Az utóbbi években megtörtént revízióknak köszönhetően Lajta (Leitersdorfer) Bélának (1873–1920), a magyar századfordulós és protomodern építészet zseniális architektusának munkássága sokkalta nüanszírozottabban és sokszínűségében összetettebben tárul fel előttünk. Csáki Tamásnak, a Budapest Főváros Levéltára főosztályvezető-helyettesének Lajtáról készített, nagyszerűen kiképzett és részletekig menően dokumentált, széles körű ismeretekről tanúságot tevő kiállítása mellé mintegy kísérő hommage-ként engedjék meg, hogy a neves építész zentai opusának – melyre, talán mondanom sem kell, hogy Zenta kimondottan büszke lehet – mához is szóló üzenetértékére hívjam fel a figyelmet:
A longahistorica; azaz a „hagyományosan változatlan történés” alföldi szózata az örökké esik, tűz a nap, köd és sár van égbe szálló echózusa. Ez az „örökké van” az, ami ugyanakkor örökké el is veszik, ha időről időre a Semmi Szívének mélységeiből, mint megtestesülésre vágyó „helyet és az időt” újból ki nem ássuk. Ezzel az időtlennel, vagy mondhatni táj-géniusszal harmóniába kerülni pedig annyi: a helyet és az időt, mint unikumot felismerni. Felismerni, és közben tudni a fenntartás különös erejének fontosságát. Hiszen sárból építkezni és azt gondozni azzal a tudattal, hogy a nem teljesen felemelt prima materia bármikor visszatérhet a természet kebelébe, az örökös változás és újrakezdés hagyományát sugallja számunkra. Az örök újrakezdést, melyben az újra való érzékenység, az elmúlás, a táj anyaga szintén örökös. Mert itt az Alföldön változatlan a Sár, a Nap, s némiképp az Ember. Örök és változatlan történetünknek ezért lényegében véve az örök és változatlan építészet felel meg, ami nem más: a Sár építészete.
Lajta Béla pedig találóan éppen az alföldi sár ízét, színét, esztétikus formájának savát-borsát fogalmazta meg zentai, úgymond lechneres korszakába sorolható: a kisvárosi architektúrát sárral gyógyító/színesítő épületeivel. Zentán megvalósított architektúráját ezért, túl minden stilisztikai jelzőn, funkcionális megoldáson és építészeti iskolán, a magasztossá emelt sár architektúrájának kell és szükséges tartanunk, sőt szemlélnünk.
A víz és a föld találkozását; „alkímiai házasságát” jelzi a Tisza-parti Zenta Tűzoltólaktanyájának az alföldi perzselő Nap jegyében született saras plasztikája – melynek formát Lajta Béla égő, építészi géniusza adott. A tűzzel való égetést a lechneres indázattal teleszőtt, pártázatokban végződő faltestek égő bordója is tükrözi; az eredeti színezés ugyanis a mainak pontosan a negatívja. A laktanya már csak ezért is helygéniuszból kibontott elragadóan beszédes architektúrájában benne van a lechneri csipkézet szerves szövevénye mellett a Huszka-féle nemzeti ornamentika óriássá nagyított üzenete is, de a magyar századfordulós építészet „kivonulása”/szecessziója is. A zentai Tűzoltólaktanya azonban nemcsak hogy magyarul beszélő ház itt a sáros-poros Alföldön – aminek, mármint a magyar építőstíl kialakításának elengedhetetlen szükségességét zentai házavató szónoklatában maga Lajta is hangsúlyozta –, hanem egyenesen a sár dicsőítése, annak a nőies lágyságnak és formálhatóságnak a kifejeződése, amit a sár mint elem potenciaként is sugall.
És sugallja, és sugározza ezt már csak azért is, mert az anyag – a konstrukció és a mondanivaló hajlékony nyelvezetté alakításában és az összhatás plasztikusságában szerepet játszó díszítőmintázatok szövevényes együttese – nagyon is szervesen nő ki a falból. Melyek semmiképpen sem tekinthetők holmi rátéteknek/applikációknak és ékességeknek (ellentétben némely stíl-építészeti produkciókkal), hiszen a legömbölyített habarcsból kialakított tagozatok mint olyanok minden erőlködés nélkül képesek kifejezni azt a belső feszültséget, amit a nyílásokkal áttört földből kinőtt „sárfalazat” minőségi változása mindenkor okoz. Ugyanakkor valami hasonló figyelhető meg a lekerekített épületsarkok zseniális kiképzésénél is. Nézzük csak meg Lajta belső „muszájból” kialakított habarcsornamentikáját – kimondottan szerves, és ezért szép, és ezért egyszerien megismételhetetlenül jó.
Ezért újból szükséges hangsúlyoznom: a lechneri/huszkai díszítés nyomán létrejött „mézesbábos-pártázatos” zentai házai az építészet magyaros szecesszióján túl – hasonlóan a zentai „napsugaras” oromzatú házakhoz – nem mások, mint az alföldi genius loci (víz + föld = sár + tűz) örökös és organikus/zsigeri apoteózisai, fontosságuk számomra/számunkra főleg ebben van.
Mert egy ház – az egy gondolat. És ezt a legnehezebb megvalósítani – mondja Makovecz Imre, a nagy magyar építész. A mindent átfogó imaginatív gondolat következetes érvényesítése pedig a szerves építészet, és a mindenkori jó építészet örök fundamentuma. Lajta Béla zentai Tűzoltólaktanyája a magyar szecessziós építészet lechneri virág- és szívmintás manírjával együtt igenis a magyar szerves építészet kiváló és példamutatóan örök érvényű alkotása!
VALKAY Zoltán, műépítész
(Elhangzott 2012. szeptember 9-én a zentai Városi Múzeumban megrendezett Lajta Béla újra Zentán című, Csáki Tamás rendezte építészeti tárlatmegnyitón)
