Mintha csak az agyagos-mocsaras, lapályos síksági táj tudatalattijából ömlene az elzárt, a letagadott s fényre kapaszkodó számtalan vízió és bizarr mágikus lény. Hamvas Béla mondja erre: „csupa hüllőforma, rovarforma, ismeretlen lények formája, melyekből áradt a fülledt, nehéz iszapszag. Lápos organizmusok alakjai: kinyúló szívócsövek, mint a nád (…), mint a (…) mocsári madarak nyakának vagy lábának vagy csőrének vonala... (…)… tátongó torok…(…), mely belső következményeiben óriási méretekre dagad”.
Ózsvár Péter, a gömöri gölöncsér felmenőkkel bíró kanizsai keramikus-szobrász alkotói habitusa is a tájszellemhez hasonlatosan nagyít, és óriásira növeszt, és kitalál, és alföldi színekben pompázó mesebeli lényeket kreál. Szimbolikus cselekedetével belevisz ebbe a síkvidéki józanságba egy kis őrületet; hiányzó enthuziazmust, álmodozást és fantáziát… Az Ég és Föld közé szorított, közülük választani nem tudó bácskaiságunk/vajdaságiságunk tudatalattijából feltörő tájkarakterek, tájgéniuszok lárvaalakzatait a transzfiguráció/átalakulás pillanataiban próbálja meg rabul ejteni…
A Tófenék horizontális szobra a sófesték marta szikes-föld élménye. A természethez kötődő viszony észlelet-nyalábja. Lám, termékeny bácskai Tófenekünk paradicsomi fantáziavidékét a kiszáradás veszedelme fenyegeti. Kicserepesedett földje mindinkább széteső; érzéketlenné váló földies/anyagias világunk darabkái, tele a síksági hömpöly sulyom-hordalékával… Eltűnik lassan belőle a formát és az életet adó víz… Eltűnnek az életet ígérő madár- s hüllőtojások… Eltűnik az álmodozásra késztető káprázat…
A materiális lét korlátaiból az embert a madár segíti ki: a szellem jól irányzott nyila. Ózsvár Péter alföldi metanoia-lényei a levegőég lakói: a madarak. A mozgékonyság és a felemelkedés géniuszai. Szárnyaló, szabad lényük a szellem mozgásban lévő princípiuma. A levegő-elem összesűrűsödött kifejeződései. A madarak nem mások: a lélek felfelé törekvő erői. Az ég templomában Isten gondolatai is madárszerűek. Ezért hírvivők is, akárcsak az angyalok.
A bácskai lelkületre jellemző a földhöz-, a földberagadtság és az égbe emelkedés együttes és ellentmondásos jelensége. Hozzáértők ezt találóan a gyökerek és szárnyak metaforáival jellemezték, ahol a gyökerek a hagyományt, a szárnyak pedig az újra való érzékenységet sugallták. Foglalkozásából eredően Ózsvár Péternél ezek azonban új jelképiséget kapnak. Tófenéken állva ő ugyanis szorgalmasan és kitartóan készíti szárnyas lényeit, mintegy a Megváltógyermek meggyőződésével indítja újból és újból útjukra, táncoló, vetélkedő, bolondozó és Napba-szálló „agyaggalambjait”. A mozdulatlan és nehézkes sarat metamorfózisra késztetve madárlelkeket fogalmaz meg benne, irányt és irányultságot mutatva fel ezzel.
Az égre feszülő testűeket Ózsvár rakutechnikával készítette. Nyílvessző-madarainak úgymond „szárnyai” Brancusi, a legendás román szobrász madaraira emlékeztetnek, amikor mint jól irányzott nyilak egy tűhegynyi pontban az eltűnés dinamikáját sugallják. Pedig azok nem mások: a gém/kócsag ellesett, elvonatkoztatott mozdulatai; akkor, amikor száll; türelmes várakozás közben és határozott tettei közepette – a test elhanyagolása mellett.
Ha gyökerekről és szárnyakról gondolkodunk, akkor a szárnymotívumok széles skálája mellett a madarak „növényszerű” lábainak gyökérformája érdemel leginkább figyelmet – hiszen azokkal szó szerint is a földbe gyökerezést példázza kerámiaszobrászunk. De ugyanezt lehet elmondani hosszú nyakú, nehézkes gömböcaltestű, „földbe döngölt”, repülni képtelen, de égbe vágyó madár-bogár-növény lényeiről is. Melyekben az imagináció egymásba folyó, egymásból ki- és egymásba belenövő fantasztikus – az emlékezés gyermekkori mezején felnőtt – lényeit ismerni fel, ahol a játékos és jókedvű alföldi fantázia – ha lehet ilyet mondani – meghökkentő módon gyúrta egybe őket, úgy, hogy mint imágók már többek, mint madarak, többek, mint növények vagy bogarak… többek, mert mindazok egyszerre… az emlékezés gomolygó ködéből előlépő fantázialények…
Aztán a legkedvesebbek: a madártemplomok. A lélek szabadságát hirdető templomtorony-pandanoknak megfeleltethető, égre irányuló/tekintő, hosszú nyakú és hegyes csőrű madarai. A madár mint templom-forma. Mint templom-archetípus. Ilyen is csak Ózsvárnak juthat eszébe. Ilyennel is csak Ózsvár szólhat a természet szeretete felől. Mert a természet tisztelete, a természet mint daimonikus életterünk melletti kiállás – melyre minden munkájával elemi erővel hívja fel a figyelmet – csak tovább fokozódik: megjelennek szív-madarai, szív-füvei, melyeknek szíve helyén a csöngő mint felszólító csilingelés: Kojanisquatzi. A hopik ezt még értenék és értékelnék… Csöngőjük mindent szívvé változtat… A lét szféráit átérző szívvé…
Madarak emelkedése, füvek sarjadása. Nap-magvak hullása. Járási füvek rengetegje – csilingelő imahelyek. A lelkiismeret hangjai. Szívharang-lengetők. Természet-templomok; akárcsak az indiánoknak. Lehet hozzájuk zarándokolni és imádkozva, meditálva újra egymásra találni.
