5. rész, amelyben előbb azt vizsgáljuk, hogy a normannok, ha közvetett módon is, de hogyan segítették hozzá Szent László királyunkat ahhoz, hogy megszilárdítsa horvátországi területfoglalásait, majd pedig igyekszünk megkülönböztetni egymástól két azonos nevű települést.
Ha egyszer már azt mondtuk a legutóbb, hogy a Hódító Vilmos vezetésével 1066-ban Angliában partra szálló normannok egy francia nyelvű és francia kultúrájú nép tagjai voltak, s éppen ezért nem véletlen az sem, hogy a népnevüket máig örökítő terület, Normandia, éppen a mai Franciaországban található, akkor tegyük még hozzá gyorsan mindehhez azt is, hogy a Szajna alsó folyásának környékét a Nyugati Frank Királyság uralkodója, az Együgyű ragadványnéven is ismert III.Károly 911-ben adta át Rollo normann vezérnek, amikor képtelen volt felvenni a harcot a barbárok folyamatos betöréseivel szemben.
Az addig ellenséges hódítók ekkor elfoglalták a francia urak helyét, s így értelemszerűen a francia parasztok lettek az alattvalóik. A normannok sebtében felvették a kereszténységet, anyanyelvüket a franciára cserélték, Rollo pedig egy előkelő francia nemes leányt vett feleségül. Egy emberöltő sem telt bele, lezajlott egy nép átalakulása (szerkezet-, illetve paradigmaváltása…), hiszen ezek az emberek tökéletesen letükröztek mindent, amit helyben találtak. És mellesleg – a sors furcsa fintora volna? – nagy szerepük volt ekkor már a korábbi barbár támadások, köztük a viking/normann betörések által megtépázott keresztény egyházi szervezett helyreállításában is.
A normannok barbár betörésekre „szakosodott”, rabló-zsákmányoló harcmodorát a korabeli európai katonai szokásokra változtatták, kiépítették a „szabályos” háborúzásra alkalmas szervezetüket.
A vikingek ezzel szemben továbbra is fönt éltek a messzi, hideg északon, megtartották többistenhitüket, hiszen jól érezték magukat a politeizmusukban – a kereszténységet ők csak jóval később, a 11. század végén vették fel. És időközben, még jóval Kolumbusz Kristóf előtt, már eljutottak Észak-Amerikába is, de ott ekkor még nem tudtak – talán nem is akartak – tartósan megtelepedni.
Tengerfehérvár - normann lovagok a bayeux-i faliszőnyegen
SZENT LÁSZLÓ HORVÁTORSZÁGBAN
A normannok azonban nem csak a tükrözésben voltak ügyesek: feljegyezték róluk, hogy a helyben talált, majd tökéletesen átvett kultúrákat és szokásokat mindenhol, minden esetben továbbfejlesztették. Így szinte már természetszerűen mondható – továbbá származásukból, illetve korábbi rossz hírükből is eredeztethető –, hogy például így tettek a harcászatban is. Anglia vesztére…
Amikor Hódító Vilmos elfoglalta a brit szigetet, a Magyar Királyságban az egykor megvakított Vászoly (Vazul) unokája, I.András királyunk fia, Salamon király uralkodott. Zavaros időszak volt ez nálunk is, a számtalan trónöröklési vita és háborúskodás, rendszeresen ismétlődő csetepaték korában. Történetíróink szava nyomán úgy tudjuk, hogy Salamon nem volt jó király, így hát a mérleg sokkal inkább a két herceg – I.Béla király fiai –, a későbbi I.Géza és az utóbb szentté avatott I.László királyunk javára dőlt. Ebben az időben a normannokhoz még kevés közünk volt, csak közvetve láttuk hasznukat… Például akkor, amikor Szent László meghódította és a Magyar Királysághoz csatolta előbb „csak” Szlavóniát, majd a nagyjából a 10. század közepe óta önálló Horvátországot – a Velence kezén lévő dalmát kikötővárosok kivételével.
I. László későbbi szentté avatása okán is történelmünk egyik kiemelt jelentőségű uralkodója, akinek alakját számtalan irodalmi alkotás örökítette meg, mondaszerű, csodás alakja pedig nemcsak a neki tulajdonított csodatételekben, de például a nép- és gyermekmesékben is tovább él. Csíkos Mihály például az újvidéki Agapé ferences rendi könyvkiadó Példaképed – Védőszented sorozatában (Nemes-Farkas Zsuzsa kiváló meseillusztrációival gazdagon színesítve) megjelent Szent László király című füzetében így mesél a legkisebbeknek az uralkodóról:
„Mindenkinél fejjel magasabb, daliás termetű volt. Csatabárdját úgy forgatta, mint valami játékszert. Az ütközetekben egyik kezében csatabárddal, a másikban a buzogánnyal küzdött fürge lábú okos lován, amelyről a krónikás feljegyezte, hogy Szög névre hallgatott. A monda szerint patkójának nyoma mindmáig látható. A magyarság emlékezetében azóta is él e monda. Ezt tanúsítja a Patkóskő földrajzi név.”
A Meghitt, imádságos esték című fejezetben pedig így folytatja: „A kivételesen szép, kék szemű kisfiú II.Mieszko lengyel fejedelem leányának, Richezának és Árpád-házi Béla hercegnek, a későbbi I.Béla királynak volt középső gyermeke. Géza nevű bátyjával és kisöccsével, Lamberttel együtt édesanyjától tanult meg imádkozni. Esténként együtt énekelték a szép himnuszokat és zsoltárokat, méghozzá latinul, amelyeket Richeza még mint kislány a Rajna-melléki kolostorban nevelkedve sajátított el. A lant pengetéséhez is értett, s a kis fivérek, hacsak szerét ejthették, maguk is meg-megpengették a húrokat. Ha a lant hamis hangot adott, megesett, hogy apjuktól szidást kaptak, mert Béla herceg őket hibáztatta a húrok lehangolódásáért.”
Tengerfehérvár - Rollo normann vezér sírja a roueni székesegyházban
A NORMANNOKNAK HÁLA
Szent László apjának, I. Béla királynak négy leánygyermeke volt, közülük a harmadikat, Ilonát adták feleségül Zvojnimir (vagyis Zvonimir, ugye) horvát királyhoz, s a szláv uralkodó így lett Szent László sógora. Férje halála után, 1089-ben trónviszályok és belső harcok törtek ki a horvát területeken, ezért Ilona a testvérétől kért segítséget, aki nem is habozott haddal délre vonulni, hogy így segítsen nővérének megőrizni az elhunyt sógor országát és trónját. Szlavóniát és vele együtt a mai horvát fővárost, Zágrábot még abban az esztendőben, az egész országot pedig két évvel később foglalta el.
Igen ám, de Horvátországban az akkori Bizáncnak is komoly érdekeltségei voltak, mai fogalmaink szerint úgymond az érdekszférája részének tekintette. Szent László tulajdonképpen csak annak köszönhette, hogy a bizánci hadak nem vonultak fel ellene, hogy az 1080-as évek végén és az 1090-es évtized elején a Keletrómai Birodalomnak komoly problémái akadtak – a normannokkal! Ez a kiváló hajós nép hatalmas flottájával (a viking rokonság és az azonos ősök, a közös felmenők, ugye…), de a szárazföldön is – II.Orbán pápa hívására és ösztönzésére – Bizánc dél-olaszországi birtokait ostromolta, s tulajdonképpen ki akarta szorítani a birodalmat az Appennin-félszigetről. Így tehát a normannok segítették hozzá – még ha csak közvetett módon is – Szent László királyt ahhoz, hogy megszilárdítsa horvátországi területfoglalásait. Kicsit ellentmondásossá vált a helyzet, mert másfelől meg II.Orbán pápa, aki a saját hűbérbirtokának tekintette Horvátországot, de a normannokat is behívta az Adriára és a Földközi-tengerre Bizánc ellenében, most hoppon maradt, és azon túlmenően, hogy vélhetően sokat bosszankodott és neheztelt a magyarokra emiatt, többet egyelőre nem tehetett. S ma már nyugodtan mondhatjuk: még jól is járt, hogy megúszta ennyivel, mert ha nem rohanják le a keleti magyar országrészeket 1091-ben a kunok, és Lászlónak nem kell miattuk hirtelen más irányba fordítania a figyelmét, a magyar uralkodó sem éri be az akkor elfoglalt Tengerfehérvár (azaz Biograd na moru) meghódításával.
Az innen évszázadokkal később postára adott képeslapunkat pedig megboldogult apósom édesapja küldte fiának a már többször is említett apatini címre, ahol ő akkoriban tanított:
„Kedves Péter fiam!
Nem írtál Belgrád óta, így nem tudom, mikor látjuk egymást megint. VIII. 1-én majd Rijekán bevárom Tutyóékat.
Írjál!
Sokszor csókol
Miklós”
Póla – Pula régi magyar neve
PÓLA
A tengermelléki Pula városát pedig nem érdemes ám összetévesztenünk a magyarországi Pulával, amelyik az elmúlt néhány évben vált országosan ismertté, a Művészetek Völgye rendezvénysorozatának köszönhetően. Megnéztem most a térképen, s látom ám, hogy a két Pula közötti földrajzi távolság pontosan ötszázhetvenhét kilométer közúton, sőt, a kedvenc internetes útvonaltervezőm még azt is pillanatokon belül elárulta, hogy autóval összesen közel nyolcvan euróba kerülne egy ilyen utazás – a napi benzinárakkal ugyan nem számolva, de a különféle pályadíjakat és egyéb sarcokat is belekalkulálva. Úgy lenne talán érdemes a nyáron útnak indulnunk, hogy benézzünk előbb az anyaországi településen a Művészetek Völgye nagyszerű rendezvénysorozatára, majd utána továbbálljunk a tengerparti Pulára, egy kellemes üdülésre.
A város régi magyar neve, a Póla persze megkülönbözteti a horvátországi települést névrokonától. Az Isztriai-félsziget déli részének ezen a pontján közel háromezer évvel ezelőtt épült az első település – az írásos feljegyzések az időszámításunk előtti 10. században említik először –, de ennek nyomait ma már csak a két egykori főutca körkörös elrendeződése őrzi, ebből az időből semmilyen építmény nem maradt fenn. De a régészek – mint midig és mindenhol – még mélyebbre ástak: leleteik igazolják, hogy már Krisztus előtt egymillió évvel is voltak itt emberi kolóniák…
Érdekességként említhetjük, hogy a helyben honos szájhagyomány kiemelt jelentőséget tulajdonít annak is, hogy Póla már a görög mitológiában is szerepel: itt húzta meg magát Jászón és Médeia, miután elrabolta az aranygyapjat Aietész királytól… Az első innen érkezett képeslapunkon is látható amfiteátrum pedig a Római Birodalom korában épült: a város ókori fénykorát ugyanis Augustus császár uralkodása idején élte. Ekkor használt nevét is (nos hát, nem lehetett könnyű azokban az időkben válaszolni arra az első hallásra egyszerűnek, bagatellnek tűnő kérdésre, honnan is érkeztek az itt honos polgárok, ha korabeli kalandtúrájukon a vendéglátóik rákérdeztek erre: Colonia Pietas Iulia Pola Pollentia Herculanea…) az uralkodó gyermekéről, Juliáról kapta.
Innen adta fel képeslapját – amelyik első most a pólai válogatásunkban – megboldogult anyósom, ekkor már férjének címezve:
„Kedves Péter,
Tegnap du. 14:20-kor érkeztünk meg, de az utazás szörnyű volt. Ma még nem megyünk fürödni, mert fúj a szél.
Hozd el, légy szíves a papucsaimat – nincs miben lennem itthon.
Remélem, Ti jól fogtok utazni. Legyél jó.
Puszil
Mari”
Érdekes megfigyelnünk, hogy a postai bélyegző tanúsága szerint a képeslapot 1965. július 9-én adták fel, s megboldogult apósom kézírásos, a hátlap bal alsó sarkában olvasható feljegyzése szerint már másnap, vagyis július 10-én megérkezett az újvidéki nagyszülői ház címére. Elképesztő gyorsaság ez a levélkézbesítők részéről… Mai viszonyaink szerint immár két országot, független államot, határátkelőkkel és államhatárokkal járt meg a küldemény, s mégis elég volt egy nap ahhoz, hogy megérkezzen a kijelölt desztinációra. Valóban irigylésre méltó! Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ehhez képest manapság már Budapesten belül is, anélkül, hogy elhagyná a várost, átlépné annak közigazgatási határait, bekukkantana a külvárosok valamelyikébe, s anélkül, hogy busójárásra menne az úgynevezett agglomerációba, legalább egy hétig utazik egy hasonló küldemény.
(Folytatjuk)
