CAVTAT
Fotók, fényképek alapján a dél-dalmáciai Cavtat városa zavarba ejtően emlékeztet a közeli Dubrovnikra, ahová innen autóval már alig néhány perc alatt odaérhetünk. (No jó, ha arra a huszonegy kilométerre fél órát mondunk, lényegében már akkor is nagyon bőven számolunk… de az úgynevezett Jadranska magistrala, vagyis az adriai főút szerpentinjein vélhetően kell is ennyi…) Így hát a történelmük, történetük is nagyon sok esetben hasonlóan alakult. S nem is csak a Sokcsevits Dénes, alias Dinko Šokčević kötetének címében jelzett 7. századtól errefelé, hanem már sokkal korábbi időkben is, hiszen Cavtatot például még az ókorban – Epidaurum néven – alapították.
Kisebbfajta baleset érte a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) gyermekkori gyűjteményébe került cavtati képeslapot: egy gondatlan postai alkalmazott, mit sem törődve a gyűjtögető életmódra berendezkedett gyermek sérülékeny érzésvilágával, a küldemény fényképes oldalára ragasztotta fel az egyik bélyeget. Az egyiket a sok közül! Ugyanis a rendes, valódi kiadvány, a Jugoszláv Postának az autóút-építéseket népszerűsítő tizenöt dináros bélyege (fontos volt ám a propaganda minden szinten, az élet minden területén azokban az években...), és a képeslap feladásának dátumát is meghatározó 1965. május 6-i pecsétje annak rendje és módja szerint a megfelelő, reguláris helyére került. Igen ám, de Vöröskereszt-hét volt azokban a napokban a régi, titói Jugoszláviában, s így az ötdináros alkalmi bélyeget pluszban még külön fel kellett ragasztani minden küldeményre. Még szerencse, hogy a felvétel bal felső részén, a zágrábi Generalturist kiadóház képeslapján, nagy felületen csak a Cavtat városa feletti eget mutatta, jobb felől pedig fák belógó lombkoronája javította az összhatást, illetve szegélyezte a fényképet. Így hát a gondatlan postai alkalmazott rontott ugyan az összképen, de nagyobb kárt mégsem sikerült tennie a képeslapban. Valószínűsítem, hogy ugyanígy gondolta ezt ő is az adott pillanatban…
Megboldogult apósom az édesapját szólította meg ezen a képeslapon, amelyet 1965. május 5-én adott postára Cavtatból:
„Kedves Apa,
Nem vagyok biztos benne, hogy lapom Crikvenicán éri, de mindenesetre írok. Köszönöm szépen, hogy hozzájárult az úthoz – mellékesen, szerencsésen érkeztünk meg ma délelőtt. Innen 13-án megyünk Dubrovnikon keresztül haza, úgyhogy, ha a levél 12-ig ideér, a hotel »Supetar« 18-as számú szobájára címezze. Nincs különben szép időnk, de remélem, azért lesz fürdés.
Sokszor csókolja,
Péter”
Csupán egy nemzedéket, de két évtizedet lépünk vissza az időben, amikor elővesszük következő képeslapunkat ugyanebből a gyűjteményből. 1940. szeptember 25-én köszöntötte innen Sipos Jánosné úrasszonyt, az újvidéki nagyszülői házban a küldemény feladója, akkor még egy másik, megelőző Jugoszlávia postai bélyegével:
„Édes jó Szivem. Holnap, csütörtök este 8 órakor a gyorssal indulok haza. Pénteken Szarajevóban leszek, és szombaton reggel 8-kor a személlyel érkezem haza. Gyönyörű szép meleg idő van, sokat fürdök és jól érzem magam. A három hét alatt egyetlenegyszer volt eső. Ma ide rándultam ki. Sokszor csókol benneteket
apukátok”
Hát igen, neki legalább kedvezett a két és fél évtizeddel korábbi időjárás…
S habár most nekünk is kedvez, mintha csak kényeztetni akarna bennünket, nézelődünk még egy kicsit Cavtatban, de aztán már indulunk is tovább megboldogult apósommal, mert itt van egészen elérhető közelségben a messze földön híres Raguza, vagyis a mai Dubrovnik városa…
AMIKOR FEGYVEREK ÁRNYA VETÜLT RAGUZA LEÁNEDEREIRE
Cavtatban a szlávok, Dubrovnikban a rómaiak telepedtek meg, s idővel majdan, amikor a békeévek ismét beköszöntöttek, az utakon kívül a kapcsolatok is lassan, de biztosan kiépültek közöttük, s ettől az időtől számítják azt is, hogy a horvátok elkezdtek betelepülni ide. Persze ezután még mindig évszázadokra, vagy legalábbis emberöltőkre volt szükség ahhoz, hogy a két népesség teljesen és végérvényesen, immár szétválogathatatlanul összekeveredjen, elvegyüljön. Akár ezt is szép kis népmesei motívumnak tekinthetnénk itt…
És mit sem sejthetett ezekről a háborús pusztításokról Szabó Lőrinc sem, amikor nagyszerű versében így szólította meg a raguzai leándereket:
„Így, telten s dúsan, ahogy még soha
egy testvéred se láttam, büszke fa,
így már tetszel! a derekad
mint a bükké, roskadva ringatod
habzó virágidat, s illatod
szinte a tüdőmbe tapad.
Így már tetszel, most már tudom, ki vagy!
Eddig legfeljebb csak sajnáltalak!
leánder – satnyán, betegen
tengődsz mifelénk... Dézsába rakott
zöld gyász, tegnap még sivár udvarok
sivár dísze voltál nekem,
ma meg nem győzök betelni veled
és simogatlak és lelkendezek,
mintha testvér vagy legalább
ember volnál!...Be szép vagy, be erős,
egészséges!...Magam is szinte hős
leszek a te példádon át
s szólok, némán (magamat bíztatom):
– Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,
nem a fukar északi nap!...
és hangosan: – Ugye szép a világ
s csak meghamisít a szomorúság
a mi hideg egünk alatt?
Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden,
itt vagy igazi?!... – Egész életem
izgatott szívemben dobog...
Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem,
s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:
reményt vagy magyarázatot?”
Nem volt azonban annyira szerencsés, hogy mindezekről a kilencvenes években történt pusztításokról – a történelmi távlatoknak köszönhetően – már egyáltalán ne kelljen tudomást vennie Keszég Károly, a délvidéki magyar újságírás kiemelkedő alakja, a Napló című, Szabadkán bejegyzett, de Újvidéken megjelenő hetilap utolsó főszerkesztője. Néhány évvel Dubrovnik esztelen lövetése után, Szerbia és Horvátország elnökeinek háborús békekötésének ürügyén még mindig visszaidézte az akkor történteket, és emlékeztetett az elkövetett bűntettekre: „A történelem győzteseket és veszteseket ismer. Meg hősöket. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekre nincs megfelelő kerete a históriának, egy-egy olyan gondolatkörhöz tartoznak, amelyek történelmi szempontból rövid ideig tartottak, de nemzedékek életét határozták meg. A Szovjetunió a valaha volt legnagyobb birodalom létezését jelentette, s a nemzetköziség örve alatt orosz imperialista célokat szolgált, aminek a proletárdiktatúra is csak a fenntartását biztosító rendezőelve volt. Nagyon hasonló, de alapvetően más kategóriába tartozott a balkáni kis birodalom, Jugoszlávia. Sokáig az iskolai kötelező tananyag része volt tudni, hogy ezt az államot a délszláv népek évszázados álma, akarata és nem utolsósorban harca, véráldozata hozta létre. Ezért volt annyira megdöbbentő az ország lakosságának a brutális egymásnak veselkedése előbb a rövid szlovéniai, majd a lázálomnak is beillő horvátországi, végül pedig a kegyetlenségében mindent meghaladó boszniai háborúban. Holott akik az ország létrejöttében komoly szerepet vállaló nagyhatalmi politika szemüvegén át nézték a dolgok alakulását, előre láthatták a tragédiát. Az állam megalakulásának és az állam elhalásának is két főszereplője volt: a szerb és a horvát vezetés. Ennek a tengelynek a csúcspontjait a végzetes időkben Slobodan Miloševićnek és Franjo Tuđmannak hívták” – írta hát Keszég Károly 1996 augusztusában1, majd így folytatta: „Akárcsak Csehszlovákia megalakulását, Jugoszláviáét is birodalmak széthullása előzte meg, jórészt az Osztrák–Magyar Monarchiáé, de ezt megelőzően a török birodalomé is. A balkáni erőegyensúly központjába francia és brit segítséggel állított szerb katonaság és a függetlenségét vissza kívánni akaró horvát érdek kapott itt táptalajt, de mivel a kultúrák találkozása igen kemény ellentéteket hordozott magában, többször véres összetűzések kísérték ezt a párviadalt. A belső ellentéteket elsősorban a gazdasági erő határozta meg. Horvátország a Monarchiából sokkal komolyabb infrastruktúrát hozott magával, mint a fejlődésben lemaradt Szerbia. Ennek a folyománya közel hét évtized elteltével is kerékkötőnek bizonyult, hiszen pont gazdasági kérdéseken bukott meg a pártállami modell is. A fejlett Szlovénia és Horvátország nem kívánt tovább mértéktelenül segítséget nyújtani a fejletlen vidékeknek, amelyek elsősorban Szerbia egyes részeit jelentették. A túl nagy ellentétek előbb a legfejletlenebb vidéken, Koszovóban kezdtek érdekütközéshez vezetni, majd átterjedtek az állam- és pártvezetés minden pontjára. A Koszovóban nacionalista programmal előálló Slobodan Milošević a szerbség védelmét hangsúlyozva, majd minden szerbek államának meghirdetésével elkezdte lerombolni az addig még működőképes államot, ami a másik gazdag terület, Vajdaság bekebelezésekor már nemcsak a karhatalom, hanem a demagógiára érzékeny tömeg demonstrációját is magával vonta. A demokratikus átalakulás a jugoszláv államot nemcsak készületlenül érte, hanem úgy is, hogy az ellentétek 90/91-ben kulmináltak. A kommunista ideológia kelet-európai vereségével csak a hatalom átmentésének stratégiája változott meg, s egyben a nacionalizmusok erősödtek fel. S noha a megalakulásában bábáskodó Nyugat még végső erőfeszítéseket tett az ország egységének fenntartására, az szétesett. A nemzeti hősök: Milošević és Tuđman pedig megkezdték az egyezkedést. […] Hogy háború dúlt négy évvel ezelőtt Horvátországban, azt a boszniai borzalmak szinte feledtették. Pedig amikor jómagam is jártam egy újságíró-küldöttséggel a lerombolt horvát vidékeken, a romokból még áradt az üszökszag, s nagyon is érződött a reváns vágya. Tavaly aztán két alkalommal is oda kellett figyelni, hogy a háborúnak még nincs vége, a Jugoszláv Néphadsereg tankjai által »létrelőtt« szerb területekért – amelyeket a Vance–Owen terv végérvényesen Horvátországnak ítélt – újabb háború kezdődött. Hogy nagyobb összetűzések mégsem történtek, az elsősorban annak tudható be, hogy a krajinai vezetés, miután függetleníteni igyekezett magát Belgrádtól, végül saját csapdájába esett, és bőrét mentve hagyta elveszni nemcsak területét, hanem a népet is. A knini fellegvár elfoglalásakor Tuđman most sem feledkezett meg büszkélkedni az elért győzelem súlyával, de azt nem említette, hogy mennyi volt ebben a része Miloševićnek. Pedig bizonyára megkönnyítette a dolgát a volt országrészek újrafelosztásában. Nem sokat tudni a 91-es karađorđevói megállapodásukról, de a tények arra utalnak, hogy már ott eldöntötték, etnikailag átszervezik a térséget. Az igazi cél Bosznia felosztása volt, de az erős muzulmán ellenállás ezt a kísérletet elfektette, maradt tehát az országon belüli átmozgatás. A katonai hatalommá előlépett Horvátország letörölte a térképről Krajinát, majd csak ismételt nyugati nyomásra állt el attól a szándékától, hogy egészen a Dunáig nyomuljon előre. A nyugatiak félelme teljesen érthető volt: Szlavóniában és Baranyában – hiába titkolták – továbbra is jelen volt a Jugoszláv Katonaság, ami végül kiderült abból is, hogy a nehézfegyverzetet csak az elmúlt hónapokban vonták ki a területekről. Az ENSZ egyelőre tartja állásait, de ha kivonul, egy újabb, jóllehet az eddigieknél kisebb népvándorlás indul el. Az elhagyott házakba betelepült szerbek fognak újfent más hazát keresni.”
(Folytatjuk)
1 Keszég Károly: Egy elfelejtett háború – Milošević és Tuđman elismeri egymást, Napló, 1996. augusztus 14.
