– Jajistenem – nyögte az anya elhaló hangon, a tálba ejtette a zöld borsószemeket, és a szívéhez kapott.
– Ne mozduljál... – szólt az apa, és a gyerekekhez lépett.
– Legyetek jók, a mama rosszul van – mondta halkan, de élesen a két kislánynak, akik a régi díványon üldögélve babáztak, vihorásztak közben. Tízéves lehetett az egyik, óvodáskorú a másik. Az ágy kisebb vásárra emlékeztetett, terítve volt babaruhákkal.
A két gyerek egymásra nézett, majd anyjukra, aki szívére szorított kézzel, ölében a borsós tállal, egyenes háttal ült a konyhaasztal melletti hokedlin. Egyenes testtartása éles ellentétben állt lecsüggesztett fejével, szenvedő arckifejezésével, az üres tekintettel, azzal, ahogyan maga elé bámult. Haldokló szentek testtartása és tekintete volt ez, azoké a mártíroké, akik rég beletörődtek abba, hogy nekik ilyen a sorsuk, hát halálukig tűrik szótlanul, ha kell, közben azzal is tisztában vannak, hogy rájuk majd csak a haláluk után figyel fel, a meghatottságtól végre letaglózva, az egész világ.
Az apa csöndben rakta le kezéből a régimódi tűzhely elé az aprófát, leült a sámlira, várt. A nagyobbik gyerek valami szoknyácskát varrogatott a meztelen kaucsukbabának, a helyzet feszültségétől a művelet komolyságába bújva, s magába a műveletbe, amiből szerencsére fel sem emelhette a tekintetét. A kicsi szemével az anyjára tapadt, maga is mozdulatlanságba merevedve. Érezte a jeges rémület ismerős szorítását, amely hideg páncélként ejtette foglyul testét, ádáz ellenségességgel űzve ki tüdejéből e levegőt. Alig mert lélegzetet venni. Anyját nézte, rimánkodó arccal: hogy ne haljon meg, jaj, ne haljon meg most. Hogy élje túl, mint már annyiszor.
És néhány perc elteltével hálásan vette tudomásul, hogy anyja, a számára ismeretlen, sötét erőktől meggyötört anyja ismét legyőzte a halált.
Mert mozdult a templomi aranykeretbe ágyazott kép, az anya sóhajtott egy rövidet, az összhatás kedvéért még egy ideig megadóan arcán viselve a mártírok minden szenvedést vállaló tekintetét, majd újabb zöldborsócső után nyúlt a tálba.
Az apa megkönnyebbülten ugrott fel a sámliról, hogy végre egy pohár cukros vizet vihessen neki oda, amit az asszony rendre elutasított, hogy nem kell, majd jobb lesz, már jobb egy kicsit, de amit a férje, kedves erőszakossággal, minden alkalommal belediktált valahogy. Mint ahogyan most is.
÷
A kicsi találkozott már a halállal. Négyéves volt, amikor elvitték egy temetésre, csak őt, a testvérét nem, mert az iskolában volt éppen, aznap délután. Anyja akkor már második napja járkált riadt tekintettel a házban, ügyetlenül és kapkodva végezte a házimunkát, s közben gyakorta ezt suttogta: „Jaaaj, Orbán...” Aznap reggel, amikor megtudta a vészhírt, rámülten sietett haza, hogy elmondja a férjének, remélve, hogy ezzel sikerül majd egy kicsit enyhítenie saját felindultságán. A kicsi épp szilvalekváros kenyeret evett a konyhaasztalnál, amikor anyja szinte bebukott az ajtón, lerogyott az egyik hokedlira, és férje kérdésére, hogy mi történt vele, azt felelte, furcsamód felemelve hangját, hogy: „Orbán meghalt”. A férfi megrökönyödésére aztán sírva mesélte el, hogy a fiatal rokonfiú motorkerékpárral vágódott el a sorompónál a síneken, s hogy ott, azonnal szörnyethalt. A kicsi, kezében a lekváros kenyérrel, némán hallgatta a drasztikus beszámolót. Utána alig tudta legyűrni a megmaradt három-négy falatot, a kenyér szikkadtabb lett, a lekvár mintha vesztett volna édességéből. És erősen figyelte anyját aznap is, másnap is, látta, hogy riadt, összetört. A kislány szorongott, mi lesz, hogy ha anyja megint a szívéhez kap, hisz most különben is erőtlennek látta. Félelme másnap enyhült valamelyest, mert bár anyja még mindig gyakran suttogta hervadozva a „Jaaaj, Orbán...”-t, a gyerek mintegy bizonyítékként könyvelte el az eltelt időt, hogy ha eddig nem kapott a szívéhez, mégis elég erős talán, és ezután sem fog. Aznap mindenesetre csak bent játszogatott, hogy szemmel tartsa anyját.
A szülők délután feketébe öltöztek, rá egy kis rózsás ruhácskát adott az anyja, azzal, hogy: „Most megyünk a házhoz”. Rosszat sejtetően, fáradtan és beteges hangon mondta ezt, olyannyira, hogy a gyerek nem mert kérdezni semmit, annyit sem, hogy a ház vajon a „Jaaaj, Orbán...”-nal kapcsolatos-e, bár a gondolat beléhasított, hogy egész bizonyosan igen.
÷
A halottasház belső szobájából hátborzongató sikoltozások hallatszottak kiaz udvarra, időnként a halott anyjának érthetetlen, a fájdalomtól eszelősre torzult monológja csapódott a sikoltások közé. A kicsi erősen kapaszkodott anyja kezébe, amíg végigmentek az udvaron ácsorgó, fekete ruhás rokonok varjúhada között, hogy bejuthassanak a házba. Csak a halottas szoba fülledt, gyertya- és nehéz, fekete posztóruha szagú ajtajáig jutottak be, mert ott az anyja megingott, apjára dőlt, aki rögtön megfogta, kivezette, s a kicsi nyomult utánuk. Anyja gyorsan magához tért a friss levegőn. Amikor a halottat kihozták a szobából, s az udvar közepén elkészített ravatalra helyezték, hogy a pap búcsúbeszéde és ceremóniája következhessen, iszonyodva ugyan, de látni szerette volna mindenki, a legközelebbi hozzátartozóknak pedig illett a koporsó közvetlen közelében állniuk. Az apa felsorakozott a férfiakhoz, akik a lobogókat vitték, maga is ilyen tisztségben, az anya pedig, kézen fogva a kicsit, áttört a fekete ruhás tömegen, amely engedelmesen nyílt szét, s egészen a koporsó végéig engedte őket közel menni. Olyan gyorsan történt mindez, hogy a kicsi néhány perc elmúltával már azon vette észre magát, hogy anyja felemeli, a koporsó szélére állítja, s ahogy lenézett, lábacskái előtt egy fekete hajú, lila és szürke arcú valamit látott feküdni a csipkés kispárnán, állig fehér lepellel betakarva. Egy szemben álló, bajszos, sovány férfi buzgón fényképezte a jelenetet. A kicsi nem értette ezt a találkozást, nem tudta, hogy fehér harisnyás lábacskái alatt közvetlenül ez itt a halál. Rémületét a halott eltorzult arcának döbbenetes közelsége valami kimondatlan rosszindulattal ellene irányuló lidércnyomássá változtatta, s a fényképész jelenléte még inkább zavarba ejtette: volt már néhányszor fényképésznél, ahol mindig mosolyogni kellett, ám most senki sem mondta ugyan, hogy mosolyogjon, de a gép kattogott, többször is, pedig senki sem mosolygott, sőt, a szerencsétlen anya aléltan borult a nyitott koporsóra, és a sok fekete ruhás idegen, akik közül a kislány egyetlen ismerős arcot sem volt képes felismerni, hangosan sírt, zokogott. A gyerek a halottat bámulta meredten, és csak egyetlen gondolat járt az eszében, az, hogy ez a rettenetes arc éppen azért fekszik fordítva, hogy egyszer csak megforduljon, kinyissa a szemét, majd felemelje kezét a lepel alól, és lehúzza őt oda, maga mellé, dühösen begyömöszölve testét a lepedő alá. Olyasmi, hogy nem él, meg sem fordult a fejecskéjében, maga a tény egyszerű jelentését is képtelen volt feldolgozni. Látott már döglött békát, eltaposott bogarat, elvágott nyakú csirkét, ám a koporsó szélén álldogálva agya minden kis atomját a rettenet töltötte ki, ami helyet sem hagyott bármiféle gondolkodásnak. Anyja kezeit érezte a derekán, aki tartotta, s neki nem jött hang a torkán, de megfordulni sem mert.
A temetés elmúltával sokáig félt a sötéttől, egy ideig már alkonyatkor elővette a furcsa szorongás, ám nővére jelenléte enyhített félelmein; egy ágyban aludtak még, s hozzá bújva nem érezte magát teljesen védtelennek. Gondolataiból kívül rekedt a lehetőség, hogy anyjának mesélje el, mennyire rettegésben tartja a lilásszürke, szörnyű arc, a mélyen ülő, lecsukott szemek.
÷
Anyja szívszúrásai állandóan köztük rejtőzködő, sompolygó ellenségként telepedtek be életükbe, időközönként lecsapva rájuk. A kicsi végül elfogadta ezeket a vészhelyzeteket, sorra legyőzve magában a megélt szorongásos állapotokat, s egy idő után a megkönnyebbülések is kesernyés ízűvé váltak, hisz a helyzet később sem oldódott meg véglegesen. A kislány számtalanszor megvigasztalódott, hogy anyja élve került ki rosszulléteiből. Igaz, hogy jön a szívszúrás, gondolta végig nemegyszer, akkor csöndben kell lenni, és félelmetes az egész, de érdemes csöndben kibírni, mert akkor anyja megmarad. Szinte hálát érzett nővére iránt, hogy létezik, hogy sokat vannak együtt, sőt, apja iránt is hálát érzett, ha az éppen itthon volt, amikor az anyja a szívéhez kapott (ez legtöbbször éppen olyankor történt). A kicsi ezért nem mesélt félelmeiről apjának sem, nehogy akkor megbomoljon ez a kialakult folyamat, mely egyféle riasztó rendként működött már, amibe bele lehetett törődni, s el lehetett viselni: anyja váratlanul a szívéhez kap, az apa rájuk szól, legyenek jók, ők rögtön elcsöndesednek a nővérével, hogy jóvátegyék rosszaságukat, amivel anyjuk rosszullétét okozták, úgy elhallgatnak,hogy még csak meg se pisszennek, riadtan várakoznak valameddig, ám ott az apjuk, az erős, az okos bajtárs, aki intézkedik, aki kivárja velük, míg anyjuk sóhajt, leveszi kezét a szívéről, ekkor vizet visz neki, megitatja, megsimogatja, s a az anya valóban jobban lesz ettől, folytatja a házimunkát, és néhány napig nyugalom van.
A temetés óta azonban jobban felfigyelt anyja kedvenc szavajárására is, amely eddig is úgy hangzott el hideg, téli estéken, mint valami furcsa, érthetetlen és láthatatlan vész előrejelzése: „Olyan hideg van odakint, hogy reggelre megfagy a halottak hasáig”. A kicsi számára értelmet nyert ez a mondat – először csak az volt az értelme, hogy ez valami rettenetes, majd felvillant előtte a lilásszürke, irtózatos arc, amely dühös volt a mondat elhangzásakor, félelmetesen dühös, mozdult a szemhéja, hogy felnézzen, sötétlila szája nyílásnak indult, hogy valami rettenetest mondjon, hogy tiltakozzon, dühöngjön, előhúzza csontos kezeit a fehér lepel alól, s megragadja őt, mert gondolni merészelt rá, megragadja anyját, mert ilyent mert mondani, ilyet mert kívánni neki, a kísérteties, hatalmas erejű szörnyetegnek, hogy egészen a hasáig csontkeményre fagyjon a föld, s a gödörben, ahová látta, hogy a koporsót tették, ne legyen nyugodt álma a rettenetes hidegtől, hanem kegyetlen haragra gerjedve keljen föl onnan, jöjjön el értük, érte és anyjáért, hogy levigye őket magához, így állva kegyetlen bosszút ezekért a szavakért.
A kislány várta, hogy múljon már el a tél, olvadjon el a hó, amiben eddig annyira szeretett játszani, és legyen végre meleg, hogy anyjának ne kelljen már emlegetnie a hideget, a fagyot, a halottak hasát.
÷
S a tél lassan, igen lassan múlott.
A kicsi furcsa nyöszörgésre ébredt egy éjjel. Egészen sötét volt még, nővére egyenletes szuszogással, békésen aludt mellette. A furcsa, nyugtalanító hangok a szomszéd szobából, a szülőkéből szűrődtek ki.
A kislány mozgolódni kezdett a dunyha alatt, maga is nyöszörgött egy ideig, nehezen tért magához, mert valahol az álom és az ébrenlét határán súlyosan telepedett rá a szokatlan, kusza hangokból összeállt nehezék. Verejtékes arccal ült föl az ágyban, és a szemközti ajtó sötét üvegtábláira bámult. Riadtan figyelte a szobából tompán áthallatszó ágycsikorgás ritmikus, ám számára ismeretlen, idegesítő hangjait, melyek közé emberi sóhajok nehézkes légáramlata vegyült. Kábán és rémülten hallgatta egy ideig, mígnem teljesen kiment az álom a szeméből, és abban a pillanatban, amikor agya éppen kitisztult, s legelső beugró gondolata próbált rajta segíteni úgy, hogy a furcsa neszeket szülei jelenlétével kapcsolja össze, anyja ziháló, elfojtott sóhaját hallotta: „Jajistenem...”, majd rögtön utána apja jól ismert mackóhangját, ám nem értette, mit mond. A kicsi dermedten ült az ágyban, a számára egyre riasztóbb „szóváltást” hallgatva, hisz anyja már többször ismételte el sóhajtva, hogy: „Jajistenem...”, amire apja rendre, s a kicsinek úgy tűnt, ellentmondást nem tűrő hangon válaszolt, majd egyszer, s utána még egyszer fájdalmas jajkiáltássá fajult a „Jajistenem...”, nagyot csikordult az ágy, majd hirtelen csönd lett, nagy csönd. Rövid idő múlva apja reszelős, ismerős horkolását hallotta. A kicsi dermedten figyelt, valami moccanást várt, hangot, sóhajt akár, valami neszt, amiről biztosan meg tudta volna állapítani, hogy az anyjáé. A szomszéd szobát azonban a trombitáló horkolás fülsértő zenei akkordjai uralták, és ellenségesen, diadalittasan telepedtek a gyerekszobára is, harsányan elnyomva a nagyobbik kislány csöndes szuszogását.
Már világosodott, s a gyerek még mindig mozdulatlanul várakozva üldögélt az ágyban. És akkor megszűnt a horkolás, s azzal együtt hatalmas méretűre dagadt a csend. Az ismerős, jeges rémület nyilallását érezte, azét a rémületét, amely mindig mellkasa szorításával kezdte támadását. Folyni kezdtek a könnyei. Lassan lefelé csúszott az ágyban, majd még lejjebb, és még, egészen a dunyha alá. Oldalt helyezkedett, nővére pizsamás lábához fúrva fejecskéjét. Jó meleg volt a dunyha alatt, jó sötét meleg. Néhány pillanatig a magát az álomba sírás vigasztaló érzése öntötte el ebben a puha, sötét, kis testét oly egyértelműen befogadó birodalomban. Hirtelen furcsa szédülés fogta el, levegőért kapkodott, ám nem volt levegő, még annyi sem, amennyi mégis igen, hisz a sírástól orrocskája is teljesen bedugult. Egy pillanatban még megpróbálta ledobni magáról a dunyhát, de kezei visszahanyatlottak, zsibbadást érzett, majd kicsuszant alóla az ágy, zuhanni kezdett, kezeivel-lábaival próbálva útközben kapaszkodót keresni.
Nővére erre a már-már erőtlen, görcsös rángatózásra neszelt föl álmából. A kicsit kereste maga mellett, majd, hirtelen becsapódó rémülettel érzékelve lábánál valamit, valami puhát, iszonyodva lendítette magasra a dunyhát.
– Mamaaa! – sikoltotta el magát. – Mamaaa!!! Jaj, a Babiii!!!
Az anya kócosan, szédelegve, fejvesztetten rohant ki a szomszéd szobából, gyorsan felkattintotta a villanyt. Sikoltva ugrott az ágyhoz, amelyen a kicsi feküdt oldalt fordulva, könnyes arccal, elkékült szájacskája félig nyitva. Addigra az apa is ott termett, kirohant a konyhába, vízért. Mire a következő pillanatban a szobába ért, a kicsi megnyikkant, megmoccant, gyengécske hangon felköhögött.
Az apa felvette, élesztgette, mosdatta, közben dadogva, sírva-nevetve ismételgette:
– Jó lesz, jó, nézd, nyitja a szemét, édes kislányom...
Az anya és a nagyobbik gyerek falfehéren, kábán, reszketve bámulták. A kicsi már lélegzett, az apa ölébe vette, mosdatgatta még, már ivott is egy picit.
– Jajistenem... – szólalt meg az anya, és föléje hajolt. – Nem értem, nem értem...mit keresett a dunyha alatt?!ogy élje túl
