4. rész, amelyben előbb határátlépésre jogosító csokoládét majszolgatunk, de közben Senj városának mára már feledésbe merült egykori magyar nevét is felkutatjuk; majd pedig, miközben megvizsgáljuk, hogyan koronázták Könyves Kálmánt horvát királlyá, rávilágítunk arra is, miként keveredtek bele a magyar történelembe a normannok
ZENGG
Hajóval indulunk most tovább, ugyanis a zenggi (vagyis horvátul: senji…) Nehaj-vár látható ezen a kis csokoládéspapírkán, amelyet abból a dobozból vettünk elő, amelyet még indulás előtt bontottunk ki megboldogult apósommal Dubrovnikban…
A törökök előrenyomulása elől keleti irányból menekülő szlávok csoportjának, vagyis az uszkókoknak az egyik központja volt ez a város. Ők építették itt fel a Nehaj-várat 1558-ban, egy jól védhető sziklaszirten, és mint feljegyezték róluk, innen aztán már százhúsz éven át sikerrel verték vissza az oszmán támadásokat. Ellenállásukat végül nem is a törökök, hanem az uszkókok tengeri kalóztámadásai miatt felbőszült velenceiek törték meg… Akárhogy vesszük is azonban, évszázados magyar kötődésű területen járunk ismét, hiszen a trianoni békeszerződés aláírásáig a település és annak látványos vára Lika-Korbava vármegyéhez tartozott.
Történt pedig, hogy miután Horvátország 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét, és kivált az egykori szocialista Jugoszláviából, az immár független állam egyik legnevesebb édességüzeme, csokoládégyára, a zágrábi Josip Kraš egy új termékkel jelentkezett a jelentős mértékben beszűkült piacon. Az új horvát állam útleve akkoriban még különlegességnek számított, ritkán láthatott ilyesmit a nem horvát(országi) ember, aki nem határőrként vagy útlevélkezelőként dolgozott. Slatka Hrvatska putovnica, vagyis Édes horvát útlevél volt az új termék neve, amelyik külalakjában és csomagolásában az eredeti utazási okmányt mintázta, illetve utánozta le a megtévesztésig hitelesen, s lényegében csak a méreteiben tért el tőle annyira, amennyire azt a belecsomagolt édesség szükségessé tette. Croatian Chocolate Passport – olvasható fedelén, alatta pedig a hagyományos, sakktáblás horvát címer látható…
Apró, kisméretű csokoládék voltak a dobozba csomagolva, és mindegyik külön-külön papírtasakban. Erre a belső csomagolásra pedig érdekes, izgalmas grafikákat nyomtattak, amelyeken az akkor még igencsak fiatal, de ezzel együtt is független állam legfontosabb, legnagyobb múltú településeit, legszebb várait és építményeit mutatták be. Ha beszélhetünk hazafias termékről, hát ez valóban az volt… Magyar változatban is ismerünk ilyesmit, hiszen a szerencsi cukorkagyár is készít hasonló tejcsokoládét, csomagolásán anyaországi várakkal, köztük a sárvári, gyulai, diósgyőri, szerencsi, siklósi és sárospataki erődítmények ábrázolásával. Azzal az apró kis különbséggel, hogy az Édes horvát útlevélbe csomagolt apró kis csokoládék méretükben nagyjából a szerencsi termék egyharmadának feleletek meg. És, mondjuk, utóbbi esetében nem grafikákat láthatunk a csokoládé csomagolásán, hanem fényképeket…
A horvát doboz belső borításán pedig ugyanúgy, ahogyan a régi típusú útlevelekben is hagyományos volt, megfelelő módon kihagyták a helyet az utazó portréfotójának, az ezt keretező megvastagított vonalak szélében pedig ott látható a gyártó, vagyis a zágrábi Josip Kraš csokoládégyárnak a hivatalost mímelő pecsétje. „Ovu slatku putovnicu možete ponuditi u svim zemljama sveta” – olvashatjuk a mai napig is a fényképnek, hivatalos portréfotónak kihagyott keret alatt az utasítást, amelyből megtudhatjuk azt hogy, hogy ezzel a csokoládéval bizony-bizony, a világ bármely táján bárkit nyugodt lélekkel megkínálhatunk.
Ígérem, így teszünk, akármerre tévedjünk is kalandtúránknak a képeslapgyűjtemény véletlenszerűségei által befolyásolt, behatárolt, sőt mi több, meghatározott útvonalán…
Megboldogult apósommal azonban mi most épp nem kínálgatunk senkit sem semmivel, a dobozt poggyászunkba süllyesztjük, mert a hajóskapitány máris jelezte, hogy mindjárt megérkezünk Tengerfehérvárra, az pedig egy ugyancsak fontos állomáshelyünk lesz pillanatokon belül…
TENGERFEHÉRVÁR
Tengerfehérvár. Vagyis: Biograd. Bio, beo, belo, bjelo, bijelo = fehér; grad = város. A település nevének hosszabb, mondhatni teljesebb változatában pedig: Biograd na moru…
A királycsináló város. Hiszen mint már mondtuk is, itt koronázták horvát királlyá Könyves Kálmán magyar uralkodót, I.Géza királyunk fiát, I.Béla unokáját, a megvakított és megsiketített Vazul dédunokáját… És így tovább. A családfa még igen messzire, szinte a ma ismert, a máig megismert kezdetekig visszavezethető a magyar történelmi ősmúlt évszázadaiba.
És mellesleg erre a koronázásra a horvátok is úgy tekintenek, mint a horvát államiság elismerésére, de erről majd később…
Egyelőre maradjunk most annyiban, hogy fontos tapasztalatokat szereztünk Lokrum szigetén az imént – érintőlegesen Oroszlánszívű Richárd említésével is –, hiszen a brit trónon, az uralkodói székben történt személyi változások, a szigetországban lejátszódott események nemcsak akkoriban, de néhány évszázaddal korábban is érdekes módon befolyásolták az akkori Magyar Királyság és az egykor a korona fennhatósága alá tartozó mai utódállamok területén zajló eseményeket is, tehát lényegében az itteni életet. Feltűnt ugyanis a történelemben egy északi nép, amelyik évszázadokon át minden korábbitól eltérően beleszólt Európa históriájába, esetenként annak meghatározójává is vált…
A normannokat és a vikinget igen gyakran hajlamosak összetéveszteni az emberek, és ennek az elsődleges oka – a tagadhatatlan rokonságuk mellett –, hogy lényegében a két kifejezés nagyjából ugyanazt a népcsoportot jelöli: északi ember. Az őstörténetük vizsgálatából kiderül az is, hogy közösek a gyökereik, azzal a kis különbséggel, hogy a viking szavunk – ezzel együtt is – inkább egyfajta „foglalkozásra” utal: a korabeli britek a veszélyes kalózok hírében álló skandináv, tehát ugyancsak északi származású tengerészeket, hajósokat nevezték így. A témával foglalkozó nyelvészek szerint a megnevezés vélhetően az ugyancsak skandináv eredetű vik szóból származhat, ennek jelentése öböl, ami a zsákmányra leső kalózok kiváló és kézenfekvő természetes búvóhelye lehetett. Más értelmezések azonban inkább a fordul, illetve mozdul jelentésű víkja, valamint a fókára használt wikan szavakból eredeztetik a népnevet. Lényegében pedig ilyen szinten nekünk most talán már mindegy is…
A régi korokban azonban, amikor ezek az északi népek először feltűntek a délebbre eső vidékeken, a helyben talált lakosság nem is igen tett különbséget a kettő között: gyilkos, kegyetlen, pusztító skandináv idegenek. Így ismerték meg őket, s mindegy is volt nekik, hogy azoknak épp melyik csoportját hogyan kellene megkülönböztetni a másiktól. Egy volt a lényeg: csak hogy túléljék, visszaverjék a barbár betöréseket.
Ebből a kettősségből ered például az is, hogy amikor a múlt század hetvenes éveiben először jelent meg magyar kiadásban az Asterix képregényfüzetek sorozata – az újvidéki Forum Lap- és Könyvkiadó, Nyomdaipari Munkaszervezet gondozásában (LKNYM; jó kis szocreál megnevezésben…) –, az egyik epizód, amelyikben a hódító északiak betörtek Galliába, még az Asterix és a normannok címmel került a trafikokba, üzletekbe. Néhány évtizeddel később azonban, amikor 2006-ban egész estés (rajz)film készült a történetből, azt már – sokkal helyesebben – Asterix és a vikingek (Astérix et les Vikings) címen vetítették a mozikban.
NORMANNVESZÉLY
Az Asterix képregénysorozat az időszámításunk előtti ötvenes években játszódik, a Julius Caesar vezette római hódítások idején, Vercingetorix, az egyesített gall törzsek és nemzetségek vezérének bukása után. A cselekmény szerint a félelmet nem ismerő északi vikingek/normannok azért utaznak Galliába, mert hírét veszik, hogy él ott egy náluknál is bátrabb nép – természetesen a képregény főhősei, Asterix és Obelix falujának galljai –, amelyiktől akár még ők is megrettenhetnek, így hát megismerhetik végre az oly annyira áhított félelmet. A film és az alapjául szolgáló képregény persze csak történelmi fikció, ha mégoly szórakoztató is. A vikingek ugyanis mintegy nyolc évszázaddal később, a Krisztus utáni 8. és 11. század között játszottak fontosabb, kiemelt szerepet a kontinens történetében, a normannokat pedig az időszámításunk szerinti 10-től a 13. századig említik az európai feljegyzések, hőskorukat/fénykorukat tehát jóval a római hódítások és Julius Caesar után élték. Habár tagadhatatlan, hogy nekik is lehettek őseik, mindenképp kellett hogy legyenek felmenőik, akikkel akár már Julius Caesar vagy Vercingetorix is összefuthatott egy csatában…
Mintegy ezer és egyszáz esztendővel a rómaiak galliai területfoglalásai után, 1066-ban Angliának egyszerre két veszedelemmel kellett szembenéznie: a szigetország északi partjainál a vikingek szálltak partra (őket még sikeresen visszaverték…), délen, a kontinens irányából pedig megérkeztek a normannok Hódító Vilmos vezetésével (akik több évszázadra leigázták a mai britek őseit…). A két népet – a vikingeket és a normannokat – ekkor már egyértelműen meg lehetett különböztetni egymástól. A normannokat ugyanis lényegében semmi sem érdekelte – nép, nemzet, anyanyelv, haza, szülőföld, ezek a szavak és fogalmak, még ha korabeli értelmükben is, semmit sem jelentettek a számukra –, ahol megtelepedtek, ahol megvetették a lábukat, a meghódított területeken fenntartások és különösebb megfontolás nélkül vették át és fejlesztették tovább a helyben talált népek kultúráját, műveltségét és művészetét, nyelvét és gazdasági-politikai berendezkedését. Nagyjából beleültek a készbe – ahogyan azt a későbbi idők szellemében manapság már mondanánk. A Hódító Vilmos vezetésével partra szálló normannok tehát már egy francia nyelvű és francia kultúrájú nép tagjai voltak, így hát nem véletlen az sem, hogy a népnevüket máig örökítő terület, Normandia, éppen a mai Franciaországban található.
Ugyanezek a normannok pedig, ha nem Hódító Vilmos vezetésével, de hamarosan a magyar történelembe is fenemód belekontárkodtak ám…
(Folytatjuk)
