Csipkerózsika történetét évszázadok óta mesélik a szülők a gyerekeknek, főleg elalvás előtt. Én is ezen nőttem fel.
Fejből tudtam a gonosz tündér átkát, legalább százszor izgultam azon, hogy Csipkerózsika ne találjon semmit, amivel megszúrhatja magát, és ugyanennyiszer aggódtam amiatt, hogy soha nem jön el a herceg, hogy megmentse az alvó királyságot. Aztán, sokkal később, pszichológia-vizsgára készülve olvastam egy könyvet a mesék mögötti világról. Arról, hogy ezek a történetek korábban sokkal brutálisabbak, sokkal kegyetlenebbek voltak, és igazából nem is a gyerekeknek szóltak, vagy nem azért szóltak a gyerekeknek, hogy álomba ringassák őket, hanem hogy megijesszék, megfélemlítsék őket. Hogy visszatartsák a rossztól. A könyv szerint (Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című művéről van egyébként szó) a most már esti meseként mondott történetek hemzsegtek a szexualitástól, az erőszaktól, a gyerekbántalmazástól, a kínzástól vagy a kannibalizmustól. Érdemes elolvasni Bettelheim könyvét, mert más megvilágításba helyez sok mindent. De most nem erről akarok írni. Ez csak eszembe jutott miközben Jane Yolen regényét olvastam. A Csipkerózsa ugyanis tökéletesen illene Bettelheim könyvébe. A jólismert alvós királylányos történetet meséli el, de úgy, hogy közben a jelenre reflektál.
Jane Yolen könyvében a tündérmese és a fehérlovas királyfi helyett holokausztot és náci katonákat kapunk. A történet szerint Becca, a zsidó származású fiatal amerikai nő legszebb gyerekkori emlékei közé tartoznak nagyanyja meséi az elátkozott Csipkerózsáról és a titokzatos álomról, amely az egész királyi udvart maga alá temette, valamint a királyfiról, aki átkelve a rózsabokrokon, csókjával felébresztette a királylányt. Eddig nincs is ezzel semmi probléma. Az én nagymamám is mesélte nekem a történetet. A különbség azonban az, hogy Becca nagymamája nem is hajlandó más történetet mondani, csak ezt az egyet. Ezt a mesét meséli újra meg újra. A gyerekek már halálosan unják, kivéve Beccát, aki minden percét élvezi. És még akkor sem neveti ki az öregasszonyt, amikor az már az idősek otthonában él magatehetetlenül és talán kissé szenilisen is, és azt mondja neki: ő maga volt Csipkerózsa, és megesketi unokáját, hogy megkeresi a mesebeli kastélyt.
Becca szülei és testvérei azt hiszik, hogy a haldokló öregasszony elméje megbomlott, és csak kitalálta a mániákusan ismételgetett mesét, ám Beccát nem hagyja nyugodni a történet. A nagymama temetése után a holmijai közt talált titokzatos fotók és személyes iratok nyomába ered, hogy feltárja a fiatalon menekülttáborba kerülő lengyel lány történetét, és családja származását. Meg persze, hogy megtalálja a mesebeli kastélyt és a herceget, sosem ismert nagyapját.
Kutatása Lengyelországba vezeti, ahol egy hajdan volt megsemmisítő tábor romjai között talál rá történetére. De ez aztán nem esti mese. Olyan történet bontakozik ki előtte, amelyre még a legrosszabb álmaiban sem gondolt, és amely megmagyarázza, miért nem beszélt soha a nagymama a múltjáról, miért titkolta vagy épp felejtette el szándékosan, miért burkolta a mesék jótékony homályába azt, ami felfoghatatlan, túlélhetetlen.
Míg a kötet elején a felnőtt Becca elbeszélését és a gyerekkori Csipkerózsa-mesét felváltva olvashatjuk, amint Becca rátalál a titokzatos kastélyra és a hercegre, aki korántsem az, akinek lennie kellene, az elbeszélés a herceg meséjévé válik, aki jóval szikárabban, minden mesei felhangtól megfosztva tárja elénk a háború idején történteket. És noha ezerszer olvastunk már megrázó vagy megrázónak szánt holokauszt-történeteket, mégis, Jane Yolen képes arra, hogy egy réges-régi mese szimbolikáját használva mutasson újat ezen az ingoványos területen, és érjen el valódi katarzist.
Az írónő néhányszáz oldalas regényében cseppet sem hatásvadász, szívbemarkoló, iszonyatos történetet írt, ami önmagában mégis elsikkadna a számtalan háborús rémregény között, ám Csipkerózsa meséjének eszközeit használva a modern meseátiratok egyik legmeghatározóbb darabjává válik. Ami a maga módján úgy tökéletes, ahogy van, mégis hagy némi hiányérzetet maga után, mert ugyan a Csipkerózsa-mese és a háborús történet darabkái helyre kerülnek, és minden szimbólum elnyeri valós jelentését, Becca nagyanyjának és családjának története így is homályos marad. Látszik, hogy a szerzőnek fontos volt a Csipkerózsa-mese, ahogy az is, hogy a történetet a mába ágyazza, de így elveszett az a szempont, hogy önálló regény szülessen. Egy hosszabb, részletesebb, kerekebb történet segített volna abban, hogy ne csak megismerjük a királylányt, hanem meg is értsük. Azaz ha a szerző nem igyekszik összecsapni a regény végét, hiszen mindent tudunk a nagymamáról, akkor az olvasóban nem hiányérzetet, hanem gondolatokat ébreszt, és akkor ez a meseimádó kritikus sem mondja azt, hogy jó meg szép meg kedves, de mégsem az igazi. Pedig az is lehetett volna.
