Valljuk be: a legtöbb művész álmodik arról, hogy a novellája/színdarabja/játéka/festménye (a tetszőleges bekarikázandó) egyszer közbeszéd tárgya lesz.
Hogy egész csoportok, vagy tán egész országok fognak róla vitatkozni. Mert ha vitatkoznak, akkor ismerik. Ha beszélnek róla, akkor hatással van a társadalomra. Ebben a tekintetben szinte tökéletesen mindegy, hogy jót vagy rosszat mondanak-e, hiszen a weben és a lapokban elfoglalt hírérték ugyanaz. Hogy az a közkeletű mítosz, hogy a művészet hatását bizonyítja a közbeszédben elfoglalt helye, vajon igaznak bizonyul-e a huszonegyedik században, vagy a Nietzsche által emlegetett „minden értékek átértékelése” e területen is olyan rosszul sikeredett-e, mint ahogy azt Jean Baudrillard dörögte ‒ ennek a kérdésnek az eldöntése nem dolga ennek az írásnak.
Ennek az írásnak a címe az is lehetne: Beszéljünk a művészetről. Vagy A duma mögött.
A múlt hét egy kiállítás jegyében telt el a fővárosban, de nem csak ott. Egy egész ország írt/beszélt/blogolt/kommentelt (a tetszőleges bekarikázandó) egy olyan jelenségről, amit nem is látott, vagy legalábbis amit nem gondolt át: Elisabeth Ohlson Wallin svéd művésznő fotósorozatáról, az Ecce Homóról. A fényképek körül kialakult dikurzussal egyetlen gond van: vagy teljesen figyelmen kívül hagyta magát a kiállítást, vagy pedig egyetlen apró részletével volt hajlandó foglalkozni.
Kérdés, hogy amennyiben a kiállítást a belgrádi Kultúrnagytakarítási Centrum például november ötödikén nyitja meg, ugyanez lett-e volna az eredmény. Kellett-e volna kétezer rendőr tizenkét fotográfia megvédéséhez? Megszólalt-e volna Ivica Dačić és Irinej pátriárka az ügyben? Biztosat nem állíthatunk, de valószínűsíthetjük, hogy nem. Ugyan kit érdekel egy svéd leszbikus művész tizenkét beállított jelenete az Újszövetség lapjairól, ha az épp nem a meleg büszkeség menetét megelőző Pride Week programpontja? A gondot tehát föltételezhetően nem a kiállítás és nem a kiállító személye, de mégcsak nem is a verniszázs témája, hanem az esemény körül és mögött álló fesztiválszervezők jelentették, nevezetesen a Beograd Pride csapata.
Nem szeretnénk most belemenni abba a kérdésbe, vajon miért gondolja az ország vezetősége, a szerb ortodox egyház és a nép nagy része, hogy amit a Beograd Pride csapata szervez, az szükségszerűen káros a morálra. Ez ismét csak egy másik írás témája.
Elisabeth Ohlson Wallin Ecce Homo című fényképsorozata valóban provokatív, ám messze elmarad attól, amit a szerb jobboldal (és az akaratukon kívül is őket támogató kvázi centrummédia) belelát. A művésznő, aki AIDS-ben elhunyt barátjának emlékére, és egy a betegséget Isten büntetésének kikiáltó templomi beszéd hatására készítette el a szériát, 1998-ban állította ki azt először, Stockholmban. Ezután svédországi turnéra indult, amelynek során a képeket elsősorban templomokban állították ki (botrányszaga főképp a Svéd Lutheránus Templomban és az Uppsalai Katedrálisban megjelent installációnak lett). Főleg ez a megoldás volt az, amely a demokráciáról elmélkedő vitákat indított a skandináv országban. A viták azonban sosem jártak politikai következménnyel vagy a betiltás árnyékával, az a tény pedig, hogy egyházi épületekben állíthatta ki őket, a svéd klérus támogatására is enged következtetni.
A habzó szájjal kritizálók összesen két klikkre voltak attól, hogy megnézzék otthon, a lakásukban a kiállítást. Ennek a két klikknek az időigénye legfeljebb tizenkét másodperc. Lemértem. Ha az említett klikk megtörténik, akárki láthatta, hogy Isten Báránya nem jelenik meg transzvesztitaként vagy homoszexuálisként. (Egyébként is, mit jelent az, hogy „homoszexuálisként megjelenni”? Fiúkkal csókolózva? Ez utóbbi esetben, ugyebár, nem homoszexuális megjelenésről beszélhetünk, hanem homoszexuális aktivitás megjelenítéséről.) Ellenben közismert és sokszor idézett újszövetségi jelenetek parafrázisában lép színre: a Piéta egy kórházi ágyon történik meg, ahol Mária halványzöld betegköpenyt visel és infúzió csügg belőle. A Júdáscsók tulajdonképpen el se különbözik az eddigi ábrázolásoktól, eltekintve attól, hogy az áruló kísérete iszlám terroristát, papot és szkinhedet is tartalmaz. A leprásokat Ohlson Wallin AIDS-esekre cserélte, amit egy releváns modernizálásnak látok, tekintve, hogy a lepra már egy ideje nem a legnépszerűbb európai stigmák egyike. A hegyi beszédet ábrázoló fotón Jézust bőrszerkós melegek veszik körül, akik onanizáció helyett – imádkoznak. (Skandallum, nemdebár?) Akad olyan fénykép is, amelyen a Megfeszített biciklin vezeti a Stockholm Pride-ot. A kiállítás központi, programdarabjának számító alkotás pedig egészében nélkülözi Jézus alakját: egy (fél)holtra vert meleg srácot ábrázol, aki egy kereszt árnyékában fekszik, míg mögötte szép lassan távoznak a szkinhedek.
A tény az, hogy a sok bába közt elveszett a gyerek. Tévinformációk egész sora látott napvilágot. Az egyébként megbízhatónak tartott B92 például következetesen azt állította, a Messiás a képeken transzvesztitaként jelenik meg. A kiállítás körül kialakult botránynak két kép lehetne a sarkpontja. Az utolsó vacsorán Jézust valóban transzvesztiták ülik körül, és ő maga is női cipőt visel. Ez azonban az identitását vajmi kevéssé tételezi, főképp mert a ruhája többi része a tradicionális Jézus-ábrázolásnak megfelelő. A keresztelési jelenet megörökítése pedig csak annyiban tér el a hagyományos ábrázolástól, hogy a szereplők, a mozdulatsor és a galamb egy medencében foglalnak helyet, és, a szokásoknak némiképp ellentmondóan, felmutatja a központi alak genitáliáját. Jegyzem meg, egyáltalán nem szexualizálva azt.
Amennyiben szeretnénk meghatározni a vernisszázs egységes mondanivalóját, arra jövünk rá, hogy Ohlson Wallin, bevallom, kicsit talán butácska, didaktikus módon azt szeretné mondani: Jézus mindenkit szeret és mindenki felé szolidaritást vállal, tehát a melegek/leszbikusok/biszexuálisok/transzvesztiták/ transszexuálisok/bőrösök (a tetszőleges bekarikázandó) iránt is. Aki ennek az üzenetnek az igazságtartalmát tagadja, az szűkebb értelemben a Megváltó mindenki felé irányuló szeretetét és szolidaritását tagadja, tágabb értelemben pedig egyenesen a János első levelében (4,8) megfogalmazottak ellen irányít támadást. Tehát aki ezt ama bizonyos tizenkét másodperces klikk után is provokációnak nézi, az a legjobb esetben is istentelennek és blaszfémnak bizonyul.
Ezzel az elemzéssel lehet vitatkozni. Lehet róla beszélni is. Gyors alagútként szolgálhat ahhoz, hogy átrobogjunk a meleg kisebbség és a vallás területére. Tengernyi könyv, cikk, beszélgetés születhet abból, hogy igaza van-e Ohlson Wallinnak, vagy az egészet el kellene égetni. Ám egészen addig, amíg a média képviselői, Irinej pátriárka, a belügyminiszter és a kommentelők nem mutatják egyértelmű jelét, hogy látták a kiállítás képeit, vagy legalább azt a tizenkét másodpercet rászánták a megkeresésére, az egész botrány, a nyilatkozatok, a médiahype ‒ nem több, mint csacsogás. Értéktelen szószeméthalom.
