Érdekes beszélgetésnek voltam a napokban fültanúja: az elsősök szülei összejöttek hatan-nyolcan az iskola kapujában, s arról beszélgettek, hogy melyik gyerek hogyan halad a tanulásban.
Egyikük szava kihallatszott a beszélgetésből:
– Nem rendesen, sorban tanulják a betűket, hanem összevissza! Most a „sö”, azelőtt a „mö”. És csak itt, ebben az iskolában van ám így!
Nem vártam meg, hogy kiderüljön, mit gondol erről. Így azt sem tudtam meg, vajon a dicséretére vált-e az iskolának ez az összevissza tanulása a betűknek, vagy épp ellenkezőleg: kritika volt a megjegyzés.
Most is arra a következtetésre jutottam, hogy elengedhetetlen a szülőket tájékoztatni a pedagógiai program mellett az oktatási módszerekről is, amit egy-egy iskola helyesnek tart és alkalmaz. Ha a szülőben felmerül a gondolat, hogy az iskolában a gyerekét „összevissza” tanítják, azt a véleményét fogja közvetíteni a gyereknek is. Pedagógus legyen a talpán, aki fel tudja oldani ezt az ellentmondást a gyerekben: anya otthon azt mondja, hogy a tanító néni nem jól tanít, tehát nem is kell tanulni, hiszen „anya jobban tudja” – ám meg kellene felelni a tanító néni elvárásainak is, mert különben nem jönnek az ötösök. S a kör bezárul: mivel nem jönnek az ötösök, anya otthon újfent megállapítja, hogy a tanító néni nem jól tanít.
Sajnos sokszor tapasztalhattunk már ilyet. Szinte megoldhatatlan helyzet, s csak a gyerek veszíthet benne.
A betűtanításnak megvan a kidolgozott módszertana, ami a betűk tanulásának legoptimálisabb sorrendjét is figyelembe veszi. A legtöbb, ma nálunk használt ábécéskönyv azt a sorrendet alkalmazza – kisebb eltérésekkel –, amelyet Meixner Ildikó állított össze, hosszú évekig tartó kutatás eredményeként. A módszer lényege, hogy még mielőtt elkezdődne az olvasás tanulása, nagy hangsúlyt fektet az előkészítésre. A szókincs bővítése, a szavak hangokra bontása, hangokból szavak összeállítása fontos előkészítő mozzanata a betűtanításnak. Az előkészítés alatt – de később is – állandóan jelen van a hangképzés közbeni ajakmozgások megfigyelése, tudatosítása. A gyerekeknek meg kell tudnia különböztetni a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat.
A betűtanulásban három szempont szerint egyformán kell a gyerekben felidéződnie a betűnek: (1) ha hallja az adott hangot, eszébe kell jutnia a betű (2) formájának, kinézetének, és azt is tudnia kell, hogy milyen módon tudja (3) megszólaltatni az adott betűhöz tartozó hangot. Ugyanez a folyamat le kell hogy fusson akkor is, ha látja a betűt, s akkor is, ha kimondja a hangot. Ha ennek a hármas asszociációnak bármelyik eleme rosszul működik, az problémát okoz az olvasásban.
A betűk tanulásának sorrendjénél figyelembe kell venni az úgynevezett Ranschburg-féle homogén gátlást. Ezt a jelenséget a múlt század elején írta le Ranschburg Pál, gyógypedagógiai-pszichológiai kutatásainak eredményeként.
A tanításban ez azt jelenti, hogy az egymáshoz hasonló dolgokat (esetünkben a betűket) távol tanítjuk egymástól. A hasonlóság megnyilvánulhat a betű alakjában (b-d), a hangok hasonlóságában (b-p) s a hangképzés szerinti hasonlóságban is (v-f).
Szeptember végén ezek a leglényegesebb dolgok, amelyeket jó, ha a szülők is tudnak a betűtanításról.
Nagyon fontos lenne, hogy ha kételyeik, kérdéseik vannak, azonnal forduljanak a tanítóhoz.
Szerencsére a legtöbb felnőtt tud olvasni. S anélkül tud, hogy tudatosodnának benne az olvasás közben lezajló gondolkodási folyamatok. Ha felolvasunk egy szót, nem kell végiggondolnunk, hogy milyen formájú betűket látunk, milyen sorrendben. S arra sem kell gondolnunk, hogy ezek a betűk milyen hangokat asszociálnak bennünk. Ha hangosan szeretnénk felolvasni, nem tervezzük a szájmozgást vagy a hangszalagok rezgését. Egy jól olvasó embernél a korábban említett hármas asszociáció spontán végigfut a rendszeren. Csak így lehetséges, hogy az olvasottak jelentésével, a tartalommal foglalkozhassunk.
Varga Zita munkája (Kálmány Lajos népmesemondó verseny)
Ahhoz azonban, hogy az elsősök is eljuthassanak erre a szintre, végig kell járniuk egy jól tervezett, következetesen betartott szabályokkal szegélyezett utat. És ezt a tanítók tudják nekik megmutatni.
Sok szó esett az utóbbi időben a diszlexiáról, az olvasási zavarról. El kell mondanom, a tapasztalat azt mutatja, hogy amennyiben a betűtanításban következetesen végigviszik a helyes módszer utasításait, ritkábban találkozunk olvasási nehézségekkel. Olvasási zavar előfordul, de ott általában valamilyen komolyabb fejlődési rendellenesség vagy betegség is kimutatható.
Az olvasás tanulása azonban nem fejeződik be az első osztály végén. Csak valamikor a hatodik osztályban jutnak el a gyerekek arra a szintre, amivel már befejezettnek tekinthetjük az olvasástanulást.
