Hatvanéves a Kanizsai Írótábor, a vajdasági magyar írók és hazai meg külföldi vendégeik irodalmi rendezvénye, a találkozások kivételes alkalma, és ha ezt mondom, akkor a találkozáson nemcsak az írók egymás közötti találkozásait kell érteni, hanem a várossal, a városlakókkal, a Tiszával, felnőttekkel és gyerekekkel való találkozásokat is, ami azt jelenti, hogy a Kanizsai Írótábor már kezdeteiben nyitott volt mind a világ, mind az ország, mind a helyszín felé, és ezt a nyitottságát mindmáig megőrizte, mert mindaz, amire a találkozás alkalmat ad, egyetlen szóval is illethető: a beszélgetés szóval. A találkozás alkalom a beszélgetésre, a beszélgetés meg nélkülözhetetlen feltétele az életünknek, beszélgetés nélkül nincs élet, s ebbe semmi és senki sem szólhat bele. Már az első táborozók hat évtizeddel ezelőtt beszélgetni jöttek el Kanizsára, és beszélgettek is, egymás között, a helyiekkel, meg másokkal is... A beszélgetésből soha nincs elég, és ami hat évtizeden át életben tartotta meg éltette a Kanizsai Írótábort, az mindenképpen a beszélgetésre teremtett különleges alkalom. Beszélgetésből persze sokféle van, vannak baráti beszélgetések, vannak összetűzések, vannak vitatkozó beszélgetések, vannak egyszemélyű beszélgetések is, amikor az ember magában morfondírozik, de ebbe is beleszól a másik, mert minden mondatunk – a magunkban elhangzott is – valakinek szól, valakit megszólít. Hát ez a beszélgetés legfőbb sajátossága, a másik megszólítása, ami egyben azt jelenti: a másikra való odafigyelés, a saját megkülönböztetése a másiktól, miközben a saját gazdagítása is a másikkal. Megszólítani meg megszólítottnak lenni a velünk született magány feloldása, egyben ablak a világ felé, út a megértés felé, amiből soha sincs elég; megérteni a másikat valójában az önmegértés egyik lehetséges változata.
A hatvanadik Kanizsai Írótábor megnyitóján azért beszélek a találkozások, a beszélgetések, a megértés nélkülözhetetlenségéről, mert az írók táborozása éppen ezt a célt szolgálja, szolgálta már a kezdetekben és szolgálja ma is. Nincsen ennél nemesebb feladata egy művelődési, főként egy irodalmi rendezvénynek, és ez világos volt azok előtt is, akik először jöttek el, majd a későbbi évek során sorozatosan jöttek Kanizsára, hogy itt, az íróiról és művészeiről nevezetes városban megéljék a találkozás, a beszélgetés, a megértés nemes és felemelő élményét, hogy részük legyen a másik megismerésében, hogy részük legyen mindabban, amit számunkra, az ember számára, a nyelv, amelyen beszélünk, tesz lehetővé. Mert ha a találkozások, a beszélgetések, a megértés fontosságáról beszélünk, akkor mindvégig a nyelvről beszélünk, mégpedig nemcsak a szavakban kifejezett nyelvről, hanem a tekintet, a mozdulat, az arcjáték nyelvéről is, hiszen – az írók tudják ezt legjobban – egy pillantás, egy kézmozdulat, egy elfordított vagy éppen felénk fordított tekintet sokat elmond rólunk, meg másokról, de a világról is, amelyben élünk.
S itt érkeztünk el a hatvanadik írótábor megnyitójának fénypontjához, Dormán László neves fotográfusnak az elmúlt évek során az írótáborban készített fotói kiállításához. Mert a fénykép éppen ezeket a testnyelvi szavakat, a pillantást, a kézmozdulatot, az arcjátékot rögzíti és teszi egyben élővé is. Dormán László fotói különösképpen. Azt a pillanatot örökítik meg, olvasom Bán Zsófia elbeszélésében, ami „egy pillangó két szárnycsapása között” történik, vagy abban a „villanásnyi sávban, ami két filmkockát elválaszt”. A pillanat töredéke, de egy olyan töredék, amelyből pontosan olvasható ki az egész, olvasható ki a teljesség, mindaz, ami megelőzte a pillanatot és az is, ami utána következett. Közben pedig évek telnek el, életek és halálok történnek, találkozások és elválások, közeledések és távolodások; minden megtörténik valamilyen rejtélyes rendcsinálás szabályai és törvényei szerint. Bán Zsófiának A fotográfia rövid története címet viselő elbeszélésében olvasható a következő részlet: „A kép az élet császára. Múltja, jelene, jövője, története és emlékezete, egyszóval mindene van. Egy képnek, kell-e mondani, saját emlékezete van, amely hol keresztezi a nézőét, hol nem, gyakran csak elmennek egymás mellett, integetünk az ablakból, hogy hé, hová mész, de hiába, már elment. Egy kép, bármely kép, néz bennünket és kissé sajnálkozik, hogy ilyen bambán, kiszolgáltatottan állunk vele szemben – semmi kétség, nem vagyunk méltó ellenfél, jobbat érdemelne. Egy kép tudja például azt, hogy bemondható-e a negyvenszáz ultimó, amit otthon annyiszor hallunk, s amit, akár valami titkos társaság jelmondatát, úgy hajtogatunk, tetszett a svungja, a ritmusa, jó volt mondogatni utcán, boltban, csókolom, anyukám küldött, kérek egy negyvenszáz ultimót, és vigyorogni hozzá, mint a vadalma.” Ilyenek Dormán László fotói, nemcsak azok, amelyeket a táborozó írókról felvételezett, azok is, az általa művelt szociofotó műfajának termékei, amelyeket a vajdasági élet történéseiről készített, beleértve a baranyai barlanglakókról készült fényképeket is; a pillanat töredékei, ám ebben a pillanatban egész életek rejtőznek, egész életek mutatják meg magukat. A fénykép arra való, hogy nézzük, hogy elidőzzünk előtte, hogy a rögzített pillanathoz hozzáadjuk mindazt, ami megelőzte, és mindazt, ami követte. A fénykép nézése a megértés művelete. Megérteni Juhász Erzsébet önfeledt mosolyát Dormán László önarcképe mellett, megérteni a két kanizsai művész, Koncz István és Dobó Tihamér életét ahogyan állnak egymás mellett, egymásra néznek, egymást figyelik, valami nagyon fontosat beszélnek meg jókedvükben, mintha tartanák egymás kezét. Ebből a képből készülhetett az a szoboregyüttes is, amelyet éppen az imént koszorúztunk meg. S folytathatnám még azzal a pillanattal, amelyben Fehér Ferenc szinte megszólal a kisiskolások között, vagy azzal a pillanattal, amelyben a még nem őszülő Németh István dedikál éppen, amelyen Tari István fogja Danyi Magdolna kezét, amelyen Pap József és Farkas Zsuzsa, Dudás Károly és Ladik Katalin összenéz, amelyen Urbán János úgy gondolkodik el, mintha valamiről éppen megfeledkezett volna, amelyen az írók éppen valamire szavaznak, valami nagyon fontos lehetett napirenden, ha már ilyen egyöntetűen emelték magasba a kezüket. Milyen sokat mond el mindkettőjükről, amikor az asztal felett, az asztalon persze ásványvizes üvegek, de hogy mi van a pohárban, azt csak sejteni lehet, Fehér Ferenc és Németh István összesúg, Fehér mond valamit Némethnek, és Németh mintha a fejét csóválná, úgy figyel a sugdosó Fehér szavára... De nem folytatom, nézzék meg a képeket, s úgy nézzék, mintha maguk is ott lennének a képeken szereplő írók mellett, hiszen mindannyian jártak Kanizsán, és talán éppen itt, ebben a kicsiny parkban mentek el mellettük, találkozhattak velük, szót is válthattak, akár még el is beszélgethettek velük...
Dormán László írótábori fotói az Írótábor történetét mondják el, ennek a történetnek a szereplőiről beszélnek, mindarról, ami itt, Kanizsán, az Írótáborban megtörtént. A fényképészethez hozzátartozik a retus művelete, ezt-azt retusálni kell a képeken, meg is teszik a fényképészek, ha felkérik rá őket, de Dormán László nem retusál, az ő képei valóban a pillangó szárnycsapása közötti pillanatot rögzítik, mert ő mint fotós jól tudja, a pillanat nem múlik el, a pillanat van és velünk van, bennünk rögzül és bennünket rögzít.
Ha Dormán László írótábori fotókiállítását az Írótábor egyik lehetséges történetének mondtam, akkor arra is gondolhattam, hogy a hat évtizedes fennállás már elég feltétel arra, hogy elkészüljön a rendezvény története; ráférne az Írótáborra egy monográfia, annál is inkább, mert az Írótábor hat évtizede egyben a vajdasági magyar irodalom hat évtizedének története is, hiszen egészében ennek a történetnek a szereplőiről beszél. Vannak előmunkálatok, Gerold László nevezetes lexikonából tudjuk, hogy Pató Imre elkészítette, l984-ben meg is jelentette az Írótábor bibliográfiáját, hogy az Üzenet nevű folyóirat közreadta l979-ben az Írótábor dokumentumait, hogy többen emlékeztek meg az Írótáborban töltött napokról, hogy többen beszéltek Kanizsáról és vidékéről... Vendégei lesznek a jubileumi táborozásnak a könyvkiadók, valamelyik közülük talán vállalhatná a monográfia megírásának gondozását... Például tisztázni lehetne, hogy mikor is alakult meg az Írótábor, valóban hatvan évvel ezelőtt, vagy éppen l953-ban, ahogyan Gerold László lexikona tudja... Tartozzon ez a kérdés az Írótábor történetének kutatóira.
S végül engedjék meg, hogy szóba hozzam, az Írótábor egyik ikonja, költő, aki valóban mély hatást tett a vajdasági magyar költészetre, híres kanizsai ügyvéd, Koncz István, most lenne éppen hetvenöt éves; l937. augusztus 20-án született. Koncz István varázslatos személyisége mindenkit, aki eljárt Kanizsára magával ragadott, ügyvédi irodája minden táborlakó számára nyitva tartott, ő maga pedig, valamennyire visszahúzódva is, támogatta a rendezvényt. A hatvanadikon emlékezzünk Koncz Istvánra, nézzék meg az arcát Dormán László fényképein, és gondoljanak arra, az Eltűnt idő című tíz versből álló nagyszabású versciklus költőjével állnak szemben.
Ezennel a hatvanadik Kanizsai Írótábor elkezdődött, és Dormán László írótábori fényképeinek kiállítása megnyílt.
(Elhangzott szeptember 5-én a Magyarkanizsai Írótábor és Dormán László fotókiállításának megnyitóján.)
