6. rész, amelyben egyfajta sajátságos idegenvezetőként most ismét Kontra Ferenc tavaly megjelent kötete, a Horvátország magyar irodalma igazít el bennünket kalandtúránk újabb állomáshelyeinek felfedezésében, de attól sem riadunk vissza, hogy képeslapot illesztgessünk a vershez, rézkarcot az elbeszéléshez, fotográfiát a műfordításhoz.
„Az 1965. július 9-én postára adott pólai képeslapunkra nyomtatott felvételt (amelyet épp a legutóbb nézegettünk még megboldogult apósommal kalandtúránk tengerparti állomáshelyén…) D.Rendulić készítette” – teszem hozzá még az akkor elmondottakhoz, így utólag, már indulás közben, amint épp továbbcókmókolnánk innen megboldogult apósommal, miközben összevonom enyhén a szemöldököm, s ráncosodik is tőle böcsülettel a homlokom bőre. Szemembe süt a nap.
Pedig volna még, igazán van mit megnézni ebben a városban. Nagy mulasztás lenne hát csukott szemmel járni a település utcáit… Vagyis: akkor meg már minek?!
S ahogy elhaladunk az Aranykapu, majd pedig a bizánci kápolna (A.Orel felvétele…) mellett, furcsa, idegen hatású feliratokat olvasgatunk csodálkozva a nagyszerű rajzok alatt, böngészgetünk, betűzgetünk az isztriai szürkületben. „VUE DU TEMPLE D’AUGUSTE, A POLA”, „VUE GÉNERALE DE L’AMPHITHÉÂTRE DE POLA”, kicsit odébb pedig „VUE DE L’ARC DE TRIOMPHE APPELE PORTA AUREA”, s majd végül „VUE LATERALE DE LA PORTE DORÉE ET D’UNE PARTIE DES MURAILLES”. Döbbenten csodálkozunk rá az imént vásárolt képeslapokon a nyomtatott rajzok nagyszerűségére – a Glas Istrie kiadóház portékájának művészi reprodukcióit ugyancsak Orel készítette –, miközben hosszú idő, sok-sok megtett kilométer után most ismét helyet keresünk magunknak egy kiülős, napsütötte vendéglői teraszon a tengerparti sétányon. Sőt, már az étlapot-itallapot méregetjük sebtében, kunákat számolgatunk, de még váltópénzben is csak szorozva-osztva rendületlenül… Mennyibe is fog ez akkor most hirtelen nekünk kerülni?
AZ ISZTRIAI ASSZONY
Egy hosszúkávé tejjel és egy hagyományos törökös rendel. No, s máris lehet találgatni, hogy melyik kinek lesz… S miközben megboldogult apósom letörli homlokáról az izzadságot, máris belelapozok a hónom alatt szorongatott kötetbe, Kontra Ferenc nagyszerű, tavaly megjelent, s az Ünnepi Könyvhéten bemutatott, bennünket a horvátországi magyarság irodalmának történeti áttekintésén végigkalauzoló kiadványba – a kezdetektől napjainkig –, amelyik egyfajta idegen-, illetve szamárvezetőnkké is lépett elő horvátországi kalandozásaink útvonalán, és felolvasok sebtében egy verset. S természetesen, ha már Isztriában járunk, nem is lehet most ez más, mint – stílusosan? – Az isztriai asszony, Tarczay Gizella költeménye, miközben a mellettünk elhaladó, lengén öltözött (nem, ezek asszonyok semmiképp sem lehetnek…) lányokat, menyecskéket, hajadonokat, sihedereket méregetjük sanda pillantásokkal, amolyan „ártatlan” maszkulin kajánkodással…
„Asszonysors ez is… Isztria nevelte,
Nem tudom, kinek volt a pereputtya…
Jött – vagy talán hozták – épp a mi falunkba,
Meghalt? Megölték? Senki se tudja.
Az orvos háza szent menedékház,
Oda bemenni senki sem átall.
Hozzánk menekült szegény kicsi asszony,
Nálunk vívódott a vak Halállal.
Késő. Aesculap tarsolyában
Már nincs orvosság, ami segítene.
Nálunk halt meg a grádói asszony
S a mi szobánkban feküdt kiterítve.
Kis gyerekszívem össze-vissza borzadt…
Házunk előtt a Halál elhaladt…
Elvittek akkor engem ismerősök,
Ne lennék holttal egy fedél alatt.
Kikirics nyílt a Korona-parton,
Abból kötöttünk néki koszorút.
Parasztszekéren durva, nagy koporsó, –
Isztria felé merre visz az út?
Mit akkor láttam rémült gyermekszememmel,
Álmomból most is sokszor felzavar:
Az első halott, első borzalom –
Az első bűn – és első ravatal…”
Nálunk vívódott a vak Halállal… S a mi szobánkban feküdt kiterítve – ismétlem meg a vers talán legelmélyültebb sorait beretvált bajszom alatt mormogva… Itt, a gyönyörű Isztriában.
KÖNYVES KÁLMÁN NYOMÁBAN
És még egy kis visszatekintéssel Könyves Kálmán magyar királyunkra, akit – mint már mondtuk is – Tengerfehérváron (vagyis: Biograd na moru) koronáztak egykoron horvát királlyá, lapozunk még egyet visszafelé, de ezúttal a sajtóban: „Ma már sajnálom, hogy tízévesen nem akadt senki, aki a kezembe adta volna a rólunk, a mi világunkról szóló könyveket. Köztük talán Tarczay Erzsébet 1929-ben megjelent Kálmán Király című művét, melyet az írónő ugyan történelmi elbeszélésnek nevezett, de voltaképpen Benedek Elek szelleméhez hű történelmi mesét kínál az ifjúság számára. S aki a saját szülőföldje történeteit keresi, az boldogan követheti országlása útjain egykori királyunkat végig a Tisza mentén, le egészen Zimonyig, amint a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok duhaj seregét kíséri, majd katonáival nyugatnak fordul, Zágrábnak veszi az útját, hogy ott felkeresse az elődje, Szent László királyunk alapította erődtemplomot. 1097-et írtak akkor, s jeles dolgai voltak arrafelé a magyar királynak!” – újabb szemöldök-összevonás, újabb homlokráncolás következik, mert bizony most egy vallomással tartozom, ahogy megboldogult apósomra emelem a tekintetem, mégpedig egy olyasfajta beismeréssel, hogy én bizony figyelmetlen voltam, átsiklottam valahogy – a fene enné meg! – Mák Ferenc írása felett, amelyik a Magyar Szó 2010. július 24-i számában jelent meg. Kapom is már elő táskámból a laptopom, internet connection, s szezám tárulj… Lessünk csak rá sebtében!
Csak egy-két jól megválasztott keresőszó kell a Google-hoz, s már meg is találom egyszeriben, de – meglepetésemre – a Horvátországi Magyarság című kiadványban, vagyis a Kontra kötetét kiadóként jegyző eszéki HunCro havilapjában; a megfelelő hivatkozásokkal tisztességesen átvett szövegben itt is Mák Ferenc írja Történeteink címmel: „Mostanában rendre megtalálnak a rejtőzködő történeteink, és ez engem határtalan boldogsággal tölt el. Mintha most kellene pótolnom mindazt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Persze a régi nyarak nagy-nagy könyvélményei máig elkísérnek, ám azok a csodák – bármilyen színesek is voltak – távoli tájak, idegen világok embereiről szóltak, s lenyűgöztek ugyan, de nem éreztem őket a magaménak. Az a régi nyár, mely Tamási Áron könyveinek társaságában telt el, megnyitotta szívemben a székelység megismerésének olthatatlan vágyát, de oda is csak Jókai Senki-szigetén keresztül szerettem volna eljutni, mert azt közelibbnek éreztem magamhoz. Mennyi elbűvölő történet, s mind-mind rettenetesen távol van a mi világunktól!”… Pironkodom hát, röstelkedem teljes joggal, hogy átsiklottam annak idején ez a szöveg felett, s ha bele is néztem talán, mégis elterelte valami a figyelmemet, és aztán már nem tértem vissza hozzá, hűtlen olvasója maradtam csupán.
NÉVSOROLVASÁSSAL EGYBEKÖTVE
Lapozgatom most Kontra Ferenc nagyszerű kötetét, amelyik ugyanúgy tartogat számunkra lépésről lépésre – talán: oldalról oldalra – haladva újabbnál újabb élményeket, ahogyan megboldogult apósom gyermekkori, ám immár csak a halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült képeslapgyűjteményének legizgalmasabb darabjai, ahogy véletlenszerűségükben egymásután rendeződtek. S a felfedezés élménye, ahogyan a mindezekből összeálló, kirajzolódó s mintegy egymásra épülő történetek kölcsönösen minduntalan rásegítenek egymásra, ki-kiegészítgetik a közösen behatárolt, egymásban is megmerítkező históriai láncokat. Képeslapot illesztek a vershez, fényképet az elbeszéléshez, fotográfiát a drámatöredékhez, rézkarcot a műfordításhoz. A kötet alapos és tudatos szerkesztését igyekszem most összehangolni a gyűjteménynek az esetenként ábécérendben, másszor meg földrajzi leosztásban, földrészek, országok, tagköztársaságok, megyék és régiók szerint egymás mellé rendezett képeslapok rendjében rejlő véletlenszerűségeihez. Lapozgatom ezt a sajátságos, vaskos idegenvezetőt itt, a tengerparti sétány, vagyis a riva kiülős vendéglői teraszán, miközben kávénkra várunk megboldogult apósommal – tejjel, cukor nélkül –, s felütöm, böngészgetem már a névmutatót, az életrajzi jegyzeteket, ugyancsak ábécérendben, sorjában, ahogyan a szerző csoportosította nagyon is valóságos, hús és vér „főhőseit”: Ács Gedeon (Kossuth papja, 1819–1887), Ács Zsigmond (1824–1898), Apró István (Zentán született 1960-ban…), Balogh István (1790–1873), Baranyai Bosnyák István (az Új Symposion egykor volt első főszerkesztője, akivel röviddel halála előtt nekem is volt még egy nagyszerű találkozásom, immár Budapesten, tehát máris találtam itt egy személyes vonatkozást, megláttam benne a személyes kötődés lehetőségét; 1940–2009), Baranyai (Schneider) Júlia (1906–1982), Békássy Ferenc (akinek „Adriatica című, 1913-ban angol nyelven írott verseskötetét a világhírű írónő, Virginia Woolf adta ki 1925-ben a londoni Hoghart Press kiadónál”, 1893–1915), Csöbrös István (akiről nem sikerült portrét szerezni a kötethez, talán meg sem örökítették arcvonásait életében, 1792–1835), Csörgits József (Vörösmarton született 1948-ban…), Dunai (Neubauer) János (1928–2008), Fehér Ferenc (1928–1989), Fejtő Ferenc (1909–2008), Heic Beáta (Eszéken született 1984-ben…), aki a Feledni című versében írja:
„Feledni akarok
mindent, mi eddig
életem része volt,
feledni a múltamat.
Születésemkor nem ragyogott
a csillag fénye,
mikor kéklő szemem
meglátta e világot,
akkor sem volt
túl kegyes hozzám
a Mindenható.
Nem kértem,
s nem akartam az életet,
mégis túl korán érkeztem
erre a világra.”
A Glas Istrie kiadóház portékájának művészi reprodukcióit Orel készítette
(Folytatjuk)
