A mű alcíme Magyar olvasókönyv: egy magyar olvasó könyve magyar írók munkáiról a magyar olvasók számára.
Fekete J. József szerint minden mű ugyanarról a rajtvonalról indul, függetlenül attól, hogy szerzőjük korábbi munkái „dobogós helyen” végeztek-e, válogatásába tehát a fősodorba tartozó írások mellett a perifériáról is bekerült néhány alkotás, hiszen „a remekműveket feltétlenül el kell olvasni, miközben az olvasónak joga van, hogy egyedül fedezze fel a remekműveket”. Fekete értékítéletei szinte egytől-egyig pozitívak, lelkesedése az olvasóra is hatással van: olyan szövegekre reflektál, melyeket méltónak tart arra, hogy a tömegből kiemelve reflektorfénybe állítsa őket: észrevételeit az adott kötethez igazítva mindig más-más lényegesnek tartott vonást világít meg. A megszólaló hang időnként szakmaibb, mértékletes, máskor azonban könnyed, egészen személyessé válik: nemcsak kritikai észrevételek, hanem az olvasott művek által elindított belső monológok is megfogalmazódnak.
Az írások a szerzők nevének betűrendi sorrendjében következnek egymás után, Fekete ezzel is nyomatékosítja, hogy ezen túlmenően nem kívánja rendszerezni recenzióit, sem műfaji, sem tematikai szempontból. Ezáltal ide-oda cikázunk próza és vers, vajdasági és más magyar szerzők művei között
„Egy jó író egy fontos témáról jó regényt írt”, állapítja meg Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című kötetéről Fekete J. József, melyet egyszerre értelmez történelmi, város- illetve vallomásregényként. A szerző kitér a történetszemlélet és az elbeszélői magatartás sajátosságaira, ami alapvető kérdésként vetődik fel a történelmi regények esetében. A három részre tagolt mű nem csupán emberöltők, hanem ezredévek felett ível, s Fekete szerint a Gion által megkezdett tendencia, a történelmi múltat a jelenben értelmező regények sorának régóta várt folytatása: megjeleníti mindazt, ami a középkor óta Újvidék és Pétervárad vonzáskörében történt, kultúrák találkozásának metszéspontján, ami egyrészt a Balkán nyúlványa, másrészt Nyugat-Európa kapuja: kinek észak, kinek dél.
Vasagyi Mária Pokolkerék című műve a legutóbbi vajdasági csatornaregény: Fekete szerint egyrészt folytatója az e motívum köré íródott művek sorozatának, másrészt egy lépéssel tovább halad: nem tekinthető pusztán történelmi regénynek, ennél tágabb keretet követel magának: az írónő elbeszélőkészségének látomásos vonulata a szöveget a történelmiség felől a fikcionáltság birodalmába emeli át. A „talált” szövegben vendégszövegek bukkannak fel, számos látomás, jelenés, anekdota gazdagítja, s a mű végén szómagyarázat segíti a regény maradéktalan megértését, állapítja meg a szerző.
A Kontra Ferencet középpontba állító írások nem csupán egy alkotásra fókuszálnak: Fekete igyekszik globálisabb áttekintést adni, ezáltal a tanulmány viszonylag szélesebb keretek között íródik. Kontrát azon írók közé sorolja, akik „a maguk és a világ megismerésére törekedve emlékeikből és tapasztalataikból merítik a létrehozandó műalkotás anyagát”. Művészetének igazi mozgatórugója az öntematizálás, jelenti ki, s Farkasok órája című regényét is, mely trilógiájának harmadik kötete, e megállapítás alapján járja körül. A mű négy egysége más-más megszólalási módot tesz lehetővé az elbeszélő számára – ezek mind önálló vizsgálódások tárgyai lehetnek –, ám a vallomásossággal szemben mindvégig az írói formaérzék uralja a kötetet, mely Fekete szerint „a múlt tolakodó emlékeivel való végső el- vagy leszámolás”. Más és ugyanaz című írásában Kontra Wien a sínen túl című regényéről ír, mely, megállapítása szerint a fikció irányába fordul ugyan, ám a korábbi művek élményanyagától csak látszólag szakad el, a „… cipőd talpán a szülőfölded nem viheted el” című szöveg pedig a Drávaszögi keresztekről szól, melynek második, átdolgozott kiadását zárókőnek nevezi a Kontra-regények ívének csúcsán.
Maurits Ferenc az újvidéki Telep alkotója: festő, grafikusművész, költő. Néma Angyalok – Csendéletek az ötvenes évekből című verseskötetének darabjait a kötet alcímével egybehangzóan Fekete is csendéletekként értelmezi, s az alkotói eljárást a grafikák elkészítésének módszerével veti össze. Mint írja: bár a művek egy-két-három szavas, szikár, dísztelen verssorokból épülnek fel, s egyetlen költészeti eszközzel sem élnek, mégis tévedhetetlenül tudjuk, hogy verset olvasunk: az olvasó egy-egy kimerevített pillanat ábrázolásának tanúja, „a szavak vizuális élménnyé rendeződnek”, „a képek mögül életregények bontakoznak ki”.
Harkai Vass Éva Mi volt szép C.-ben? című verseskötetének darabjait a nosztalgiaközpontúság fűzi egybe, a versek belső egymásra hangolódása – sokszínűségük ellenére is – egységes olvasatot ad, állapítja meg a szerző. A négy ciklus közül az utolsóval, az Atlantisszal foglalkozik bővebben, a jéghegy csúcsaként definiálja, s a költő egy korábbi prózai alkotásával, az Így éltünk című kötettel rokonítja.
Bánki Éva Magyar Dekameron című kötetéről ír „… az idő csak lebegett, mintha nem tudná, hogyan kell folytatódni” című szövegében a szerző. A pestis elől menekülő firenzeiek ebben a műben a Határvidéken találnak menedéket, ahol egy kristálygömbből megszólaló Hang szórakoztatja őket mindig hiteles történeteivel, melyek nyelvezetének témafüggő stilizálását Bánki Éva külön erényeként értékeli Fekete, csakúgy, mint a kultúra-és szövegköztiség, a motívumvándoroltatás megjelenését, a fölül- és továbbírást, az átértelmezést. Az írónő munkásságának sokrétűségét villantja fel másik tanulmánya, melyben a középkori obszcén költészet antológiájának összeállítójaként mutatja be Bánki Évát, megállapítva, hogy a kötet nagyszerű szórakozást biztosít, a fordítások üdék és elevenek, ám aki ennél többre vágyik, annak sem kell csalódnia, hiszen az elő- és utószó, a szerzők életrajzai és a kísérőszövegek megfelelő tudományos megalapozottsággal íródtak.
A Kolozsváron élő Szilágyi István Bolygó tüzek című kötete tizenegy elbeszélést, illetve novellát tartalmaz, melyek mindegyikében „valaki mindig valaki másnak az áldozata”, írja Fekete. A művek jellegzetes vonásaként megállapítja, hogy a történeteket a legtragikusabb pillanatokban is átszövi a humor, az irónia és az önirónia, melyek –meglátása szerint – egyfajta világlátásnak a megjelenítését szolgálják. Az írásokat gazdag nyelvezet jellemzi: a nyelvjárási elemek beépülése az elbeszélésekbe a vajdasági olvasó szókincsének gyarapodását is szolgálja, jegyzi meg a szerző.
„Nem olyan könyv Nemes Z. Márió Bauxit című verseskötete, amibe egykönnyen beleszeret az olvasó”, írja Fekete J. József, s indokol is: „Mintha valami idegen nyelven beszélne a költő, pedig teljesen hétköznapi magyar szavakat használ. Csakhogy ezek a szavak valami különös, átláthatatlan rendszer szerint kerülnek egymás mellé, (…) a logikai szemantika és a logikai grammatika érvénytelenné válik a költeményekben, és emiatt ezekhez a versekhez nem kapcsolódik értelmezhető jelentés.” A kötet kulcsa a címadó, utolsó szövegegység, a Bauxit: ez a mű nyit utat a befogadás előtt, ennek elolvasása után válik nyilvánvalóvá, hogy a költő voltaképpen „világot teremt, nem pedig verseket ír”. Értelmezhetőségről, véleménye szerint ezután is felesleges beszélni, a megértés lehetősége viszont adott. Nemes Z. Márió versvilágát a „széthullás, bomlás, csonkolás, szeretethiány, üresség, zavar” kifejezésekkel jellemzi.
Fekete J. József reflektálásainak műfaját nehéz meghatározni, a szerző nem is törekszik műfaji szabályokhoz való ragaszkodásra, s arra sem, hogy az írások egymáshoz hasonlóak legyenek. A kötet darabjai, melyeket a szerző olvasói jelentéseknek is nevez, változatosak, több tekintetben – terjedelmükben, stílusukban, megszerkesztettségükben – különböznek egymástól, egyszer-egyszer a kritika, a tanulmány, máskor az esszé irányába mozdulnak el, s csupán abból az egy szempontból hasonlatosak, hogy mind-mind olyan alkotásokat járnak körül, melyek megszólították a szerzőt, melyek számára „átjöttek”: egytől egyig azt a szellemi élményt jelölik, melyet magyar írók munkái váltottak ki egy magyar olvasóban.
