Ki vagy mi voltam
Iván Attila dokumentumfilmje
Operatőr: ifj. Apczi Jenő, Iván Attila
Rendező: Iván Attila
Dunaversitas, 2007
Iván Attila filmjei közül azért eset a választásom a Ki vagy mi voltam című alkotásra, mert napjaink egyik súlyos problémájával, a szenvedélybetegségekkel foglalkozik a dokumentumfilm eszközeivel, ráadásul viszonylag új alkotás.
A filmet a Horgoshoz közeli Tau közösség tanyáján, illetve a közösség egyik tagja szüleinek lakásán forgatták. Így két párhuzamos történet bontakozik ki benne, az egyik a lakhelyüket, ugyanakkor önmagukat is újraépítő közösség tagjainak mindennapjait mutatja be, a másik pedig az előtörténetet, azt hogy egy drogfüggő hogyan kerül a gyógyító közösségbe, és milyen megpróbáltatásoknak tette ki családját.
A film a közösség szinte hermetikusan zárt világába vezet, ahol a szenvedélyüktől szabadulni óhajtó fiúk maguk építik közösségi világukat. A spártai környezetet csupán keresztény szimbólumok díszítik, a fakereszteket maguk készítik, nem míves munkák, jelképiségüket a befektetett munka és igyekezet növeli. A közösség tagjai nem vallanak sorsukról, felekezeti vezetőik se szólalnak meg, a képsorok viszont végig kísérik a közösségi életet önként vállalók imáit a kápolnában, illetve a szabadban, bibliai elmélkedéseiket, fohászaikat, mindennapi munkájukat a tanya körül és a jószágnevelésben.
A földet nem vitték el
Vicsek Károly dokumentumfilmje
Operatőr: Hoffman Artúr, Sztrajnics Pál
Vágó: Farkas Miklós
Zeneszerző: Lengyel Gábor
Rendező: Vicsek Károly
Cinemart 2009
A film első sorban a képek révén szólítja meg a nézőt. Vicsek Károlynak az ezerszáz esztendős Kórógy magyar lakossága exodusáról készített filmjében legbeszédesebbek az arcok. Az első megszólaló voltaképpen higgadtan, szinte érzelemmentesen ad számot a polgárháború előli meneküléséről, Magyarországon, majd Kanadában múlatott idejéről, az otthontalanság életérzéséről, ám egyetlen pillanatra se néz a kamerába, és ezt a gesztusát terebélyesítette a rendező a zaklatottság metaforájává.
Idős nénikék vonulnak edénykéikkel egy ablak előtt, megkapják az eledelt, amit aztán némán, külső és belső magányukban kanalaznak. Mintha valamelyik népkonyhán lennénk, annyira szomorúak és elesettek ezek az asszonyok. A helyzet viszont ennél drámaiabb, menekülttáborban forgat a kamera, a néma, bezárt arcok mérhetetlen tragédiát őriznek. Koros házaspár mesél megpróbáltatásairól, a rendező egy csukott ajtó elé ültette őket, az udvarra, ahol szemmel láthatóan csípős a levegő – úgy érezzük, a senkiföldjére vetette a történelem ezeket az embereket. Idős, fejkendős asszonyok néma kórusa figyeli a tv-ben a számukra immár nem létező otthonról érkező híreket. Népdal csendül, férfiak kórusa kíséri az előéneklőt, a kisemmizettség képei közé népi mulatság jelenetei ékelődnek. E kettő kontrasztja nem csupán dinamizálja a filmet, hanem kontrapunktos szerkesztéssel emeli ki mindannak a súlyát, amit elveszítettek azok az emberek, akiket ezeréves lakhelyükről űztek el a múlt század kilencvenes éveinek elején. „A kórógyi nép olyan volt, hogy amikor dolgozni kellett, akkor dolgozott, amikor mulatni kellett, mulatott” – halljuk az egyik férfitől, egy másik lakonikusan fogalmaz: „A magyar ember nem bosszúálló.”
Ezt a mondatot már újra odahaza mondja. A lerombolt, kifosztott, elcsúfított falu képeit takaros házak, új utak, fölújított közművek képei váltják föl, a horvát kormány újra élhetővé tette a falut, a hazatelepülőket pedig ellátta a legszükségesebbekkel. A kis közösség lábadozik, saját iskolája van, benne gyerekekkel. De felhőtlen mosoly sehol.
Vicsek Károly 2009-ben készült dokumentumfilmjének megrázó erejét azáltal nyeri, hogy nem csupán állapotokat és helyzeteket mutat be, hanem helyzetbe hoz: a visszatelepülteket szembesíti a menekülttáborban, illetve a menekültek között forgatott képsorokkal, a közönség előtt vetített fölvételeken olyanok is megszólalnak, akik nem érhették meg a hazatérést, mások egykori önmagukat láthatták viszont a fölvételeken, a múlttal szembesülés feszültsége átjárja a néző zsigereit.
A filmben elhangzik egy siratóének, előadója meg is kérdezi a forgatócsoportot, ugye szép. Erre a falu lelkipásztora valahogy úgy fogalmaz, hogy az ének juttatta eszébe, Kórógyon szép élni, és meghalni is szép. Első hallásra banális gondolatnak tűnik, de nem az. Benne van a sorselfogadás, a megbékélés, a remény és az alázat szép és nemes ajándéka.
Ez egy inkvizíció
Siflis Zoltán dokumentumfilmje
Riporterek: Csorba Béla, Siflis Zoltán
Operatőr–vágó–rendező: Siflis Zoltán
Készült a Topolyai Film- és Videotáborban
1986/88
Emlékszünk-e még a kanizsai orgonaügyre? Az eset írásos nyomai még fellelhetők, de az érintetteket megidéző egykori tabufilm, a kanizsai tanárok kálváriáját megjelenítő Ez egy inkvizíció csupán a digitalizálás lehetőségének hála maradhatott fenn, anélkül az idő múlásával elveszett volna az anyag. Pedig életünk során szükségünk van olyan morális útjelző táblákra, amelyek figyelmeztetnek a múltban elkövetett bűnök súlyára, és ezeket a figyelmeztetéseket a művészet fogalmazza meg hathatósan.
Az eset lényege, hogy néhány Kanizsán dolgozó tanár 1981. április 11-én a horgosi templomban meghallgatta egyik tanítványuk orgonakoncertjét. Ezt megelőzően a munkástanács és a KSZ alapszervezete is tárgyalt róla, ildomos-e a pedagógusoknak elmenni a templomba, és olyan határozat született, hogy saját felelősségére mindenki megteheti, a koncert után pedig kirúgták őket a Kommunista Szövetségből és munkahelyükről egyaránt, megalázással teli hosszú kálváriát akasztván a művészetbarát tanárok nyakába.
Siflis Zoltán az események után fél évtizeddel szólaltatta meg az ügyben érintetteket, akik egymást váltva beszélik el, immár emlékezetből az akkori történéseket. Úgy tűnik, öt esztendő hosszú idő, sok minden kihullik az emlékezetből. Döbbenetes azonban, hogy a megszólalók egybevágóan, szó szerint idézik az ellenük lefolytatott boszorkányüldözés során elhangzottakat, úgy a vád, úgy a védelem szavait, megidézik saját lelki és idegállapotukat, az emlékezetükbe égett részleteket. Tanúsítván, hogy az ártatlan, legfeljebb megrovással végződhető történet egyszeriben inkvizíciós perbe csapott át, ahol előre ki voltak osztva a szerepek és az ítéletek, és hogy mindezt a kirúgott tanárok a legmélyebb morális, ideológiai és egzisztenciális vesszőfutásként élték meg.
A film voltaképpen azoknak az értelmiségieknek állít mementót, akik valamilyen szinten kritikai véleményt fogalmaztak meg az egykori Jugoszlávia titói kisebbségpolitikájával szemben, ezt a bevezető képsorok és a narrátor szövege nyomatékosítja. Csakhogy egyetlen eseményen kivetítve, ami magyarázatot is ad az ideológiai túlkapásokra: a kis közösség megfélemlítettségében sokkal érzékenyebben reagál a helyi történésekre, mint az, amelyik távolabbról szemléli az eseményeket.
Fövenyóra
Tolnai Szabolcs játékfilmje
Danilo Kiš művei alapján
Rendezte és a forgatókönyvet írta:Tolnai Szabolcs
Zeneszerző:Szőke Szabolcs
Operatőr:Pohárnok Gergely
Vágó:Ruszev Szilvia, Desimira Giorgiev
2007
Tolnai Szabolcs filmjében módosul a nézőpont, a narráció és a képi poétika más szerepet kap, máshová helyeződnek a hangsúlyok a fentebb tárgyalt (vagy egyáltalán) dokumentumfilmekhez képest. Tolnai Szabolcs témája ugyanaz, mint Siflisé meg Vicseké, az ember kiszolgáltatottságának, a hatalom és az egyén viszonyának a Közép-Kelet-Európa közelmúltját idéző kontextusában elhelyezett fölmutatása, a diktatórikus viszonyok ábrázolása. Előbbi két rendezőnk – a dokumentumfilm eszközeivel – kiszolgáltatott közösségre, illetve intő szándékkal pellengérre állított csoport exodusa, kálváriája feldolgozásával fogalmazta üzenetét. Tolnai Szabolcs közelre fókuszált, egyetlen ember, ami bárhonnét is nézve, egy családot is jelent, azon túl a családnak a társadalomban elfoglalt helyének is behatároló tényezője, fókuszba kerülve, történelmi toposzokat idéz, arról beszél a film, hogy a történelmi forgatagban a kisebbségi–többségi viszonyok változása során egyáltalán miként is élhet az ember a kényszerű gyökérvesztés, az identitás elkocsonyásodása, az önazonosság válsága után.
Kik vagyunk, mik vagyunk ebben a ránk kényszerített jelenben? Mit hordozunk a felmenőink sorsából? Hol vagyunk, vagy hol lehetnénk úgy odahaza, hogy az számunkra is, a környezetünk számunka is elfogadható legyen. Csakhogy ez az állapot, amit manapság toleranciának nevezünk, nem kopírozható rá a második világháborús népirtási plánumokra. A film hőse, Danilo Kiš megjelenített alteregója Auschwitzbe hurcolt édesapja után nyomozva kerül a filmbe. Identitását keresi, az identitás pedig nem egyéb az egyéni emlékezetnél. A hős ennek az emlékezetnek a nyomába ered, és – mi másként oldható meg filmbelileg – saját emlékeiben és látomásaiban, epizódot epizódhoz illesztve kutat.
Nem irigylem a rendezőt, neki kész irodalmi szövegek mentén kellett fölépíteni a szerb-magyar koprodukcióban készült alkotást, aminek mércéje egy másik művészeti ágban, Kiš műveiben már rögzítve volt.
Ennél a pontnál merül föl az első kérdés a két művészi megfogalmazás viszonyával kapcsolatosan. Mit mond, illetve mond-e bármit a játékfilm annak, aki nem ismeri Danilo Kiš életművét, személyét, családi beágyazottságát, famíliájának illeszkedését Közép-Kelet-Európa XX. századi, politika és nacionalizmus, parancsuralmak és xenofóbia, antiszemitizmus és sovinizmus által átitatott létterében? Magyarán: megáll-e saját kifejező eszközeinek talapzatán a film, anélkül, hogy éreznénk a „felhasznált irodalom” narratív hátterét?
Szikfilm
Bicskei Zoltán rövidfilmje
Rendezte: Bicskei Zoltán
Pupilla csoport, 1993
A Szőts István magyar és Albert Lamorisse francia rendező és forgatókönyvíró munkássága előtt tisztelgő rövidfilm a vizualitást teszi meg önnön tétjévé, kizárólagos beszédmódja a látvány megjelenítése, amihez különböző, az ábrázoltat továbbillusztráló, zömmel természeti hangokat rendel, a tarlót súroló talpak neszezését, madárfüttyöt, légypapírra ragadt dongók fekete tremolóját…
A rendező hosszú képsorokkal kísér egy félmeztelen, klott gatyás fiút, aki szoborszerű mozdulatlanságból indul el a film kezdetén, és hasonló, szoborszerű alakzatba merevedik a film végén. Időközben pedig jár, néha cselesen váltja a tarlósorokat, máskor szinte tánclépésekkel kerülgeti a buckákat. Előbb azonban hosszan halad a határban a szélvédő nyárfasorral szegélyezett úton, majd változik körötte a táj, szikes sík, búza- és kukoricatarló, zöldellő kukoricasorok, egy tanya összetákolt kerítése, végül a tanya udvara. A kamera líraian mesél.
A fiú meg a természetben föllelt anyagokból műalkotásokat hoz létre, csontokból, madárfészekből, kagylóból, virágból, kukoricacsutkából, a talált tárgyak művészi átminősítése mellett olykor gesztusművészként, vagy inkább a tájművészet és testművészet mentén maga is műalkotássá minősül. A rendező ezeket a jeleneteket jelképekké növeszti, amikor hosszan mutatja a földből kifordított fa bonyolult gyökérzetét, a semmi közepén hátára borított csónakot, a szélben piruettező, száraz kukoricalevelet, a düledező kerítés ívét, a dongókat a légypapíron.
A film a hosszú képsorokat pillanatnyi részletkinagyításokkal ritmizálja, ezek a motívumokat vizualizáló elidőzések a képzőművészet eszközeivel élnek: a fény és az árnyék alkotta alakzatok, a fehér és fekete kontrasztja, a jellegzetesen roncsolt struktúrák, a sivár felületek és a túlcsorduló színek, a perspektívaváltások egyaránt alkotóelemeivé válnak Bicskei Zoltán filmnyelvének, amelynek egyértelmű üzenete, hogy bármi és egyben minden a művészet tárgya.
