A szerbiai magyarság egyik aktuális társadalmi problémája, hogy alulreprezentáltak a felsőoktatásban, illetve ennek következtében a munkaerő-piacon (Gábrity Molnár, 2006:115). A problémát még jobban súlyosbítja a jelenlegi szakemberek, értelmiségiek, illetve a jövendőbeli értelmiségiek kivándorlása, ugyanis „a Magyarországon tovább tanuló vajdasági hallgatók között legmagasabb az értelmiségi családból származók aránya” (Erdei, 2005:339). Köztudott, hogy Szerbia gazdasága ingoványos talajon áll, így feltételezhető, hogy a migrációs szándékot fontolgatók köre egyre jobban szélesedik. A vajdaságiak elégedettségi szintje egyre alacsonyabb, minek következtében más országokban keresik a boldogulási lehetőségeket. Szerbiának komolyan számba kellene vennie, hogy főképp a magas iskolai végzettségű egyének, a jövendőbeli értelmiség elvesztése súlyos következményekkel járhat.
1 A dolgozat és a kutatás a Balassa Bálint Intézet (MÁSZ – Budapest) támogatásával készült 2009-ben. A kutató mentora Gödri Irén, konzulense pedig Gábrity Molnár Irén voltak.
Szerbiábana többségi nemzet fiataljaihoz képest alacsonyabb továbbtanulási hajlandóságot figyelhetünk meg a vajdasági magyarok körében. A nyolcvanas években még 10% körül mozgott a hallgatói részarányuk, de ezután drasztikusan csökkent kb. 6%-ra. A magyar tanulók képessége természetesen nem rosszabb a többségtől, de jelentős a gyermekszám csökkenése, viszont növekedett a külföldi tanulási hajlandóság. A kilencvenes évekhez viszonyítva az időszakos emigráció mérséklődött, de a gazdasági krízis elhúzódása és az egyszerűsített honosítási (és visszahonosítási) eljárásban megszerezett magyar állampolgárság okán a Vajdaságból érkező immigráció az anyaországba mégsem mérséklődik.
A határon túli magyarok emigrációja több szempontból is eltér a többi európai migrációs modelltől. Az első eltérés abban nyilvánul meg, hogy a kilencvenes évek közepéig Magyarország nagy erőkkel támogatta a határon túli magyar értelmiségi réteg megerősödését, elsősorban azzal, hogy lehetőséget nyújtott számukra a Magyarországon történő továbbtanulásra – ez tekinthető a határon túli hallgatók első mobilitási korszakának. Későbbiekben, a második korszakban, a 90-es évek közepétől az ösztöndíjasok számát jelentősen korlátozták. Ettől kezdve sokan csupán költségtérítéses képzésben vehettek részt (Erdei, 2005). Szlovákia, majd Románia európai uniós csatlakozása, amely már a harmadik korszak kezdetét jelentette, és kedvezően hatott azokra a fiatalokra, akik Magyarországon szándékoztak továbbtanulni, ugyanis ők azonos jogokkal tanulhattak a magyarországi felsőoktatásban, mint magyar állampolgárságú társaik. A vajdasági magyarok anyaországbeli továbbtanulása továbbra is problematikus volt, ugyanis rájuk ezek a „kedvezményes” jogszabályok nem vonatkoztak, mint ahogyan a kárpátaljai magyarokra sem. Ennek ellenére „a kárpátaljai és vajdasági magyarok számában összesen több mint 300 fős növekedés tapasztalható” (L. Rédei, 2009:101). A vajdasági magyar fiatalok körében 35%-os azok aránya, akik Magyarországon folytatják tanulmányaikat, ez 1655 főt tesz ki. Ebből csupán 500 hallgató tanul állami ösztöndíjjal Magyarországon, közel 70%-uk költségtérítéses képzésben vesz részt. A hazatérési ráta alacsony, körülbelül 20%. Ez azt jelenti, hogy Vajdaságnak évente átlagosan 300 diplomás értelmiségiről kell lemondania (Gábrity-Molnár, 2003:16). A határon túliak tanulmányi célú migrációjával kapcsolatosan különbséget tapasztalhatunk egy olyan viszonylag „zárt földrajzi környezetben” is, mint a Kárpát-medence. A Kárpát-medencében élő, azonos etnikumú hallgatók egyirányú mobilitása figyelhető meg Magyarországra, ugyanis ebben a folyamatban az anyaországi fiatalok nem vesznek részt (Erdei, 2005:334). Az alapvető célokban is eltérést tapasztalhatunk, ugyanis amíg az Európai Unió tagországai azért ösztönzik hallgatóikat, hogy serkentsék a munkaerő-migráció folytonosságát, addig a szomszédos országokból érkező egyirányú mobilitás célja a magyar társadalmi közösség gazdasági fejlődésének támogatása, valamint az értelmiségi réteg utánpótlása. A Magyarország által kiépített ösztöndíjrendszer elsődleges feladata és célkitűzése az kellene hogy legyen, hogy a határon túli magyar fiatalság tanulmányaik végeztével szülőföldjükön kamatoztathassák a megszerzett tudásukat.
Gödri (2005) kutatási eredményeiből láthatjuk, hogy a Jugoszláviából (Szerbia-Montenegróból) érkezettek között jelentős volt az etnikai migránsok aránya. A vajdasági magyar fiatalok körében a továbbtanulás egyértelműen migrációs csatornaként jelenik meg, ugyanis Vajdaságban „a magyar nemzetiségű, újgenerációs értelmiségi elit „eltűnésének” mértéke” jelentős, megközelítőleg 50%-ra tehető azon fiatalok aránya, akik Magyarországon szereznek felsőfokú végzettséget” (Kincses, 2010:77).
Azt vizsgáltam, hogy a vajdasági magyar fiatalok körében befolyással volt-e a munkával kapcsolatos attitűdökre, a munkavállalási esélyek megítélésére, valamint a jövőtervekre az, hogy a továbbtanulás kapcsán valaki a migráció, vagy pedig az otthonmaradás mellett döntött. A célcsoportom a gazdaságtudományi és közgazdasági tanulmányokat folytató egyetemisták, akik a legközelebb állnak a munkaerőpiacra való kilépéshez. Négy városban tanuló vajdasági egyetemistákkal készítettem interjúkat: Budapesten, Szegeden, Újvidéken és Szabadkán. Tíz olyan hallgatót kérdeztem meg, aki Magyarországon folytatta tanulmányait, akiknél hangsúlyosan jelen volt az anyaország nyelvi vonzása. Legtöbben elsődleges, vonzó tényezőként a magyarul tanulás lehetőségét említették, tehát feltételezhetően a kisebbségi nyelvi hátrányok is motiválták őket abban, hogy az „anyaország” mellett döntsenek. Ezért felfogható kudarckerülő magatartásnak is a vándorlás, azaz nem kívántak azokkal a nehézségekkel megküzdeni, amit a szerb nyelv megtanulása igényel. Ebből látható, hogy az etnicitásnak fontos szereppel bír, hiszen a nyelvi azonosságnak Magyarországon erőteljes vonzó hatása van az interjúalanyaim körében.
Az is megerősítést nyert, hogy sok esetben nem egyéni döntés volt az emigráció, hanem a családnak, a szülőknek is jelentős szerepe volt ebben: nemcsak teljes mértékben támogatták gyermekeiket, hanem ösztönözték is. Beigazolódni látszanak L. Rédei (2009) tapasztalatai a vajdasági magyar fiatalok körében is, hogy a szülők nagyobb lehetőségeket látnak gyermekeik számára külföldön. Az európai uniós diploma előnye is megjelent, ami rámutat Magyarország tranzitország szerepére is. Azt tapasztaltam, hogy egyre inkább növekszik a humán-tőkébe való befektetési hajlandóság. A családok, háztartások egyre többet fektetnek be gyermekeik oktatási költségeibe, annak reményében, hogy olyan képzettséget, diplomát szerezhessenek, hogy esélyük legyen a boldogulásra, akár távol Szerbiától, ugyanis nagy arányban vesznek részt vajdasági magyarok a költségtérítéses képzésben Magyarországon. A Szerbiából Magyarországon tanuló diákok 70%-a költségtérítéses képzésben vesz részt. (Gábrity-Molnár, 2003: 16).
A megkérdezettek migrációs döntéseinek meghozatala során jelentős befolyása volt a gazdasági tényezőknek (Szerbia bizonytalan nemzetközi helyzete, rossz munkaerő-piaci esélyek). Több Szegeden tanuló interjúalanyom említést tett arról, hogy miután Magyarországon való továbbtanulás mellett döntött, fontos tényező volt a választott város közelsége, az ingázás lehetősége. Interjúalanyaim szemében az „anyaországban” való továbbtanulás nem jelent végleges elszakadást az otthontól. A legtöbb interjúalanyomnál a magyarországi továbbtanulás mellett felmerült az a lehetőség is, hogy szülőföldjén folytassa felsőfokú tanulmányait, sőt ez annyira erőteljes volt, hogy sokan mindkét országban beadták felvételi jelentkezésüket. Az interjúk során megjelentek a szerbiai, illetve a magyarországi oktatás közötti különbségek minősítése, ugyanis azáltal, hogy ismerősük, rokonuk már megtapasztalta a magyarországi középfokú- illetve felsőfokú oktatást, mérlegelni tudták, hogy mely ország felsőoktatási rendszere lenne a legelőnyösebb számukra.
A kisebbségi lét is befolyásolhatja a továbbtanulási terveket, illetve a munkával kapcsolatos attitűdöket és terveket. Emiatt érdekesnek találom a kisebbségi lét megnyilvánulását mindkét országban. Szerbiában, kisebbségben élő magyarokra asszimilációs nyomás nehezedhet, másrészt viszont a Magyarországon tanuló vajdasági magyarok „külföldi magyarként” vannak jelen az anyaországban (a közös történelmi tudat, sőt az azonos nyelv ellenére is).
Kilenc olyan vajdasági magyart kérdeztem meg, akik Szerbiában folytatták tanulmányaikat. Esetükben a továbbtanulással kapcsolatos döntések inkább mondhatók „kényszerdöntéseknek” abban az értelemben, hogy sokan közülük egyetemi tanulmányaik alatt Szerbia határain kívül is el tudták volna képzelni magukat, mégis anyagi megfontolásból Szerbiában maradtak. Vonzó tényezőként jelent meg az, hogy Szerbiában lehetőségük volt állami finanszírozáson tanulni. A nagy többségüknél felmerült a Magyarországon történő továbbtanulás gondolata, viszont ennek gátat vetett a külföldi tanulás anyagi terhe, ugyanis azzal a legtöbb interjúalanyom tisztában volt, hogy abban az időben csupán néhány „kiváltságos” tudott állami finanszírozáson tanulni, tehát igazából sok interjúalanyomnak nem volt más választási lehetősége.
Azt többen jelezték, hogy mérlegelve családjuk anyagi helyzetét, úgy hozták meg a továbbtanulással kapcsolatos döntésüket, hogy az a legkisebb anyagi megterhelést jelentse szüleiknek. A megkérdezettek nem tekintik a szerb felsőoktatási rendszert vonzó tényezőnek, azon kívül, hogy lehetőségük volt állami finanszírozáson tanulni. A vajdasági magyar fiatalok körében a nyelvi környezet miatt erősödött meg Szabadka vonzásköre (Gábrity-Molnár, 2006: 117–121).
A Magyarországon tanuló interjúalanyaim közül mindenki elégedett volt a továbbtanulással kapcsolatos döntésének meghozatalával. Összehasonlítva a Magyarországon tanuló diákokkal, nagyobb elégedetlenséget tapasztaltam a Szerbiában maradt fiatalok körében. Összességében elmondható, hogy részben elégedettek, hogy lehetőségük volt továbbtanulni, hogy a kezdeti nagy nehézségek ellenére végül is sikerült elsajátítani az állam nyelvét, viszont többségüknél szóba kerültek a szerbiai oktatási rendszer hiányosságai.
Szabadkán tanuló interjúalanyaim az oktatással kapcsolatos hiányosságok közé sorolták a túl elméleti oktatást, azt, hogy semmi gyakorlatiasság nincs benne, többen említették a szervezetlenséget is, valamint a legtöbb interjúalany megjegyezte, hogy képzeletbeli falat éreznek a tanárok és a diákok között – véleményük szerint ez a tömegképzés hátrányának tudható be. Az Újvidéken tanulók főképp a tanárok hozzáállásában, illetve magában az egyetemi rendszerben csalódtak. (Folytatjuk)
