Ez nem baj, csak alapvetően átstrukturálja a gondolkodást, és mindenhol a gyilkost keresem, vagy a problémák végleges megoldását. Aztán rájöttem, hogy van egy írásom, amely soha nem jelent meg, pedig amikor írtam, a legfájóbb érzéseimet tettem bele: a hazátlanságot, a gyökértelenséget, a senkihez és semmihez sem kötődést. Amikor írtam, még nem tudtam, hogy visszajövök-e valaha is Szerbiába. Nem látogatóba, hanem örökre. Itt élni. Hogy végül jól döntöttem-e, még most sem tudom. És Nagy Abonyi Árpád regényének újraolvasása sem segített ennek eldöntésében.
Annak, akimagyarországiszerzőkhöz szokott, teljesen meglepő a vajdaságimagyar írók stílusa. Nem megdöbbentő, nem elképesztő, nem világrengető vagy (ha már itt tartunk) -romboló, csak fura.
Kifejtem. Kortárs vajdasági szerzőket olvasni legtöbbször olyan, mint hetvenes évekbeli magyarországiakat. Nem azért, mert idejét múltak, nem azért, mert nem aktuális témákat dolgoznak fel, és nem is azért, mert kisebbségben az ember nem tud írni. Nincs ilyesmiről szó. Az összhatás mégis olyan, mint egy hetvenes években íródottmagyarmagyar könyv.Nagy Abonyi Árpádkönyvét konkrétan olyan olvasni, mint Kertész Ákos Makráját. Míg a téma teljesen nyilvánvalóan különböző, az olvasó érzése mégis az, hogy a két műnek köze van egymáshoz. Majdnem negyven év és egy egészen más élet választja el őket, mégis… mégis… valami van.
Szerintem az van, hogy a kisebbségben élő magyar szerző meg akarja mutatni (az anyaországnak, a saját országának, önmagának), hogy igenis tud helyes magyarsággal beszélni és írni, igenis tud „csak magyar” lenni, a környezet nyelvének teljes kiiktatásával. De nem kellene tudnia. Éppen az lenne a lényeg (főleg egy ilyen típusú regénynél), hogy természetesnek hasson, hogy az olvasó érezze, igen, ez valóban így történhetett, valóban megtörténhetett (volna) egy barátommal vagy velem, és ha így lenne, akkor pont így mesélném. Csak nem ilyen affektáltan, nem ilyen művien. Nem azt mondom, hogy tele kell tűzdelni irodalmunkat szláv jövevényszavakkal, de vannak dolgok, amelyeket egy vajdasági akkor sem a magyar értelmező szótárban található szóval ír le, ha attól függ az élete.
Bizonyítványt magyarázni persze lehet, csak felesleges. Most már, hogy elolvastam a könyvet, nem lehet változtatni az érzelmeimen és benyomásaimon, azon a hangulaton, amelybe az olvasás közben kerültem. Most már hiába magyarázza el nekem akár a szerző, akár valaki más, hogy ez azért lehetett, mert. Most már hiába magyarázza el nekem bárki, hogy Árpád vezér azért itt talált hazára, mert…, a törököket azért nem űztük el előbb, mert…, azon a június negyedikén azért itt húzták meg a határt, mert…, azért tanították meg elsőben Jugoszlávia tagállamait és felejtették el velem másodikban, mert… Most már megtörtént, így történt, ez van. Vagy elfogadom, vagy hosszan nyöszörgök azon, hogy akár másképp is lehetett volna. És ez most nem egy mellékszál. Ez maga aBudapest, retour.
A kilencvenes évek elején, amikor én éppen azon voltam, hogy elfelejtsem Jugoszlávia egy évvel korábban megtanult részeit, és felfogjam azt a sok nullát a pénzen (amivel egyébként a kiadása után kép nappal már simán játszhattam boltososat, mert kevesebbet ért, mint a papír, amire rajzoltam volna a játékpénzt), 50 km-re tőlem egy másik világ volt éppen kialakulóban. Ebbe a másik világba menekültek azok, akik nagyok voltak már boltosat játszani, vagy nem érezték bulinak, hogy otthon süssék a kenyeret, ha enni akarnak, sőt a katonásdit sem tartották túl vonzó élet(halál)perspektívának. Róluk szól ez a könyv. Pontosabban Esti Kornélról (nem, nem véletlen), aki Budapestig futott ebből az őrületből. És mivel nem ő volt az egyetlen ilyen, barátaiban, barátnőiben felismerhetjük önmagunkat vagy ismerőseinket, akiknek szintén megvolt az okuk a távozásra. Egy egész kis közösség Budapest közepén, akik mégsem találják a helyüket, még sincsenek otthon. Ittmégnincs otthonunk, mert furán beszélnek vagy „csak” mert balkániak, ottmárnincs otthonuk, mert elhagyták, mert eltávolodtak a családtól, a barátoktól, a közegtől. Pestet még nem értik, a Vajdaságot már nem. Próbáld meg te jól érezni magad úgy, hogy Magyarországon azért nem szeretnek, mert szerb vagy, mert menekült vagy, otthon meg azért nem, mert magyar vagy, vagy csak azért, mert te elmentél, ők pedig maradtak! Csoda-e hát, ha a szereplők szomjazzák az emberi kapcsolatokat? És mivel a gátlásokat az alkohol oldja legjobban, nincs olyan fejezet, amelyben ne folyna le mindenki torkán pár pohár sör, bor vagy whisky.
Kornél ’91-ben vásárolt retúrjegye évekkel ezelőtt lejárt. Akkor nem akart visszamenni. Most sem akar, de barátja halála és temetése egy olyan kategorikus imperatívusz, amelynek lehetetlen nemet mondani. Vesz tehát egy újabb menettérti jegyet (most ellentétes induló- és célállomással), és hazaindul. Nagyon halványan, a háttérben húzódik meg a gondolat, hogy talán ezt sem fogja visszaútra használni, de még át sem lépi a határt, már tudja, hogy nem hazatért, csak egy helyre, amit régen otthonnak hívott.
Aki elmegy, mindig nosztalgiával gondol a helyre, amelyet elhagyott. Nem véletlenül hagyta ott, de az idő megszépíti a legdurvább emlékeket is. Kornélnak is romantikus elképzelései voltak a viszontlátásokról. Ahogy azt sejteni lehet, semmi sem valósult meg ezek közül. Nem omlott senki a karjaiba, nem koccintgatott vele senki az emlékekre, és már a város sem úgy nézett ki, ahogyan régen. Egykori otthona egy idegen és komor hellyé vált, ahol már nemcsak hogy nem akarna, de nem is tudna élni.
A regény egyik pontján valaki megjegyzi, hogy ezeknek a jugóknak már úgyis mindegy, úgyis mind halott jugoszlávok. Kornél rácsodálkozik erre a kijelentésre, nem érti, mit is jelenthet, de a látogatása közben rájön. Halott az ország, amelyet elhagyott, és halottak azok is, akik elhagyták azt. Ha nincs kihez szólnod, mert nincs, aki megért, akkor akár halott is lehetsz. A végkifejlett mégsem ennyire pesszimista.
