Két éve a Desiré fesztivál kapcsán azt a kérdést vetettem fel, hogy miért nincsenek gyakrabban ilyen típusú előadások Szabadkán. Mert az újra rácsillanó tekintetekre mindig szükség van. Akkor lehurrogtak, főleg azok, akik sértve érezték magukat írásaim által.
Pedig akkor sem (és azóta sem) a sértés volt a cél. Sokkal inkább a gondolatébresztés, a vitaindítás. Ezt el is értem, igaz, nem úgy, ahogy elképzeltem. De ezt most hagyjuk.
A Magyar Szó csütörtöki számában olvastam Urbán András kijelentését, miszerint úgy érzi, a város, Szabadka elhanyagolta ezt az említett Desiré fesztivált.
Félek, az történik, amit én abban a két évvel ezelőtti szövegben megírtam. Tudniillik, hogy túl provinciálisak vagyunk. Így, többes szám első személyben: mi mindannyian. Ez a vidék. Ez a magyar magyarnak farkasság. Valami, ami csírájában fojtja el a hagyományostól eltérőt, a modernizálni vágyót. Mélységes posvány jellemzi a vajdasági színházi életet – írtam akkor, és írom most is. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, egy ilyen írás bármit is megváltoztat. Ha megváltoztatna, akkor már évekkel korábban elkezdődött volna a megújulás. Nem az én tollam hatására, mert nem vagyok én itt senki, de nálam sokkal nagyobb elmék is elsiratták már Vajdaságot, és benne szülővárosomat, Szabadkát.
A legdühítőbb mégsem ez a kisvárosiasság, hanem az, ahogyan ezt tálalják. Az a pökhendiség, az az elképesztő méretű beképzeltség, amely azt mondatja, hogy ez így van jól, hogy nem kell változtatni, hogy nem kell újat alkotni, hogy ami jó volt 10-20-30 éve, az jó lesz most is.
Van ez a fesztivál. A Desiré, ugye. Az az egy hét, amikor a világ Szabadkára költözik. Ide a szomszédba. Konkrétan a szánkba, az orrunkba, a szemünkbe, behúzódik a ruhánkba, a csontjainkba. Amikor részévé válunk valaminek. Egy hét, amikor minden más lehet, amikor levetkőzhetjük a megszokásokat, a sablonokat, a kliséket. Egy fesztivál, ahol nincs ismétlőelőadás, ahol ha lemaradsz, kimaradsz. Ahol nem halljuk az unásig ismételt nótákat, és nem látjuk az elcsépelt gesztusokat. Szűkelméjű vagyok bizonyára, de nem tudom megérteni azokat, akiknek ez nem kell. Változtatni kellene.
Nyilván ehhez bátorság kell. Az, hogy nyitottabbak legyünk. Hogy húzzuk ki a fejünket a seggünkből. Hogy ne az legyen a legfontosabb, ki mennyit tud lenyúlni egy-egy ilyen projekttel. Hogy legalább egyszer, egyetlenegyszer ne az önös érdekek érvényesüljenek. Ne egyes politikusok, érdekcsoportok, lobbik ragadják magukhoz az összes támogatást, és osszák azt szét maguk között. Legyen egyszer az, hogy a kultúra is annyi figyelmet kap, mint a szájtépős politika. Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy egy színházi fesztivállal például nem lehet pénzt lenyúlni. Ehhez nincs közöm. De ha már eleve kevesebb jut kultúrára, akkor ha onnan bárki is saját zsebre dolgozik, akkor nem marad semmi, és a soha létre nem jövő közönség bámulhat maga elé.
Senkinek sem olyan szép a köldöke, hogy azt nézegesse egész életében. Felejtsük már el az elitizmust. Nem oda kell pénzt adni, ahol már amúgy is van. Nem kell több milliós gigaprodukciókat létrehozni. Nem kell látványos díszlet, nem kellenek ide celebek. Jó előadások kellenek, ennyi az egész. És a jó előadás nem arról ismerszik meg, hogy a tévés sorozatokon szocializálódott nép hahotázik, a térdét csapkodja, majd állva vastapsol. Sokkal inkább arról, hogy csillogó szemmel, tátott szájjal, röpködő lélekkel figyel.
Valahol el kell kezdeni kommunikálni. Valahol találkoznia kell a keresletnek és a kínálatnak. Ez jelenleg nincs így. Legalább is elég ritkán. Egy hétig. Novemberben vagy decemberben van egy hét, amikor semmi sem túl sok, semmi sem túl kevés. De lehet, hogy ez idén már nem egy hét lesz, hanem annál sokkal kevesebb. Mert nincs pénz. A jó színházra valahogy sosincs pénz. A bóvlinak persze jut a kívántnál több is.
A kritikust mindenki utálja. De ezt a kritikus tudja, hiszen ha nem utálnák, nem végezné jól a munkáját. A bírálat azonban, fel kell fogni, nem azt jelenti, hogy valaki nem szereti a színházat. Éppenhogy azt jelenti, hogy törődik vele, hogy nem mindegy, mi történik ott. És annak ellenére, hogy ezt a konkrét kritikust (engem) már életveszélyesen is megfenyegették egyes cikkei miatt, nem hajlandó azt mondani, hogy erre a fesztiválra nincsen szükség. A buksisimogatáshoz szokott vajdasági magyar színjátszásnak nyilván fáj egy-két pofon, de ahogy apám mondaná: ez is szeretetből van.
