Ebben a részben a kormoránokkal – vagy éppenséggel a kárókatonákkal (amelyek még mindig nem jöttek vissza…) – merülünk le több száz méter mélyen a tengervíz alá, az emberi emlékezet mélységeibe, s tesszük ezt még mindig Kontra Ferenc kötetének kalauzolása mellett, majd pedig Alexa Károly jegyzetének egy részletével feleselve barátkozunk Splitben a kikötői suhancokkal, immár csak karnyújtásnyira újabb célállomásunktól, Hvar szigetétől.
Nyaldostam már én is a levéltár porát, tudom, milyen nagyszerű érzés visszaadni valamit – visszaadni, nem is tudom, kinek (fellengzősség volna azt mondanom, hogy a „köznek”, a „köztudatnak”, vagy tudom is én, bármi másnak…) –, ami mindaddig lappangott, amit negyven-ötven, hatvan vagy talán száz, több száz éve nem olvasott senki. Milyen érzés az embernek kezébe venni, s elsőként olvasni újra… S közreadni, ahogyan Kontra Ferenc is mondja a Horvátország magyar irodalma – A kezdetektől napjainkig (HunCro, Eszék, 2011) című kötetéhez írt előszavában: „A kormorán képes akár száz méter mélyre is lemerülni. Vajon milyen mélyre képes lemerülni az ember, ha az időt kiterjesztjük a víz végtelen felületén? Eleinte még tisztának látszik a kép, aztán már kutatni kell, a roncsok jönnek, egy elsüllyedt kultúra feltáratlan vagy éppen elfeledett maradványai. Nincsen olyan lelet, amiről ugyanúgy vélekednénk, felhozni mégis megérte. Városok és falvak tűntek el a föld színéről, nemcsak topográfiájukkal, hanem szerzőikkel együtt. Ez a helyszín búvárokra vár.”
„Szüntelenül
harcoltam-harcolok
a boldogságomért,
egy szebb,
boldogabb jövőért
vagy csak egy örömteli pillanatért.
Küzdöttem-hibáztam
s könnyek közepette
viseltem-viselem
néha gyötrelmes kínok közt
a rosszat,
mi volt, hogy a saját hibámból történt,
és volt, hogy a sors kegyetlensége
ejtett mély sebet szívemen.
Emlékeim megőriztek
minden rosszat,
mitől egykor
kicsordult a könnyem.
Egy boldog jövő reményében,
feledni a múltamat.”
Heic Beáta jegyzi ezeket a sorokat még mindig a Feledni című versében, amelyet kalandtúránk előző állomáshelyén olvasgattunk megboldogult apósommal. Én pedig becsukom, összecsapom most a kötetet kemény, ólomsúlyú fedelét.
S megdöbbenek.
A kiváló munka látványán, eredményén is.
Majd pedig a költeménnyel megszakított felsorolás nem szűnő folytatólagosságában: …Heka László (Mikleušban született 1959-ben…), Herceg János (akinek a hangját még mindig féltve őrzöm egy régi hangfelvételen, 1909–1995), Holti Mária (1939–2001), Janus Pannonius (1434–1472), Kákonyi Péter (a 16. századi református prédikátor és énekszerző, akinek életútjáról alig maradt a feljegyzésekben néhány adatunk, de a szerző, olvasójának némi rálátást is adva erre a töredékes életműre, frappánsan összegezte mindezeket…), Kalapis Rókus (Újvidéken született 1958-ban…), Kontra Ferenc (Darázson született 1958-ban…), Laskai János (aki valamikor a 16. és 17. század fordulóján élt, s halt…), Laskai Osvát (1450?–1511), Laskói Demeter (akiről a hányaveti adatokból egyelőre csak annyit sikerült kibogozni, hogy a 15. század jellegzetes, markáns szerzetesi figurája volt…), Németh István (Kishegyesen született 1930-ban…), Neumayer (Ujlaki) Kornél Dezső (1866–1925), Pataky András (Vörösmarton született 1932-ben…), Radics Viktória (Zomborban született 1960-ban…), Segota Márta (Csúzán született 1948-ban…), Sinkó Ervin (1898–1967), Sztáray Mihály (1520 körül – 1575), Tarczay Erzsébet (1890–1978), Tarczay Gizella (a kiülős vendéglői teraszon kávézgatva épp az imént olvasott Az isztriai asszony című vers szerzője, 1896–1981), Utasi Mária (1943–1985), Veresmarti Mihály (1572–1645), Vitéz János (1408 körül – 1472) és Zrínyi Miklós (1620–1664). Végeredményben… A homlokomhoz csapok döbbenetemben:
– Istenem – bár ezt a szót nem, ok nélkül soha nem szoktam a számra venni, most mégis erre késztet, tántoríthatatlan a döbbenet –, Istenem, most hozzád fohászkodom ebben a felemelő érzésben, mennyi-mennyi sokaság, micsoda egy névsor, s hány és hány kort és időszakot, eseményt és századokat egyesítenek már ilyen puszta felsorolásukban is a minimalitásukra visszaszorított adatok…
A HVARI NYARALÓ
„Emlékezetes bon mot-ja volt a Palicsi-tó mellett lakó Tolnai Ottónak (aki annak ellenére jelentős irodalmár, hogy honi liberálisaink kedvence) valamikor a hetvenes–nyolcvanas évekből, hogy az különbözteti meg a jugoszláviai magyar írókat a többi magyar írótól, hogy nekik van tengerük. Jól hangzó mondás, mi tagadás, de azért többen fennakadtak azon, legkeményebben a kitűnő Hornyik Miklós, hogy valóban az övék volna-e az a tenger. Valamikor 1994–95-ben – még romos sebekkel volt tele Zára – hosszabb nyári időt töltöttem a legnyugatibb »jugoszláv« szigeten, Szilbán, egy-két cseh vitorlázó volt még itt, meg néhány tucatnyi horvát kalózivadék, s láttam, hogyan zajlott le a győztes horvát állami reprivatizáció. Gondolom, a szerb útlevéllel bíró vajdasági magyarok is búcsút mondhattak egyetlen kuna nélkül tengerparti ingatlanjaiknak. (Ladik Kataliné, úgy tudom, megmaradt valamelyik szigeten. Mint magyaré? Vajon?) Ha viszont csak a „belenyugvás” metaforája Tolnai Ottó mondása, nos, akkor annál veszélyesebb. Hogyan lehetne gazdagodásnak tekinteni azt, ami veszteség? Úgy látszik, olykor lehet, ha sajgó szívvel, emlékektől furdalt lélekkel. (Azért volt egyetlen vajdasági – azaz papíron jugoszláv – magyar költő, aki ide, a tengerpartra menekült földijei és önmaga elől meghalni, Podolszki József – Mediterrán dalainál mélyebben aligha lehet szólni a hontalanság elemi élményéről.)” – Alexa Károly, az ismert anyaországi irodalomtörténész sorai ezek a Magyar Hírlap 2011. október 13-i számában megjelent publicisztikájából.
Ha nem is tudhatom – kósza sejtelemeim és gyermekkori élményeim ellenére sem –, hogy mennyire volt a miénk az a tenger akkoriban, hiszen kölyök voltam még, de abban az országban nőttem fel, ott jártam iskolába, nekünk természetesnek tűnt akkoriban, hogy igen, az Adria a sajátunk… Ebbe nőttünk, ebbe neveledtünk bele. Mire azonban értelmünk nyiladozni kezdett volna, fejbe kólintottak bennünket a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi. Az otthon-tudat, a haza-érzés úgy hullott szilánkjaira bennünk/belőlünk, hogy nem is volt időnk felfogni, mi történik körülöttünk. Egyszeriben csak eltűnt az az ország, amelyben addig éltünk, mintha kihúzták volna alólunk a kis sámlit, amin addig álltunk, pedig még le sem poroltuk a bőröndünket a szekrény tetején, amiért pedig székre álltunk… Hogy útra keljünk.
Pedig akkoriban megboldogult apósom gyermekkori képeslapgyűjteménye sem került még elő az újvidéki nagyszülői ház padlásáról. Hogy legalább egy kis útmutatást, néhány támpontot adjon…
Alexa Károlyt pedig ezúton is megnyugtathatom, Ladik Kati nyaralója valóban megmaradt, nem veszítette el Hvar szigetén. Néhány évvel ezelőtt, 2008-ban épp nála vendégeskedtünk családommal augusztus végén, és úgy ütemeztük a nyaralást, hogy pont iskolakezdésre, szeptember elsejére érkezzünk vissza Budapestre. Akkor jártunk Splitben is, autóval végig az ismeretlen, számomra idegen városon.
A MÁSIK IRÁNY
Bent, a szigeten azonban letettem az autót: leparkoltam még aznap, ahogy odaértünk, s csak hazainduláskor gyújtottam be újra.
Haza. Induláskor.
De már egészen máshová…
Más irányban…
S ahogy egyik délután kint ültünk feleségemmel s akkoriban még tíz-egynéhány éves lányommal a tengerparton – egy kiülős vendéglői terasz volt az is, mint a turisták legfőbb gyűjtőhelye –, hirtelen nagyon rossz érzések, nagyon kellemetlen gondolatok kezdtek munkálni bennem.
– Basszuskullancs és szopránklarinét! – tört ki belőlem végül, s erre enyhén már a szemem is könnybe lábadt. – Nekünk valamikor ez az ország a hazánk volt.
Horvátországba nem úgy jöttünk sohasem, mint külföldre, útlevél sem kellett, itthon voltunk ezen a tengerparton, itthon, otthon, de akárhogy is, hazaiak – és nem turisták. És útlevelet sem hoztunk magunkkal…
A STÉG
Ellenben 2008-ban már csak turisták lehettünk.
Sőt, amikor Splitben kiszálltam a kocsiból a kikötőben érdeklődni arról, hogy mikor indul a komphajó be a szigetre, és az ott lebzselő srácok, akik látták az autón a magyar rendszámot, rám kérdeztek, honnan jöttünk, hol tanultam meg a nyelvüket ennyire jól, hát ott a rengeteg Gotovina-póló, a tábornok arcképével díszített hatalmas zászlók, az őt támogató plakátok alatt kicsit kínosan is éreztem magam az erre adható egyetlen lehetséges válaszommal…
De akárhogy legyen is, Horvátországot nem adom.
Az enyém volt már gyermekkoromban is, tejfölösszájú suhancként, és az is marad, nemcsak azért, mert kölyökként akkor még évente többször jöttem ide, a tengerpartra nyaralni. S nem is csak azért, mert egy velük közös államalakulatban nőttem fel; egy velük közös államalakulatban töltöttem el egy viszonylag boldog gyermekkort. De talán annak okán is, hogy Szent Lászlótól számítva (s talán még korábbról…) összeköt(ött) bennünket a történelmünk és az a sors is, amelyik most meg már azt hozta magával, hogy így, a 21. században immár kínos legyen bevallanom nekik, a mai tejfölösszájú kikötői suhancoknak, hogy honnan jövök, s miért is beszélem folyékonyan a nyelvüket…
Ez utóbbi már nem ezeknek a stégen lebzselő kölköknek a hibája – és nem is az enyém.
Mi legfeljebb csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk a magunk szellemi módján egyben tartani azt, ami évszázadokon át egybetartozott.
(Folytatjuk)
