolán is. Szemmel látható volt, hogy Garay bácsi örül a lehetőségnek, hogy olyan mozzanatokra is kitérhetett, amiről nem tett említést korábban megjelentetett írásaiban. Szép magyarsággal, színes és változatos szókincsével ecsetelte színházi eseményekben gazdag múltját. Sajnálom, hogy mindazt, ami a beszélgetéseink során elhangzott, nem örökítettem meg hangszalagon.
Egy téli napon élőújságot tartottunk Szabadkán, a Munkásegyetem amfiteátrumában. Interjúalanyomnak Garay Béla bácsit választottam, a színházi élet időszerű kérdéseiről faggattam. A rendelkezésre álló néhány percben sok megszívlelendő dolgot mondott, amit tanácsként elfogadhattak volna azok, akik akkoriban a színházat vezették – mint később kiderült – a megsemmisítése felé, a szakadékba. Nem csak ekkor, már korábban is odafigyelhettek volna nyomós érvekkel alátámasztott észrevételeire, amit egyébként sohasem rejtett véka alá: mindig őszintén és nyíltan kimondta azt, amit a színházról, a darabokról, a rendezésről, a színészi játékról, a közönségről, sőt egyáltalán az életről gondolt. Tette a jobbítás szándékával, a színház megmaradása, a színházi kultúra fejlesztése és terjesztése érdekében.
Megszoktuk Garay bácsi mindennapos látogatását a szerkesztőségben, s ha egy nap nem jött, aggódtunk érte. Sajnos eljött az idő, hogy el-elmaradozott. Amikor meglátogattam, abban állapodtunk meg, hogy hosszabb interjút készítek vele, s abba belesűrítjük mindazt, amiről korábbi beszélgetéseink során szó volt. Az interjú kétszerre készült el, szövegét elvittem neki „láttamozásra”. Észrevételeit és megjegyzéseit utólag építettem be, s ezt saját aláírásával erősítette meg. Ekkor azzal lepett meg, hogy nekem ajándékozta régi színészekről írt anekdotagyűjteményének kéziratát, azzal a kikötéssel, hogy egyszer, ha olyan idők járnak, jelenjen meg. A sok érdekességet és kacagtató történetet tartalmazó kézirat készen áll a kiadásra.
Most, hogy sok-sok év után könyvét jelentették meg Szabadkán, egyszer sor kerül talán erre is.
