Váratlan fölkérést kaptam egy kiadótól, hogy sürgősen, de mindenképpen egy hét leforgásán belül írjak egy olvasócsalogató ajánlást egy napokon belül megjelenő fordításkötet hátsó borítójára, és tartsam magam a legfeljebb 260 szóig terjedő szöveghatárhoz. Más esetben bizonyára elegánsan elutasítottam volna a fölkérést, de most egy olyan író könyvének népszerűsítésére kértek föl, akinek érdekében önzetlenül meg akár tűzön-vízen át is… – szóval, nem volt helye a hezitálásnak.
Neki is ültem hajnalban az írásnak. Felénk nem szavakban, hanem karakterekben, vagyis betűhelyekben mérik a szöveg terjedelmét, ezért adtam magamnak némi szabadságot az amerikai kiadó elvárásával szemben: írok annyit, amennyi szerintem egy könyv hátsó borítójára olvasható betűmérettel ráfér, aztán majd meglátjuk, mennyi szó kerekedik ki belőle, mert eddig magyarul se számoltam, átlagosan hány betű tesz ki egy szót, nemhogy angolul.
Meg is írtam egy szövegtömböt, miközben azon járt az eszem, hogyan lehet a teljesen tájékozatlan olvasó elé tárni az Európa hitleri, sztálini ideológiájával átjárt korban született, több ezer oldalra rúgó, ezen ideológiákat a színházi süllyesztő legmélyebb pincéjébe pofozó regényfolyam első kötetének keletkezéstörténetét, irodalomtörténeti sarokköveit, a szerző életműve irányába nyitó vonatkozásait. (Eddig 182 szó, illetve 1377 karakter.)
Persze az elvárt terjedelem és az általam kreált szövegmennyiség köszönő viszonyban sem állt egymással. Egyfelől ott állt előttem a terjedelmi határ, a beszabott felület, másfelől a kihívás, hogy a mindenkori amerikai olvasónak olyan gondolatokkal kínáljam a magyar szerző regényét, hogy ne csak a hamarosan megjelenőt, hanem a következő köteteket is érdeklődéssel vegye a kezébe. Innentől fogva szobrászként nyúltam a betűkhöz, faragtam őket lefelé, vissza, igyekeztem egyre kevesebb helyet elfoglalni a képernyőn, hogy a törzsszöveg illeszkedjék az adott keretbe. Ahogy újra és újra elolvastam a szövegem, hol itt, hol ott tűnt föl egy fölösleges szó, egy tagmondat, ami nélkül még érthető a mondanivaló, és az olvasó irányában megfogalmazott ráhatás szándéka se csorbul. Szinte kedvemre való játéknak bizonyult, ahogy a folytonosan redukált szöveg egyre kifejezőbbé és magvasabbá vált, ahogy a terjedelmi megszorítás legallyazta szószátyárságomat, megfékezte ötleteim ledér táncát a föltoluló szavakkal.
E munka során ismertem föl, hogy micsoda kihívást jelenthet a vászon vagy a papír a képzőművész számára. Mert a szobrász – nagyon általánosítva, a megmunkálatlan anyagból dolgozva – az elébe kerülő anyagtömbből a fölösleget lehántva jut el ahhoz a fegyelmezett formához, amit eredetileg elgondolt, akár gombostűt is faraghat egy vasúti síndarabból. A rajznak, a festménynek a rendelkezésre álló felület szab határt, attól se kisebb, se nagyobb nem lehet. (Eddig 385 szó, 2 810 karakter.)
A betűkkel lejegyzett gondolat előre megszabott határa nem ismeretlen az irodalomban sem, gondoljunk csak a szonettre vagy a haikura, a kötött formák bármelyikére. A terjedelmi szűkítés igénye jelen van például a műkritikában is, a szerkesztők szeretik, ha egy-egy olvasói-befogadói jelentés nem haladja meg a 4000 karaktert, de egy kétezer karakteresnek meg kimondottan örülnek. Természetesen ott, ahol a lap profilja eleve a rövid szövegekre épül.
A megadott keret minőségi kitöltésére vezető igyekezetemben hányszor gondoltam arra, aki elsőként nevezte stílusnak az íróvesszőt, aminek hegyes végével jeleket lehetett vésni-rajzolni a viasszal bevont táblára, gömbölyű felével pedig el lehetett simítani a bevésett jeleket. Meg arra, aki erről az író-törlő eszközről nevezte el a gondolat kifejezésének, közlésének a módját. (506 szó, 3669 karakter)
