Jó két héttel az eset után karbantartó munkára szálltak ki hárman egy Hidegkúti utcai házba. Fél füllel hallotta, amint egyik társa mondta a másiknak, hogy valami fiatal tévés nő lakik itt a férjével. A földszinti bejárati ajtót jöttek megjavítani garanciában, a riasztót is ki kellett cserélni, meg még valamit mondtak, amire nem emlékezett, igaz, nem is az ő feladata dolga volt, hogy megjegyezze.
A lényeg az, hogy több, kisebb-nagyobb teendő várt rájuk a földszinten, babramunka, egész napra való. Segédmunkásnak ment a két szerelő mellé, neki kellett kézbe adni a szerszámokat, hozni-vinni, amire éppen szükségük volt. Ketten is elboldogultak volna, egy pillanatra szöget ütött a fejébe, hogy vajon minek küldte őt oda harmadiknak a főnök, mikor máshol nagyobb hasznát látták volna. De nem morfondírozott rajta.
Soha olyan rosszul még nem érezte magát munkaterületen. Egész délelőtt adogatta a szerszámokat a két ember kezébe, hogy nekik lehajolniuk se kelljen, de többnyire csak téblábolt mögöttük. Időnként persze készakarva is leejtettek egy-egy csavart, kilincset, csavarhúzót, és neki rögtön pattanni kellett, mert ha nem ugrott azonnal, egymást túllicitálva biztatták, hogy csipkedd magad cigány, lemegy a nap, mire megmozdulsz, fene a lusta fajtádat; hozd be az imbuszkulcsot az autóból, szaporán, egyik lábad itt, a másik ott. Pedig tudták, hogy hiába keresi odakint, mert a szerszámos ládában van a készlet, az orruk előtt, csak le kellene hajolni érte, az alsó rekeszben megtalálná. Szándékosan küldték ki, hadd keresse, és arra vártak, hogy dolgavégezetlenül visszajöjjön, és köszörülhessék rajta a nyelvüket tovább. Talán nem is kimondottan a gonoszság, inkább csak az emberi gyengeség működött bennük, ami mindnyájunkban felébred, ha találunk valakit, mikor nagyon ráérünk, és nincs jobb dolgunk, mint hogy felmérjük rajta az erőnket, mert éppen okosabbak, erősebbek, idősebbek vagyunk nála.
Miközben kapkodta utánuk a lepottyanó apró csavarokat, össze-összemosolyogtak ketten, hogy lám, most jól megugráltatjuk a cigányt. És közben megállás nélkül záporoztak a kétértelmű megjegyzések. Nem is neki szóltak igazán, talán az jobb lett volna, de a két férfi úgy tett, mintha éppen csak viccelődne egymással, azzal is gyorsabban telik az idő. Mégis magára vette, amikor nevetve megállapították, hogy talán nem is férfi, anyámasszony katonája, most is olyan mafla képet vág, mint aki kettőig se tud elszámolni; még talán a nevét se tudja leírni, ő is kereszteket rajzol, mint a pipás Roza, mikor a postásnak alá kellett írni, hogy átvette a nyugdíját. És ő tűrte, a szeme se rebbent, csak bárgyún elmosolygott, mikor ránéztek, és kapkodta fürgén a lehullott csavarokat.
Végig ott állt a két szerelő háta mögött a korlátnál, bámulta a tarkójukat, s időnként, mikor hirtelen lehajolt, lüktetni kezdett a halántéka, és a földön heverő kalapács láttán átfutott benne, milyen egyszerű lenne most felkapni, és leütni vele őket, egyiket a másik után, s szinte föllélegzett, amikor bejelentették, hogy ők most elmentek ebédelni, de mire visszaérnek, legyen kifúrva az összes lyuk a csatornának a garázsba vezető lépcső mentén. És ő déli tizenkét órakor nekiállt lyukat fúrni.
Odafönt a tévés nő nem sokáig bírta cérnával. Pihenni szeretett volna, mert rosszul kezdődött a napja, éjszakai adásból jött haza hajnalban, s amikor reggel kilenckor elment a férje, épp a másik oldalára fordult volna, hogy alszik tovább, erre egész délelőtt a földszintről felhallatszó kopácsolást kellett hallgatnia. Tizenegy óra után valamelyest alábbhagyott a zaj, kicsit meg is nyugodott, s éppen elaludt volna, amikor panaszos hangon sivalkodni kezdett a fúrógép. Habozás nélkül kipattant az ágyból, magára kapta a férje fürdőköpenyét, belebújt az ágy lábánál hagyott cipőbe, és úgy, ahogy volt, villámló tekintettel lecsattogott a garázsba vezető lépcsőhöz a tűsarkú cipőjében, s amint oldalról megpillantotta a fiút, kezében a hatalmas fúrógéppel, ráüvöltött, hogy azonnal hagyja abba, ő aludni szeretne. A fiú nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, a fiatal nő talán így gondolhatta, mert miután látta, hogy a fiú ügyet se vet rá, a következő pillanatban a nagyobb nyomaték kedvéért vállon is lökte, taszított egyet rajta, erre a fiú elvesztette az egyensúlyát, megperdült, szabad kezével épphogy el tudta kapni a korlátot. Csakhogy a nő is megbillent közben, a cipője sarka elakadt a két lépcsőfok közötti résben, és épp a fiú karjába zuhant volna, bele egyenest a fúró hegyébe, ám a fiú elrántotta a fúrógépet, a nő meg olyan szerencsétlenül esett, hogy a legalsó lépcsőfok peremén koppant a feje, és elvesztette az eszméletét. Nem halt meg, csak elájult, a fiú mégis a legrosszabbra gondolt, azt hitte, most megölte ezt a nőt, és másra se tudott gondolni, csak hogy mihamar eltüntesse onnan. Nyom sehol sem volt, nem is vérzett. Letette a fúrógépet, átnyalábolta a nőt, és rohant vele föl az emeletre, a lépcsőforduló utáni előtérből nyíló első helyiségbe, ami a teremnyi fürdőszoba volt. A szaunafülke melletti fogasról leakasztott egy lepedőt, hamar csíkokra szaggatta, aztán a fürdőszobából nyíló konditeremben odahúzta a bordásfal elé a rácsos padot, és ráfektette a magatehetetlen nőt. Egészen addig föl se fogta szinte, mire készül, s csak akkor vette észre, pontosabban a teste akkor érzékelte, hogy egy női testet tart a karjaiban, amikor fölfektette a derékmagasságig érő szaunapadra, és szétnyílt rajta a fürdőköpeny. Csak egy bugyit viselt alatta, semmi mást. A fiú hátrakapta a fejét, mintha képtelen módon arról akarna megbizonyosodni, hogy nem figyeli-e valaki, aztán óvatosan, nagyon óvatosan, mintha félne, hátha fölébred közben, megérintette a két rózsaszínű mellbimbót. Végigszaladt rajta az áramütés, lenyűgözve bámulta, ahogy keze marokra fogja a nő a feszes mellét, és egy vonaglással robbant is, abban a pillanatban szinte, ahogy ujjaival megérezte körül a nő meleg húsát, aztán a következő percben már a lepedőcsíkokat kötözte, és felhurkolta az ájult nőt a bordásfal legfelső fokának tartólétrájára, majd kihúzta alóla a rácsos szaunapadot.
Nem kapkodott. Talán csak addig kalapált hangosan a szíve, amíg szét nem robbant benne a hirtelen vágy, arra a kis időre vesztette csak el a fejét. De akkor is nyomon követte a percek múlását, tudta, mindvégig tisztában volt vele, hogy ő most megölte ezt a nőt, és a következő mozdulat után el kell tűnnie. Már látta is magát, ahogy egyenletesen szalad. A konditerem fogasáról leakasztott egy melegítőt, felsővel együtt fölvette, belebújt az első pár cipőbe, amelyik ráment a lábára, a saját ruháját, cipőjét pedig belegyömöszölte az ajtókilincsen lógó sportzsákba, a vállára csapta, és futva elindult lefele a lépcsőn.
Az a néhány másodperc volt a leghosszabb, amíg leért, akkor lassult le szinte tapintással is érzékelhetően az idő. Mintha mézszerű anyagban haladna előre, úgy érezte, sose ér már le a földszintre, sose jön el a pillanat, hogy elengedheti maga mögött a ház bejárati ajtajának hideg, acélszürke gömbkilincsét. Aztán már csak önmagát látta futás közben.
Ütemesen futott. Végig az a kép táncolt előtte, ahogy szedi a lábát lefele a lépcsőn. Valahogy kívülről látta önmagát, miközben nem is rémület vagy zavarodottság, hanem csak az a feszültség tükröződött az arcán, amit minden ember érez, amikor próbál mindenáron belehelyezkedni új szerepébe, miközben az ösztönei siettetnék, hűvös logikája pedig inkább csillapítaná az igyekezetét. Tisztában volt vele, hogy mostantól fogva gyorsabban jár majd az idő, mert embert ölt, és menekülnie kell a törvény elől. Nem érzett részvétet, szánakozást, mert túl közel volt még az esemény, még fél óra sem telt el azóta, hogy fölvitte az eszméletlen nőt a fürdőszobába. Tudomásul vette, hogy nincs más választása, most futnia kell. Ez volt az egyetlen bizonyossága.
A Remetei út felé kanyarodott. (Vége)
