A Magyar Olvasótársaság javaslatára 2005 óta szeptember 30. a magyar népmese napja. 1859-ben ezen a napon született Benedek Elek. Az általa összegyűjtött kiadványok 1885 óta megkerülhetetlen mesekönyvek. Az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág mifelénk is eljutott, nemcsak a legújabb, hanem az első kiadások is.
Szőcs Boldizsár is ismerte a nagy mesemondó egyik könyvét, a címére nem emlékezett, csak arra, hogy viszonylag nagy formátumú, sárga borítójú volt a könyv. Arról is mesélt, hogy Székelykevén, ha jól viselkedtek a gyerekek, egy héten egyszer meseórát tartott a tanító. Benedek Elek meséskönyvét olvasgatták az első világháború végi vérzivatarban. Ő szépen olvasott, erős volt a hangja, így gyakran kezébe vehette Benedek Elek könyvét. A híres mesekönyv neki is megvolt, állítólag Galambos Leótól kapta, akitől a történeteinek jelentős részét hallotta. A könyvet még Szabadkára is magával hozta, de a költözködés közbeni pakolásban elkallódott. A békesség kedvéért az öreg újat kapott ajándékba: Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét.
A fenti történet kapcsán a mesekutatónak természetesen számolni kell azzal, hogy adatközlői nem kizárólag a szóbeli hagyományból merítik tudásukat: ponyvakiadványokból, meséskönyvekből, a rádióból, televízióból, lassan számolni kell az internettel is. Evvel a kérdéssel már a múlt század hatvanas éveiben foglalkoztak a népmesekutatók: Dégh Linda, Kovács Ágnes. Tanulmányaikból tudható, hogy a Magyarországra telepített bukovinai székelyek szívesen olvasgatták Benedek Elek könyveit. Nem ritka jelenség a népi kultúra alakulásában. Azzal is számolnunk kell, hogy az adatközlők könyvekből merítenek, másoktól is érdeklődnek, hogy kielégítsék a folkloristák érdeklődését. Az iskolázottság előrehaladtával jó mesemondók arra is vállalkoznak, hogy leírják az ősöktől hallott történeteket.
Mifelénk Fodor Erzsébet akkor ragadott tollat, amikor Kalapis Zoltán tárcasorozata a hetvenes években megjelent Borbély Mihályról a Magyar Szóban. Az ott olvasottak hatására írta le, és küldte el a szerzőnek a Temerinben és Zsablyán hallott meséket, melyek csaknem két évtizedig kéziratban maradtak. A kutatóknak a műfaji besorolásával volt gondjuk, mert a népköltészeti alkotásokat többnyire szóbeli műfajként tartjuk számon. Fodor Erzsébet, aki hál’ istennek még jó egészségnek örved, Moholon szívesen írogat. Korábban az ősöktől hallott tündérmeséket vetette papírra, manapság inkább vallásos látomásait: a lengyelországi születésű Szent Fausztina nővér önéletrajzának hatásra. Ha egyszer elkészül velük, érdemes lesz azokat is átolvasgatni, végiggondolni, összehasonlítani más hasonló szövegekkel, meglelni korábbi párhuzamait, megkeresni szerepét összekuszálódott világunkban.
A mesemondók ritkán vállalkoznak arra, hogy leírják meséiket. Fölösleges volt, adott volt a közeg, ahol előjött a meseszó. Napjainkban is számtalan ilyen alkalom van, bár igaz, hogy az emberek errefelé nem tündérmesékkel, hanem viccekkel, adomákkal szórakoztatják egymást. Vannak, akiknek jó szótehetségük van, áradnak belőlük a történetek, a javukat még besorolhatjuk a népmese-katalógus típusai közé is. Szerencsére ezeket a pillanatokat nem rögzítjük, csak visszaemlékszünk rá, kihez érdemes elmenni, beszélgetni a régi-új dolgokról. Amióta a folkloristák kérdezgetik az idős embereket, azóta készülnek ezek a bizonyos emlékeztetők. Magam is megtapasztaltam, hogy Horti István és a kanizsamonostori Mészáros Kis Lajos jegyzeteket készítettek, összeírták meséik címét, hogy ha kérdezgettem őket, eszükbe jusson.
Szőcs Boldizsár sokéves barátságunk alatt egy-egy délutánra hozta magával a címlistát, hogy arra a napra milyen történetet szánt. A meséket otthon végiggondolta, talán el is mondta, hogy ha szalagra veszem, szép formában maradjon meg az örökkévalóságnak, beszélgetésünk során arról is beszámolt, hogy egy-egy mese már majdnem kész, de még hiányzik valami belőle. A három citrom, melyet a mesekatalógus Háromnádszálkisasszonyként tart számon, legalább egy hónapig készült, mire szalagra mondta. Benedek Elek könyve elveszett, kizárólag az emlékeiből áll össze ez a történet. Más kérdés az, hogy egy-egy délutáni beszélgetés alatt nemcsak az előre végiggondolt szövegeket hallgathattam meg, hanem az éppen aktuális események kapcsán egy-egy trufa, példázat is szalagra került. Ha újra szerkeszteném a Sërëgék szárnyán könyvet, akkor nem műfajokba sorolnám a szövegeket, hanem olyan sorrendben, ahogy az évezred utolsó éveiben elhangzottak.
A folklorista jó szövegeket szeret gyűjteni, mindenről faggatja adatközlőjét, kérdéseivel irányítja is a beszélgetés fonalát, s ilyenkor kissé kopottasan előkerülnek a rég elfelejtett történetek: a ballangóról, Szent Péter atyafiságáról, Mátyás király országlásáról, Rózsa Sándor betyárkodásáról, a búzakalász megrövidüléséről. Ha szerencsénk van, akkor még napjainkban is följegyezhetünk ilyen történeteket akár Szabadka külvárosában, Nagyradanovácon is. Balcsák Margit 1921-ben a Vágó járáson született, a történelem viharát alaposan megtapasztalta családjával, ezekről a kemény emberi történetekről is érdemes vele beszélgetni, meg arról, hogy Mátyás királynak nagy orra volt, és az igazságos király valahol errefelé halhatott meg, mert vendégségbe ment az egyik tanyára, ahol nem volt WC, szárkévékből kerítettek egyet. Kivezették a vécébe, ott megszúrták. Ekkor mondták: „Most szúrtátok agyon az igazságot.” Szárvécében.
