Ezerkilencszázkilencvenegy a magam és a tágabb Balkán életében is eseménydús volt. Most csak a nyár némely részletét idézem föl.
Nekem még borzongtató újdonság volt, hogy másfél évtizednyi útlevélmegvonás után megint utazhattam, és közönség előtt szerepelhettem. Tari István barátom már akkor sem győzött eleget tenni a meghívásoknak; helyette vállaltam el a székelyudvarhelyi fellépést a – bálványosi rendezvénysorozat előzményének számító – szejkefürdői szabadegyetem és diáktábor keretében.
A telt színházterem közönsége nagy tetszéssel fogadta egy budapesti fiatalos parlamenti párt két, nullásra nyírt főemberének együtt tartott, humorral fűszerezett előadását. Sikere volt még annak a súlyos költőszemélyiségnek, akit Szőts Gézában tiszteltünk, és hencegés nélkül állítom, hogy a déli végek magyar irodalmáról összeollózott beszámolóm is lekötötte a hallgatóság figyelmét.
Pár hét múltán már bő ezer kilométerrel nyugatabbra, az őriszentpéteri néptánctanácskozás táborában találtam magam, inkább Tarinak és kapcsolatainak köszönhetően, semmint a téma okán. A közeli Magyarszombatfán íróként színre kellett lépnünk Csurka István és Szunyogh Sándor társaságában. A kiruccanáson velünk volt még Klára, az érettségi küszöbén álló gödöllői gimis lányka, egy érett, bájos kamaszlány, mivelhogy – hacsak tehettem – szemrevaló portékával dekoráltam Ferrari-piros hős Dyane szekerem belsejét.
Amikor pedig a Lendvára hazainduló Szunyogh felvetette, hogy kísérjük el a háborún épphogy átesett, a júgó hadsereget furfanggal leverő Szlovénia határáig, a kis nő is velünk tartott. Egy elhagyatott átkelőnél vidáman lefényképezkedtünk, a határsorompón lógázva lábunk. Végül ráakadtunk arra az őrbódéra, amelynek legénysége is volt; jobbnak láttuk, hogy hivatalos szervektől láttamozott passzussal lépjünk vend földre, mert akkorra már besózva terveztük, hogy meg sem állunk Ljubljanáig. (Évekkel korábban útleveles mizériám oda is elvezérelt; hírneves belgrádi ügyvédeim sugallatára felkerestem az ugyancsak jó nevű jogtudort, aki a hozzám hasonló politikai delikvenseket védte, köztük a Mladina hetilap „felforgató firkászait”, és különösen azzal vált népszerűvé, hogy a hivatalosnak számító államnyelvvel szemben kizárólag anyanyelvén volt hajlandó részt venni az eljárásban, ami miatt székestül kivitték a katonai bíróság tárgyalóterméből. Ez az ember azt tanácsolta nekem, hogy jelentkezzek be egy szlovéniai lakcímre, és aztán folyamodjak útlevélért. Így is tettem, Szunyogh Sándor édesapja befogadott, lett lakcímkártyám, ám a hivatalban azzal lohasztottak le, hogy az úti okmány kiadásához helyi munkaviszony is szükséges…)
Amikor a délutáni tűző napsütésben átszeltük a fővárost, már távolabbi úti célok hívogattak; Triesztnél elérve a tengert a rakparti sétányon még erős fénytől hunyorogtunk a fénygép lencséjébe, majd alkonytájt kikötöttünk régi törzshelyemen, a szálláshelyül kiszemelt isztriai Solaris óriás pucértáborban, Parenzo és Citta Nova között. Ahol korábban nekem csak sátorhelyre tellett, s az ülés mögött leponyvázva csempésztem be több útitársamat, ott most potom tíz márkáért válthattam lakosztályt magunknak, mert a háború előszele távol tartotta a turistákat. A szlavóniai learatatlan búzamezőkön s a kukoricatáblákban vészjóslón veszteglő, keletről benyomult tankok tévében mutogatott képe megtette a hatását; nyolcezer férőhelyes üdülőtelepünkön alig lézengtek néhányan.
Portyánk végállomásáról másnap déltájt indultunk vissza, de előbb megmártóztunk a medúzarajos tengerben, ismételten fényképezkedtünk, tudván, hogy hosszú időre búcsút kell mondani az általam kedvelt partszakasznak. Estélig szerettünk volna újra begördülni az előző napon ötletszerűen odahagyott őriszentpéteri táborba, de a visszaút marasztaló látványosságai, az öblök és félszigetek ékszervároskái, Umago, Pirano, Porto Rose, a fotózás és fagyizás stációi alaposan késleltettek a haladásban. Csak jóval napszállat után hagytuk magunk mögött Ljubljanát.
Pistuka fáradhatatlanul navigált a hátsó ülésről; hírlapíró korában az országot járva rögzült benne az útismeret, én pedig vakon rábíztam magam. Amikor azonban egy ésszerűnek javasolt leágazásra tértem, megszűnt körülöttünk a forgalom, minden fény elfogyott, sőt, „elfogyott”, véget ért az út is! Keresztben előttünk hatalmas kőfal torpantott meg, a fényszóró méretes PAX feliratra vetült, ami aligha a tankoknak szólt, mert szerte komor márványoszlopok adták tudtunkra, hogy egy temető mélyére tévedtünk. A felismerés borzadályát csak tetézte, hogy a másik pillanatban bőgve, vijjogva, villogva katonai és rendőrautók tűntek föl mögöttünk, fegyveresek ráncigáltak a falhoz bennünket – ez hát a vég, földi pályafutásunk vége?! Mint a félkegyelmű Miskin hercegé, avagy Josef K-é? – závár csetten, érces parancs hangzik: „Nyugalom, ne mozdulj, ide az iratokat!” Semmi kétség, mi, férfi utasok egy ellenséges ország polgárai vagyunk, a kocsi rendszámtáblája is árulkodó, amiatt is tapadhattak ránk a közegek kilométerekkel előbb.
A jármű gazdájaként asszisztálnom kellett a kutatáshoz. Hamar belátták, hogy semmi veszélyt nem jelentünk számukra, s amikor az egyik motozó kezébe került címtáram, a kemény fedelű vaskos pepita füzet, már lovon éreztem magam. A firtató kérdésre magabiztosan lapoztam egy-egy névhez: „Ez itt a jugoszláv eszmében kételkedő ismert szlovén filozófus, itt van a pörbe fogottak legendás ügyvédje, ő pedig a védenc – lakcímmel, telefonszámmal… – az önök most kinevezett hadügyminisztere, de lesz ő még kormányfő is”, mutattam Janšára a vonalas füzetben.
Immár a teljes bizalom birtokában barátságos rendőri felvezetés mutatott nekünk helyes útirányt.
