A magyar népmese-katalógus a tündérmesetípusokat értelemszerűen külön fejezetekbe is osztja aszerint, hogy kik a történet szereplői, a bennük található motívumuk között nagy az affinitás. A katalógus második fejezetében találhatók a csodálatos feleségről, férjről vagy elvarázsolt testvérről szóló történetek, azok, melyeket a nemzetközi katalógusban az AaTh 400–457 A* tart nyilván.
Többek között olyan meséket sorolunk ide, melyek a hattyúlányokról szólnak, illetve Tündér Ilona keserédes-szomorú szerelmes történetét mondják el. A patakra járó, hattyú alakban táncoló tündérlányokról errefelé csupán három szöveget jegyeztek le, annak is csak egy-két motívumát. A Fehérlófiában jelennek meg a fürdőző tündérlányok.
A Tehén fijú, szép vitéz Jankó és a Jufijankócíműt Kálmány Lajos gyűjtötte: az egyiket Szajánban, a másikat pedig Egyházaskéren Borbély Mihálytól, a tizenkilencedik század végén, illetve a huszadik század elején. Bizonyságul, hogy a hősmesékben minden lehetséges, a motívumok szabadon vándorolnak. Éppen, ahogy a tündérlányok röpködnek, a hallgatók úgy döntőbírók; ha tetszik, továbbmondják, ha nem, elvesznek belőle. Hozzáadnak, vagy megmaradnak a korábban hallott mellett, esetleg kifelejtenek belőle bizonyos részleteket. Arra viszont nagyon odafigyelnek, hogy a szöveg megértése szempontjából fontos láncszemek ne maradjanak ki.
Kálmány Lajos a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben az egyetlen folklorista volt, aki egy meghatározott koncepció szerint gyűjtötte Temesköz néphagyományát. Az egyik célja a tudatos gyűjtéssel az volt, hogy bizonyítsa, nem csak a székely magyarok e hatalmas kincs birtokosai. Abban az időben látta el a szegedi gányók lelki gondozását, amikor a tizenkilencedik századi pozitivista magyar néprajztudomány első jelentős eredményét megfogalmazta. Az első hősmeséket mifelénk ő jegyezte le: többek között Szajánban a tündérlányok nyomorát.
A Tizenkét hattyúlány lehetetlen feladatot teljesített. Azzal a céllal érkeznek a tópartra nap mint nap, hogy táncoljanak, fürödjenek, ehelyett arra kényszeríti őket a hét sing szakállú ember, hogy a gilicetüsköt nyomtassák. Kálmány Lajos rá is kérdezett, miféle növény a gilice. Szajánban szervijantüsök volt, az út szélén nőtt, hegyes volt és szúrós. Mi avval egészítjük ki ezt a meghatározást, hogy ebből a szerbtövist készítették, a tövisboronát. A szomszéd szerb falu Tiszahegyes, innen ered az elnevezés: szervijan, szerbtüsök. A tündérlányok nap mint nap visszajártak nyomtatni, csak azért, hogy egyet közülük – a legelsőt, aki a többinek is parancsolt –, a Tündérszép Ilonát a nagy erejű Jankó megszabadítsa, és hetedhét országra szóló lakodalmat csapjanak. A kegyetlen történetet az egykori mesemondó mókás formulával zárta, hogy oldja a hallgatókban a feszültséget. Mert a hét sing szakállú ember nemcsak a lányokat nyomorgatta, hanem Kőmorzsolót, Fanyűvőt is, a hasukon ette meg a forró kását. A mese teljesebb változatában a három nagy erejű legény az alvilágban folytatja kalandjait. Ebben a korai szövegben erre nincsen szükség, mert Tündér Ilona kiszabadításával kikerekedik a történet, nagy lakodalommal, melyben a mesélő is ott volt, a szép záró formulával zárja a történetet, minden jó, ha a vége jó alapon.
A mesekezdő és -záró formulák műfajilag a tréfás mesék csoportjába tartoznak, külön típusszámuk is van ezeknek, de álljon itt a szajáni példa:
„Én is meg vótam a lakodalomba híva, vőféj vótam, vót egy jó pajtásom azt is ehittam; a Tisza mög a Duna be vót egy zsákba kötve, botta vót megkötve, madzagga megtámasztva, hát a násznagy kijabál; hátrább vőféj! Hátrább vőféj! Hátara zurukóttam. Tök hajbú vót a sarkanytúm, uborkábú vót a taréjja, kivágta a zsákot, elvitte az egész lakodalmat a meséve együtt, még most is viszi, ha valahun meg nem akatt.”
Azt sajnos nem tudjuk, hogy 1879-ben ki mondta tollba a Tehén fijú,szép vitézJankó és a hattyúlányok históriáját, mert Kálmány nem tartotta fontosnak, hogy följegyezze adatközlőinek a nevét, csak Borbély Mihállyal tett kivételt, mert fölismerte nem mindennapi tehetségét. Szajánban a másik tündéres mesét is lejegyezte: az Árgirust. A magyar nyelvterületen közkedvelt ez a történet, a mesekatalógus harminchét variánssal számol, ebből kettő vajdasági: az egyik a szajáni, a másikat a hatvanas években Matijevics Lajos gyűjtötte Doroszlón. A Vajdasági magyar népmese-katalógus adatai szerint az ezredfordulóig hét, ebbe a csoportba sorolható mesét jegyeztek le: Herteledyfalván két változatban is előkerült, a mese vázát ismerte Horti István, aki az adahatári tanyavilágból került Szabadkára, valamint egy motívumot felfedezhetünk Szőcs Boldizsár A király nyulai című meséjében: a nyúlpásztornak hollók segítenek, hogy megvédje a csodálatos almafa termését a tündérek rohamától. A székelykevei mesemondó szövegében a mese végére került az Árgilus alapmotívuma, nevezetesen az, hogy a csodálatos aranyalmafa gyümölcsét senki sem tudta megőrizni. Jankónak sok-sok próbatétel után ezt fát kell megvédenie a tündérlányok seregétől. Ezek „valóságos” tündérek voltak, a hiedelemmondákból pontosan tudta Szőcs Boldizsár, hogy velük nem jó közösködni. A mese szempontjából csak egy próbatételnek számított a tündérekkel való találkozás, a leány hajának a megszerzése csupán arra szolgált, hogy elkergesse őket a csodafa környékéről.
„Lëjárt az idő, a tündér elrepült, de soha többé vissza nem tud jönni, mert itt marad a tincs haja harmadnapra mëggyújtod és elégetëd.”
Az Árgilus igazi nőknek való történet, nem véletlen, hogy Doroszlón és Hertelenyfalván asszonyok mesélték: Szabó Józsefné, illetve Kovács Júlia. A székely változat követi legjobban az alapmese cselekménysorát, azzal, hogy a mesemondó fantáziájában megjelenik modernebb világunk: János, azaz Árgyélus – mert a vajdasági mesék hősét többnyire Jánosnak nevezik – a vízi molnárnak, mert útbaigazította, fél marék Napóleon-dukátot, aranyat adott. Tündér Ilona palotája egy parkban volt, ami ki volt szépen bëtonirozva. A Tündérkirálylány itt is megkapja a pofonokat, mert ebben a változatban közös gyereküket verte, mert nem hitte el, hogy megérkezett a férje: de Ilona olyan boldog volt, mintha mëg së vertëk volna. A doroszlói változatnak ponyvakiadvány az alapja, a hőst Árgyilusnak nevezik, a veszekedő ördögfiak bocskorával, köpönyegével, karikás ostorával jut fel félig-meddig az üveghegyre, hogy rátaláljon Tündér Ilonára. Annak rendje és módja szerint lakodalmat csapnak, a lagziban a torta szétvagdosása közben kapja Ilona a pofonokat, mert nem hitt a szolgálólánynak, hogy megérkezett a szerelme. A doroszlói Ágyálus evvel nem ér véget. A főhősnek honvágya támad, hazaruccan, csaknem háromszáz év múltán, mert a halál számon tartja, neki is meg kell halnia. A tündérmesék világában minden lehetséges, egy öreg, vénséges holló megkeresi az élet forrását: fölébreszti vele a csaknem háromszáz éves ifjút, sőt az élete árán felviszi Tündér Ilona kertjébe, s aztán éltek még „sok száz éveket, mert örökké élnek, ha mëg nem haltak”. Így egészül ki Tündér Ilona örök szerelemről szóló története a halhatatlanságra vágyó királyfival.
A bizánci eredetű Tündér Ilona királyasszonya egyéb mesetípusoknak is kedvelt hőse, az Égig érő fa tetején álló kastély tulajdonosa is a sárkány fogságából szabadítja ki a szegénylegény vagy a legkisebb királyfi táltos lova segítségével. Szőcs Boldizsár Tündér Ilonáját a rosszakaratú griffmadár rabolja el és viszi fel az üveghegy tetejére. Ebből az a tanulság, hogy az oroszlántestű sas nemcsak a csantavéri Farkas Antal erotikus meséjében lányrabló, hanem a székely mesemondó tudása szerint is az, aki a hihetetlen mennyiségű ételtől és a bortól szenderül álomba, így szabadul meg a lány a rabságából. Az epizódot Szőcs Boldizsár szép költői képekkel, metaforákkal eleveníti meg, jelezve, hogy a szóbeli epikus műfajokban is lehet spontánul szóképeket alkotni.
„De már az egyik szeme aludt, a másik szeme az angyalkákat tapogatta, azon is pislogott. Ahogy a bort elemésztette úgy elaludt.”
Ezek hősmesék, viszont nem a hattyú alakban repülő tündérlányok rokonai.
