Talán semminek sem volt olyan erős és a kisleány számára szúrós és kellemetlen illata, mint a cefrének, amely már forrásba van, vagy pedig amely még nem forr, de már illatozik, s az ezrével keringő apró muslicák zümmögése és döngése jelezi, hogy itt valami nagy dolog zajlik.
Egyszer a nagyapa komája csuda jó viccet mesélt, amire mind a ketten olyan jót nevettek, hogy nagyapa szeméből még a könny is kicsordult. Ez is ritkán fordult elő, szinte sohasem látta őket sírni. Fohászkodni, reménykedni inkább. De sírni szinte soha. Talán még akkor sem sírtak nagyapáék, amikor a sors egymás után ragadta el tőlük a fiúgyermekeket, mind István nevezetűeket, s a sajgó szülői szív nem engedett utat a könnyeknek, hisz mellettük álldogált a megmaradt három leánygyermek. A negyedik gyermek már nem az István nevet kapta. Jól megjegyezték, hogy ez a név nekik szerencsétlenséget hoz. Inkább ne legyen nagyapa neve továbbéltetve, mint hogy még egy ekkora csapást elviseljenek. A most kicsorduló könnycsepp is az öröm könnye volt, de hiába, a könny az könny, mindegy, hogy örömmel vagy bánattal lett kicsalogatva a szemből.
A koma arról a kutya jó pálinkáról mesélt, amelyet azért hívtak úgy, mert a cefréshordót letakaró öreg kabáton fialt meg a kutya. Ebben a fanyar viccben azonban az volt az igazság, hogy valóban elképzelhető, hogy a gazda által agyonhordozott, kikoptatott, gazdaillatú, kidobott kabátot a fialni készülődő kutya kiszemelte magának fekvőhelynek.
De a pálinka az pálinka, még akkor is, ha kutya jó, s a drága jó nedű elengedhetetlen része a paraszti élet mindennapjainak. Ott díszelgett az üveg, jobban mondva a fonott üveg az asztalon, télen-nyáron egyaránt; nyáron, hogy hűtsön, télen, hogy melegítsen, vigadalomban, hogy örvendeztessen, bánatban, hogy vigasztaljon. Talán sohasem volt igazabb a mondás, hogy kismértékben orvosság, mert ez a kutya jó pálinka bizony az volt. Ezzel gyógyította nagyapa a gyomorfájást, a fejfájást, a reumás lábait, amelyekre pálinkás borogatás került, nagyanya kimustrált szoknyadarabjait beáztatva, pálinkával meglöttyintve, fölért a legmodernebb gyógykezelési móddal. De részegen sohasem látta nagyapát. Nem is volt soha. A jellem az jellem. Dehogy engedte volna meg magának, hogy gyermekei, unokái kótyagos fejjel, zavart tekintettel, tántorogva, italgőzben lássák.
Az egész cefrehistóriában a gyümölcsszedés volt a legérdekesebb, amelyet a kisleány fölöttébb szeretett. A hatalmas kert, amely a háznál terült el, jó kétláncnyi, telis-tele volt különböző gyümölcsfákkal. Volt itt alma, körte, meggy és cseresznye, de még ribizli is. A ház mögött hatalmas fügebokrok díszelegtek, nagyapa hozta nagyon régen Amerikából, ahonnan visszavándoroltak, de itt volt a büszke is és három hatalmas fenyő, amely az amerikai életre emlékeztette. A legféltettebb kincs mégis az amerikai körte volt, amely kinézésre semmivel sem különbözött a többi körtefától, csak a termése volt keményebb héjú, és amikor az ember leánya beleharapott, piros húsa és leve mézként olvadt szét a szájban. Ez a szinte szent faként tisztelt gyümölcsfa túlélte nemcsak nagyapa szüleit, hanem nagyapáékat is, majd a harmadik generáció kényszerült arra, hogy amikor már kiszáradt, kibillentsék a helyéről. A kisleánynak nem volt tiltva ennek a fának a gyümölcse, mindenki más be kellett hogy számoljon arról, vett-e le körtét, s akkor hány maradhatott még a fán. Egyedül a kisleány nem számolt be ilyesmiről, senki se kérte tőle. Gondolták, nem kell, mert még kicsi, úgyse éri el a fa ágait, vagy pedig annyira szerették, hogy fölösleges volt a számonkérés. Csak hosszú évek múltán jött rá, a második volt az igazi ok.
Míg a felnőttek és a többi unokatestvér négykézláb mászták a hatalmas kertet, a fák alól szedegetve a lehullott gyümölcsöt, addig a kisleány a körtefát vette célba. Itt aztán kipróbálhatta a fára mászás tehetségét istenigazábul. Amikor ráunt a mászás művészetének gyakorlására, társult a többihez, s finoman, szépen szétválogatva a rohadt gyümölcsöt az egészségestől, élvezte a gyümölcsök bódító illatát. Ezután már megint az következett, amiben már a nagyobb unokatestvérek nem vettek részt. A gyümölcsmagozás. Pedig ilyenkor lehetett jókat pancsolni a leendő cefrében, míg szétroppantva a gyümölcsöt kikereste belőle a magot. A maggal azután meg lehetett célozni az agyondolgozott nagybácsit, aki koromfekete szemével szelíden, melegen, szeretettel nézett reá, és tűrte a maglöveteket, a gyümölcsöt pedig addig lehetett nyomkodni, dögönyözni, míg ujjai közt átcsordult a nedű.
