A nagy parasztudvar a jobb és bal oldali épületeivel úgy hatott, mint széttárt karú házigazda, aki határtalan örömét az érkező láttán csak tettekkel tudja kifejezni. A bal oldalon terebélyes nagyház húzódott el csendesen, szinte mély álomba merülve csukott ablakaival, hosszú gangjával, míg a jobb oldalon egy kis épület, amelyet egyszerűen csak kiskonyhának neveztek. Itt élte le a parasztember szinte az egész életét, ebben a két szobában, míg a nagyház tágas szobái, a tisztaszoba, a középső szoba, lakók nélkül kongtak.
A kiskonyha észrevétlenül lopta be magát a parasztember életébe, szép lassan előtérbe került a becsben tartott nagyházhoz viszonyítva, átvéve annak a hivatását. Már elhelyezkedése is csak úgy mellékesen lett beillesztve a parasztudvar összképébe, mégis a jövevény első útja a kiskonyha felé irányult. Minden valamirevaló ember tudta, hogy a nagyházban nincs se mit, se kit keresni. Igaz, a nagyház is megnyílt emberei fogadására, de csak ünnepek alkalmával, amelyekből, ha jobban összeszámoljuk, nem éppen sok adódott. S ha a vendég éjszakára is ott maradt, a tisztaszoba, vendégszoba, vagy ahogyan nagyanyáék hívták, a nagyszoba is lakót kapott. Ilyenkor hideg és ismeretlen illat csapta meg a látogatót. Ezért sűrűn magányosan, egyedül kongott a hosszú hónapok folyamán, míg megtelhetett esedékes vendégeivel. Egy szoba kivételével, amelyben nagyanyáék az estebéd után nyugovóra tértek.
A kiskonyha pedig zsongott az élettől, ahogyan bővült a család, bővült a kishonyha is. Hozzáépítettek egy előszobaféleséget is, ahonnan a banyakemencét fűtötték, majd ez az előszobaféleség lett a konyha, a konyha pedig a nappali szoba szerepét kapta. A kiskonyha bejáratához nagyapa egy kapuféleséget szerelt, a betolakodó apró és kevésbé apró jószágok ellen. Ez a kapu vagy ajtó nemcsak rostély volt, ahogyan nagyapáék hívták, hanem a kisleány hintája is, amire, hacsak tehette, fölpattant, párat lódult rajta, majd leugrott. Annyira belejött ebbe a játékba, hogy már versenyzett is önmagával, mikor ugrik nagyobbat. Minden ugrást egy csíkkal jelölt az udvar poros földjébe, s igyekezett ezt minden alkalommal túlugrani.
A parasztudvar mélyében a supák, a szénaboglya, majd a kertkapu, a disznó- és baromfiól húzódott meg szégyenlősen. Pedig igazán nem volt mit szégyellniük, hisz gondosan fehérre meszelt falaik vakítóan tündököltek a napfényben, s a falak mögül elégedett röfögés és egyéb hangok hallatszottak.
A jövevény láttán az udvart nagy sebességgel átszelő néne pedig meggyorsította az egyébként is nagy lépteit, hatalmas bocskoraiban, amely szemmel láthatóan nem az ő lábára lett szabva, úgy tűnt, hogy szinte fölkapják őt, s viszik-viszik a jövevény felé. A sötét fejkendő alatt pedig ráncos és napégette mosolygós arc bukkant elő. Jobb kezében a frissen fejt tej lötykölődött jobbra-balra a fejőben, bal kezével pedig derékmagasságig emelve egyensúlyozta annak terhét.
A jövevény nem volt más, mint a nagyanya legkisebb leányunokája, akit szülei küldtek falura vakációra. A kislány tekintete a fejőre szegeződött, elcsodálkozva a vastag habon, amely csak a frissen fejt tejen látható, és amelybe itt-ott beletévedt egy muslica, de mindezt leszűri, kitisztítja a nagyanya szűrője, amit ő csak egyszerűen túrósrongynak hívott. A túrosrongy nevet kapta ez a finom, szitaszerű ruhadarab, amelyen keresztül kitisztult a tej, s finom aludttejet, túrót készített belőle nagyanya. A túrosrongynak a kisleány életében igen nagy szerepe volt, hisz megunva a vendégeskedést sokszor mérhetetlen honvágy fogta el szülei, testvére, barátai után. Ilyenkor álmatlanul forgott a nagyház tisztaszobájában, amelyet nyáron ő birtokolt, hófehér dunyha és párnák között, amelyek friss keményítőillatot árasztottak. Nagyanya a másik szobából neszelt feléje egy jó ideje, majd lekapta a padkán száradó túrósrongyot, és óvatosan betipegett vele a szobába. Könnyedén a kislány kezébe nyomta, és várt. A pici kéz megérintette a rongyot, az orrhoz húzta. A túrosrongyban maradt tejillat gyorsan álomvilágba ringatta a kislányt, aki még mosolygott is álmában. Később, amikor már szégyellni kellett a túrosrongyozást, a vele való alvást, helyette zsebkendőt, majd papír zsebkendő morzsolgatott.
Ahogyan szaporodott a család, s a gyermekek száma növekedett, nagyanyáék már szűkösen voltak a nagyház szobájában, a dédmama kikerült a kiskonyhába, már itt vetette meg az ágyát. A kisleány itt találkozott először a halállal. Az esteli fürdetés után nagyanya gyorsan fölvitte unokáját a nagyházba, s halkan közölte nagyapával:
– Képzeld, anyád a fürdés után ünneplőbe öltözött.
A tény, hogy ünneplőbe öltözött, megrendítette nemcsak a kisleányt, hanem a nagyapát és nagyanyát is. Nem tudták mire vélni a dolgot. Majd ebben a csodálkozásban és ámulatban tértek nyugovóra, abban a reményben, hogy majd reggelre megoldódik a rejtély. Hát megoldódott. Reggelre dédmamát holtan találták az ágyban, ünneplő ruhában, egyenesre simított fejkendővel, amelynek homlokrészébe még a kartonpapírt is szépen beillesztette, imára kulcsolt kézzel. Az esteli fürdés utáni szappanillat még ott bolyongott a levegőben, megelőzve a halottfürdetés kínos műveletét. A megrémült családtagoknak már semmi más nem maradt hátra, mint hogy a kihűlt testet ravatalra helyezzék, s várják a koporsóst, aki majd méretet vesz róla. A ravatal két szál deszkából, négy hokedliból állt, amelyre a dédnagymamát rátették. A kisleány nem félt tőle, mint általában a gyerekek, akik félnek a halott embertől. Csak álldogált némán, és nézte a jól ismert arcot, arra várva, hogy kinyíljon a szeme, s meleg tekintetével őtet megsimogassa. Az állandó nézésben már úgy tűnt, mintha egy kicsit nyílna is a szem. Nagyanya is észrevette, s rögtön nehéz kabátgombokat helyezett rá óvatosan. A kabátgombok súlya alatt pedig lassan visszacsukódott, most már örökre. Dédi arca kisimult, meghazudtolva nyolcvannyolc év ráncait, sárga arca boldognak és megkönnyebbültnek látszott. A kisleány csak nézte az ünneplőbe öltözött kihűlt testet, hisz az még mindig az ő dédije volt, nevét is ő örökölte, no meg a nagy becsben tartott Singer varrógépet, amivel dédi olyan sokat varrt és slingelt.
