Ütemesen futott. Végig az a kép táncolt előtte, ahogy szedi a lábát lefele a lépcsőn. Valahogy kívülről látta önmagát, miközben nem is rémület vagy zavarodottság, hanem csak az a feszültség tükröződött az arcán, amit minden ember érez, amikor próbál mindenáron belehelyezkedni új szerepébe, miközben az ösztönei siettetnék, hűvös logikája pedig inkább csillapítaná az igyekezetét.
Tisztában volt vele, hogy mostantól fogva gyorsabban jár majd az idő, mert embert ölt, és menekülnie kell a törvény elől. Nem érzett részvétet, szánakozást, mert túl közel volt még az esemény, még fél óra sem telt el azóta, hogy fölvitte az eszméletlen nőt a fürdőszobába. Tudomásul vette, hogy nincs más választása, most futnia kell. Ez volt az egyetlen bizonyossága.
A Hidegkúti úti lakástól a Hűvösvölgy felé tartott. Nem tűnhetett föl senkinek, ahogy sportzsákkal a vállán, tréningruhában egyenletesen kocog. Lassan az arcáról is eltűnt a feszültség, pedig lázasan járt az agya, futás közben oda-vissza pergett előtte a film, mindig ugyanott ért véget, és kezdődött megint elölről.
Nem régóta dolgozott Budapesten. Ment volna tovább is, de csak idáig telt neki vonatjegyre. Kölcsönkérni nem akart, ismerős se adódott, aki messzebbre vitte volna, habár eszébe se jutott, hogy puszta személyi igazolványával is mehetne, háromezer-ötszáz kilométernyire is akár, ha volna pénze, vagy ha ingyen elvinnék. Valahogy náluk, lent a faluban, de még Miskolcon, a telepen se nagyon hitte senki, hogy Budapestre kellene fölmenni dolgozni, az pedig meg se fordult a fejükben, hogy akár Malagába is mehetnének mazsolaszőlőt szedni. Az otthoni emberek nem láttak túl a saját falujuk határán, föl se fogták, mit jelent, hogy Magyarország jó néhány éve már az Európai Unió tagja. Vagy talán sose nyert számukra értelmet, puszta szófordulat maradt, ami valahol jelent valamit, rájuk azonban odalent nem vonatkozik. Mérhetetlen szegénységben éltek.
Két-három nap után reggel dörmögve megjegyezte a szobatársa a szállón, hogy cigány, nézz valami nő után, mert éjszakánként nem lehet tőled aludni, megállás nélkül hánykolódsz, zihálsz, mint aki kefélni készül, de nem találja a csajt, mert kimászott alóla. Erőltetetten nevetett a megjegyzésen, de épp csak annyira, hogy éreztesse a másikkal a férfiúi cinkosságot, hogy vette ám a lapot, s közben lopva oldalra pillantott a szeme sarkából, leste a másik arcrezdülését, hogy rögtön komolyra válthasson, ha túl bizalmasnak találják a válaszát.
Úgy érezte magát, mint aki önszántából felült a hullámvasútra, és menet közben jön rá, hogy mit is tett. Moccanni se nagyon mert azon a négyzetméteren belül, amit maga köré képzelt, s ha az étkezőben megszólalt valaki a háta mögött vacsoránál a sorban, mozdulatlanná dermedt, mint aki a következő pillanatban képes kámforrá válni, föld alá süllyedni, mintha a puszta létezéséről is számot kellene adni. Két hétig bírta, aztán otthagyta a szállót, és kiköltözött Pomázra a másod-unokabátyjáékhoz, akivel ugyan elég régen találkozott, de csak a távolság miatt, hiszen a faluban egymás mellett lakott a családjuk. Utána már csak a mindennapos utazgatást kellett megszoknia, de azt inkább elviselte, mint a szállón feléje repkedő kétértelmű megjegyzéseket.
A munka olyan volt, amilyen az építőiparban lehet, piszkos és nehéz, de nem bánta, majdhogynem örült neki. Nem is volt más választása, kellett a pénz, legnagyobb nőtlen fiú lévén családfővé lépett elő apja halála után, neki kellett gondoskodnia a kisebbekről. Az ingázást viszonylag könnyen megszokta, a rokonoknál is jó volt, végre érezte azt a megnyugtató otthonosságot, amit az ember csak olyanok között érez, ahol bátran meg meri enni a tányér levesét, mert tudja, hogy nem sajnálják tőle. Aztán mégis megtörtént a baj, mikor a Héven nem engedte maga elé azt a nőt.
Hazafelé tartott, a Margit-hídnál szállt föl, ahol a peron hemzsegett a sok utastól, s mind egyszerre rohamozták meg a beérkező szerelvényt. Az utolsó kocsiban sikerült elcsípnie egy helyet leghátul. Vitte a lendület, a fáradtság, s bár oldalról látta, hirtelen mégse fogta föl, hogy az a jól öltözött, negyvenes nő is ugyanarra a helyre pályázik. Nem volt ereje felállni. A nő látványosan feszelgett, félreérthetetlen célzásokat tett a fiúra, minduntalan a mellette álló férfi felé fordulva, aki bólogatva helyeselt, s ezen felbuzdulva a nő folytatta, mind jobban feltüzelte magát, s amikor nekibátorodva kimondta félhangosan, hogy ezek a mocskos cigányok, a fiú fölpattant, és olyan határozott mozdulattal elkapta az asszony torkát, hogy a mozdulattal egyszerre szinte, maga is elcsodálkozott. Sose gondolta volna, hogy ennyire rááll a keze. Szelíd fiú volt, a légynek se tudott volna ártani, de az a két szó akkor ott úgy hatott rá, mint a borotvaéles késsel ejtett seb. Elsőre nem fájt, csak ahogy szétnyílt a vágás mentén, az eleven hús meg a kiserkenő vér láttán hirtelen ködbe borult előtte minden, és elvesztette a fejét. Dehogyis akarta megölni azt az asszonyt. Csak fáradt volt. Szeretett volna ülve utazni.
Miután fölvették a jegyzőkönyvet, meg kellett várnia, amíg a nő elmegy, csak utána engedték el, rendőri kísérettel vonult a kapitányságról egész a hévszerelvényig. Pontosan nem tudta volna megfogalmazni magában, de valahogy mégis sejtette, hogy amikor ennyire fáradt, kétszeresen is rászolgálna a könyörületességre, minden azon múlik szinte, mert annyira elesett, hogy nem is számít önálló embernek, hiányzik belőle az a rész, amit a másik ad hozzá a pillantásával az emberhez, és ha az a másik rosszat sugároz az ember felé, akkor menthetetlenül rossz lesz ő is. De nem kapta meg azt a pillantást senkitől.
Olyan tehetetlenül kullogott maga után, mikor föltették a rendőrök a szerelvényre, mint aki kilépett a testéből, és ezentúl valaki más cselekszik helyette, mert ő elvesztette uralmát a mozdulatai, a gondolatai fölött. Valaki átvette a hatalmat a lépései fölött, aki ugyan nem azonos vele, mégis őbenne szólal meg hangosan, úgy, hogy még a háta mögül is tisztán hallja: na, komám, gyere szépen, most megmutatjuk, hol lakik a cigányok istene! És akkor bevitte a lába a kocsmába.
Az unokabátyjáék zokszó nélkül tudomásul vették, hogy meggyűlt a baja a rendőrséggel, miként azt is tudomásul veszik, hogy tavasz után a nyár következik. Pedig hogy igyekezett! Gondolkodni nem nagyon gondolkodott előre, húszéves fejjel, hogy is láthatott volna a mánál messzebbre. Az események között sem keresett összefüggést, csak azt érezte, hogy akarata ellenére valami nagyon rossz történik vele. Minden este ellenkezett volna, ám az a másik mégis minden este becsalta a kocsmába. (Folytatjuk)
