Nem ünneprontás talán rögtön hozzátenni, hogy ma Budán egyetlen műve sem látható Stettnernek. Kiállításunk másik hőse tehát a rendező, Korhecz Papp Zsuzsanna restaurátor, aki művészettörténészi ambíciókkal és akríbiával nyomába ered valamennyi festőnek, akinek a műve helyreállítás céljából a keze közé kerül. Stettner esetében remekművekről van szó, a magyarországi, sőt közép-európai barokk érett korszakából, a 18. század derekáról. Nem volt mindjárt egyértelmű az alkotó személye: a szerző munkáját megtámogatta a modern rendtörténetíró publikációja, a szabadkai ferences templom berendezéséről közölt naplóbejegyzés, amelyből kiderül Stettner szerzősége. Nem ő az első budai barokk festő a térségben, akit jobban megismertünk a délvidéki ferences templomoknak szállított műveiről, mint a pőre levéltári adatokból Budán. A híres, állítólag skóciai eredetű Falkoner festőcsalád középgenerációjából való, akadémiát végzett Falkoner Xaver Ferenc műveit szintén e térségből ismeri és felismeri Korhecz Papp Zsuzsanna, ahogyan a Pécs és Eszék között ingázó Senser Pál munkásságához is volt mit hozzátennie. Ettől a Falkonertől eddig még egy képet sem azonosítottunk Pest-Budán, és egyáltalán, a mai Magyarország határai között, csak fiától, a termékeny József Ferenctől – viszont az ő művészete is belefér Stettner monográfusának repertoárjába. Legújabb „kreatúrája”, a mindeddig egyművű Mathias Hanisch egyenesen Prágából érkezett Trencsénbe, Szabadkára, Zomborba, Kalocsára és Bajára – a korábban kizárólag a Felvidéken dokumentált festő oeuvre-jét sokszorosára növelte Zsuzsanna kutatása.
Visszatérve Stettner eleddig láthatatlan műveire: valóságos kérdésként merül fel a művészettörténet-írás során, hogy az 1720-as–40-es évekből miért ismerünk (fel) olyan kevés barokk képet a levéltári okmányokban bőven szereplők közül Pesten és Budán, és miért köthető csak ritkán művésznévhez egy-egy ferences templom vagy kolostor berendezése az ország belsejében. Ahogyan a most kézhez kapott monográfia is hivatkozik rá, a magyarországi barokk festészet mindmáig mérvadó összefoglalója, nélkülözhetetlen alapkutatások ma is aktív tudósa, Garas Klára még 1955-ös korpuszában megállapította: nálunk az 1730-as évekre érett be az itáliai vagy bécsi eredetű barokk festészet, és vált képzőművészeti köznyelvvé, immár helyi és német, morva vagy cseh földről érkező mesterek kezén. Ám az évszázad második felében újabb radikális ízlésváltás következett, megjelentek a rokokó és a klasszicizáló késő barokk jellegzetes formái, és velük egy új művésznemzedék – gyakran egyazon családi műhelyen belül. A módosabb szerzetesrendek, pálosok, premontreiek, vagy a gazdag adományozókkal megáldott plébániák ekkor kiselejtezték a divatjamúlt, súlyos barokk berendezést, és újat rendeltek. Talán ezért ismerünk olyan kevés megmaradt együttest ebből a korszakból – a márianosztrai pálos enteriőr például ilyen, ott azonban éppen a festők neve ismeretlen. A ferencesek e téren konzervatívabbnak bizonyultak, ahogyan a váci barátok temploma vagy a Dunántúl néhány műemléke – Búcsúszentlászló, Felsősegsd – bizonyítja, ám már a Stettner szempontjából sem érdektelen Nagykanizsán is megjelenik az 1760-as években egy újabb – igaz, szobrászi –, rokokó stílusréteg az igényes berendezésben. A legnagyobb veszteség azonban a 19. századi felújítások során érte a magyarországi barokk első generációs produkcióját: Stettner életművében ezért csak töredékes a szabadkai, a neki tulajdonított szegedi és pesti ferences főoltár festészeti dísze. Mindazonáltal a mostani kiállításon ismét láthatjuk a Szent Mihály-templom emeletes retábulumának meggyőző rekonstrukcióját.
Stettnerről annyit mindenképp tudni kell, hogy már kész festőként, Bajorországból érkezett 1727-ben Budára. Arról, hogy hol tanult festészetet, nincs tudomásunk. 1699-es születési adatát a halálozási évszámból (ti. 1758-ban hunyt el 59 éves korában) visszakövetkeztetve állapította meg még a 19. század végi kutatás, szülővárosa nevét a budai tanácsi jegyzőkönyvek őrzik. Mint betelepült idegennek, évekig kellett küzdenie a polgárjogért, festőként pedig a megélhetésért a konkurenciával. Jellemző, hogy az őt akadályozó szakmabéliek munkásságából ma már semmi sem ismert. Stettner feljegyzett és kifizetett munkái sem azonosíthatók: aranyozás, templomi zászló(rúd), szent sír, betlehemi jászol különféle budai templomoknak, részvétel az 1751-es ünnepi dekoráció készítésében a császári pár látogatásakor, és egy nagyobb, de megfoghatatlan feladat Schervitz Mátyás festővel együtt a tabáni Szent Katalin-templom számára. Családi és munkakapcsolatai már beszédesebbek: budai építőmester özvegyét vette el, aki Stettner halála után Kronovetter Gábor festő felesége lett – iparos és művészkörben jellemzőek és szükségesek voltak az efféle „érdekházasságok”. Azt, hogy Teréz asszony esetleg maga is festett, és nem csupán férje jogán említik számos korabeli nőtársához hasonlóan „Malerin” vagy „pictorissa” néven, előbb-utóbb Korhecz Papp Zsuzsanna fogja kideríteni, ahogyan kiderítette a család várbeli lakcímét is a mai Országház utcában, és ahogyan a csapodár Kronovetter egyelőre kusza életútját is ő követheti leginkább hozzáértően nyomon. Hörger Antal tekintélyes budai szobrászról már többet tudunk, és most Stettner leghívebb munkatársaként, lehetséges ajánlójaként tűnik fel a nagyszabású szabadkai és szegedi vállalkozásoknál. Apróság, de ebben a körben érdekes lehet, hogy a főként kőszobrairól ismert Hörgernek csak a Magyar Nemzeti Galériában és Szabadkán őrzik műveit múzeumban: nálunk a pesti belvárosi templom egyik kapuoromzati angyalának agyagvázlatát, itt a ferences főoltár faragott díszítményeit, melyek most a kiállításon láthatók.
Visszakanyarodva a monográfiától a kiállításhoz, Stettnertől Korhecz Papp Zsuzsannához: a könyvben és a tárlaton egyaránt megmutatkozik a restaurátor és ez az egész program sajátossága. Ahogyan írásaiból megismertük, sőt már egy gyűjteményes kötete is rendelkezésünkre áll Újjászületések címmel, a kitűnő restaurátor a lelkiismeretes dokumentációtól és mestersége legjobb értelemben vett népszerűsítésétől jutott el az önálló művészettörténeti kutatásokig, beleértve a gyakran perdöntő levéltári feltárásokat. Ám van egy óriási előnye a bölcsész tanultságú kollégákkal szemben: nemcsak jobban látja, hanem érti, érzi is a régmúlt festőinek keze járását, művészi gondolkodását. Ezért mindig meggyőzőek a stílus, festésmód alapján történő meghatározásai, amelyek egy másik, nem történeti, hanem mesterségbeli logikát követnek. És bár birtokában van a legújabb anyagvizsgálati technikáknak, számára a régi kép nem boncasztalon fekvő tananyag, hanem gyógyításra, feltámasztásra vár. Szinte a lehetetlenre vállalkozva intézte el, hogy helyreállíthassa a bajai Skapulárés Szűzanya-oltárképet, a kalocsai plébániatemplom barokk berendezésének feltételezett hírmondóját. És miután a bürokrácia minden nehézségét leküzdve, végre megérkezett a festmény Szabadkára, Korhecz Papp Zsuzsanna bevonta munkájába a közönséget, nyilvánossá téve a restaurálást. Most ennek a műveletnek az eredményét látjuk: nemcsak az újjászületett képet, annak dokumentációját, hanem talán azokat az érdeklődőket is, akikhez ez a bemutató közelebb hozta a régi művészetet, mesterség és tudomány találkozását. Minden reményünk megvan tehát arra, hogy teljesüljön a monográfia szerzőjének, egyben a tárlat rendezőjének kívánsága: tanuljuk meg Stettner Sebestyén nevét, benne a 18. század első felének fontos festőegyéniségét tisztelve. Az, hogy ez elsőként Szabadkán történik, Korhecz Papp Zsuzsanna mellett az áldozatkész múzeumnak is nagy érdeme, és ha útra kelhet a kitűnő kiállítás – de a könyv mindenképpen –, végre megérkezik a próféta Szegeden át Budára is, saját hazájába.
2012. szeptember 29.
