Amelyben Podolszki József versét olvasgatva csatlakozunk a Nyeregszemle lovasaihoz, s hozzájuk csatlakozva keressük fel előbb Spalato Colosseumát és gyémántutcáját, majd pedig szétterítjük a végtelen vízfelszínen az immár visszavonhatatlanul az idegenvezetőnkké avatott kötetet, hogy aztán Eszéken megállva még Római Szent Kelemen pápa emléke előtt is fejet hajtsunk.
Split - Diocletianus palotájának számítogépes rekonstrukciója
Legutóbb – még Hvar felé félúton –, a kocsiban, az autópályán száguldva, miközben megboldogult apósom a napi sajtót nézte át az anyósülésen ülve, én pedig padlóig tapostam a gázpedált, a Budapestről magunkkal hozott újságot olvasgatva felemlegetett Podolszki József (1946–1986; akiről Alexa Károly, az ismert anyaországi irodalomtörténész megjegyezte épp, hogy Zárába, a tengerpartra költözött meghalni… még ha gyakorlatilag valójában Újvidéken hunyt is el… akkor is Zára nagy halottja ő…) egyébként nekem is az egyik kedvenc költőm. Erre az alkalomra most mégsem az akkor is, Alexa által is említett Mediterrán dalai közül választottam verset:
„írni szeretnék egy hosszú verset
mely nem lenne vers
csak monoton torzuló töredéke
valakinek
valaminek
fogalom szó és értelem nélküli végtelen
unott darabja
napjaimnak
napjaidnak
melyek kimerülten csúsznak el
ernyedt kezünk poshadt fogásain
és dologtalanok
annyira dologtalanok
hogy kedvét szegik mozdulatainknak
mondom
egy olyan verset
melynek soha
de soha vége nincs
és nem kezdődik sehol”
Ebből az életérzésből kell hát mostanság új hazát építenünk magunknak… Nekünk – akik egy viszonylag boldog gyermekkort éltünk meg egykor egy közös hazában, és nekünk, tejfölösszájú spliti kikötői suhancoknak is, mert azok is mi vagyunk, vagy legalábbis lehetnénk –, akik igyekszünk a magunk szellemi módján egyben tartani azt, ami évszázadokon át egybetartozott.
Legbelül.
Amíg be nem rekesztjük majd végül ezt a befejezhetetlen verset…
Split
SPALATO
Ha pedig Splitben járunk, akkor minden adott egy kiadós búvárkodáshoz… Nekünk, akik igyekszünk versenyre kelni akár a kormoránnal is, amelyről úgy tartják, képes akár száz méter mélyre is lemerülni. „Vajon milyen mélyre képes lemerülni az ember, ha az időt kiterjesztjük a víz végtelen felületén?” – ahogy Kontra Ferenc vetette fel tavaly megjelent kötetében a kérdést. Terítsük hát ki most a végtelen vízfelszínen ezt a kötetet (Horvátország magyar irodalma – A kezdetektől napjainkig, HunCro, Eszék, 2011), legyen kicsit most ismét – folytatólagosan is akár – az útvezetőnk horvátországi barangolásainkban, s társítsuk is iránytűként a megboldogult apósom halála után az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének véletlenszerűségei mellé. S így haladjunk most tovább.
Mérföldlépő csizmákkal…
Kávét szürcsöl, indulás…
Vagyis… Várj! Előbb még…
– Hiszen, ha Splitben járunk, és nem nézzük meg Diocletianus császár palotáját, az olyan, mintha Rómában kihagynánk a Colosseumot, vagy Antwerpenben a gyémántutcát… – dünnyögi morcosan megboldogult apósom.
A palota azonban, akármennyire is turisztikai attrakció vagy turistalátványosság legyen is, nagyon lepusztult, romos állapotban van. Láttam viszont nemrég az interneten egy számítógépes rekonstrukciót, de sajnos, az ilyesmit nem nyomtatják képeslapokra, ám akkor is érdekes, hiszen virtuálisan helyreállították, elképzelték, milyen lehetett fénykorában az építmény. Ez a nagyszerű császári ingatlan… Nem állam! Ez a mesteri álomkincstár! Csak egy pillanat, s máris… No, már töltődik is lefelé, ahogy az imént még a Mák-szöveg, surran most ez a kép is szélsebesen az optikai kábelek útvesztőin át…
– Így nézhetett ki a palota akkoriban, amikor még Diocletianus császár koptatta annak köveit…
– Gyerünk most oda – int gyorsan, szinte csak sebtében, megboldogult apósom, s már csukom is le a laptop tetejét, elsötétedik a monitor, oly szélsebesen hibernálja magát a számítógép, mintha egy kalandos sci-fibe csöppentünk volna hirtelen.
Eltettem még a nyolcvanas években egy cikket… A zágrábi Danas című hetilapban jelent meg 1989. december 19-én Maja Razović írása Carsko smetlište (Császári szeméttelep) címmel. Ebben írt arról, hogy Splitet szeretni – szerinte! – akkoriban valóságos nekrofíliával ért fel. Épp a palota leromlott állapota miatt…
Splitnek sohasem volt igazán magyar neve, a régi iratokban is a város olasz megnevezését használták magyarként: Spalato. Ez ma Horvátország második legnagyobb városa, utcáit és tereit, házait és ingatlanjait, lakásait és palotáit, putrijait és villáit, lakótelepeit és paneljeit, legyenek bár modernek és látványosak, vagy legyenek bár lepusztultak és kiábrándítóak (nagyváros legyen a talpán, vagyis a térképén, amelyikben nem található meg ezeknek mindkét típusa…) manapság bő százkilencvenezren lakják. Split legutóbb akkor szerepelt a magyar vonatkozású híradásokban, amikor 2012. szeptember 16-án Solymosi Bertold, a Nyeregszemle fő szervezője és Zerinváry Szilárd lókiképző, a IV.Béla-emléktúra lovasai megérkeztek a horvátországi Klis várának falaihoz, és ott megpihentek lovaikkal. A két lovas előző nap érkezett meg Spalatóba, ahová augusztus 20-án indultak el lóháton Ópusztaszerről, azzal az eltökélt szándékkal, hogy végigjárják, vagy legalábbis érintik kalandtúrájukon (nicsak, hát nekik is volt ilyen!…) IV.Béla menekülésének útvonalát.
Eszék
ESZÉK
A régi kabarétréfával idegesítem megboldogult apósomat utazás közben:
– Tegnap jártam Eszéken.
– Ne hazudjon nekem, Sajókám, ezen a széken tegnap nem ült senki…
Eszékre, az egykori verőcei vármegyeszékhelyre érkeztünk, a Dráva folyó partjára. Mindkét innen érkezett képeslapunkat – amelyek kalandtúránk során most idevezényeltek bennünket – megboldogult apósom édesapjának küldték a crikvenicai címre, s érdekessége, hogy ugyanabban az esztendőben, 1965-ben. Az első képes levelezőlapot március 19-én adták postára, a másodikat pedig szeptember 7-én. A horvátul írt rövid üzenetek, ha nagyon diszkrét módon is, de egy kisebbfajta szerelmi konfliktusra utalnak. Az első küldemény szövege még nagyon is visszafogott: „Úgy tudom, képeslapokat gyűjt a fia számára. Tessék, itt van egy eszéki. Tisztelettel” – és egy női aláírás, amelyik Kaja néven azonosítja a lap feladóját. A második küldemény már valamivel többet sejtető: „Azt hittem, mindig a régi maradsz, de te teljesen megváltoztál. Tudom, hogy nehéz most neked, de arra kérlek, írj legalább egy képeslapot. Sok-sok üdvözlet egy régi barátnődtől” – itt már aláírás nélkül. A régiek intim ügyeit nem bolygatjuk, hadd vigyék csak titkaikat magukkal a sírba, ezért inkább már a csokoládé-útlevél vagy útlevél-csokoládé újabb kis darabkáját majszolgatjuk… Nesze egy eszékes!
A kis grafikán pedig az úgynevezett vörös templom, vagyis a Szent Péter-Pál-katedrális látható, amelyet egyébként is mindenképp fel akartunk keresni. Már csak azért is, mert a város – a mai régióközpont – egyik legismertebb jelképe a vörös téglás neogótikus épület. A katedrálist Josip Juraj Strossmayer püspök építtette…
Zerinváry Szilárd lókikepző és Solymosi Bertold főszervező, vagyis a Nyeregszemle lovasai Klis várának falainál
SZÜNTELENOLTALOMMALŐRIZDNÉPEDET
A település egyik érdekessége azonban, hogy Eszék már a római időkben is jelentős keresztény központ volt, hiszen már az időszámításunk szerinti 100 körül – vélhetően azonban néhány évvel a századforduló előtt, a pontos időpont, sajnos, nem tisztázott – itt prédikált I.Kelemen pápa, aki a várost püspöki székhellyé tette. Úgy tudjuk, vagy legalábbis úgy sejtjük ugyanis, hogy I.Kelemen valamikor a kilencvenes évek végén, valamikor 96-ban vagy 97-ben, esetleg 98-ban halt vértanúhalált, Traianus császár uralkodása idején. Más és más források más és más adatokat közölnek… Ebből adódik például az is, hogy I.Kelemen halálának esztendejeként egyik helyen 97-et jelölik meg, igen ám, de Marcus Ulpius Traianus, a Római Birodalom császára csak 98. január 25-én került az élő istenségek trónjára. Mindkettőt szem előtt tartva azonban nyilvánvaló, hogy I.Kelemen 100-ban már nem járhatott ezen a vidéken, Kherszonba, vagy más nevén Kherszonészoszba, a Krím félszigeten, a mai Szevasztopol mellett feltárt egykori görög városállamba száműzték őt, kényszermunkára vitték egy márványbányába, keresztény hívők százaival együtt. Ott halt később, a 4. században keletkezett – Euszébiosz által jegyzett – Passiója szerint, vértanúhalált. Előbb még azonban vizet fakasztott, amely patakként folyt tovább, s ezt látva a környéken élők is mind megkeresztelkedtek. Ezt látva a római légiósok hírt küldtek a császárhoz, aki elrendelte, hogy Kelemen nyakába követ kötve dobják a tengerbe. A végrehajtásban, a katonás gyakorlatiasságban mindez pedig csak annyiban módosult, hogy az elrendelt kő helyet horgonnyal fojtották vízbe…
„Örök pásztorunk, mindenható Isten, jóságosan tekints hívedre, és Szent Kelemen pápa és vértanú közbenjárására, akit egész Egyházad pásztorává tettél, szüntelen oltalommal őrizd népedet!”
Ámen.
Vannak azonban más keresztény források is, amelyek 101-re teszik a Római Szent Kelemen néven is ismert egyházfő halálának évét, akkor pedig egy évvel korábban még nyugodtan járhatott (volna…) errefelé…
Az V. században aztán az avarok dúlták fel Eszéket, s ezek után a kereszténység itt majd csak Szent István királyunk idején indult újra fejlődésnek. A későbbiekben, 1332-től működő plébánia pedig a pécsi püspökséghez tartozott. A város 1525-ben került a török kezére, ami újabb megtorpanást jelentett Eszék fejlődésében.
– Ne hazudjon nekem, Sajókám, e széken tegnap nem ült senki…
Eszék számomra, zentai gyermekéveimtől számítva, mindig is egy különleges, vonzó város volt. Részben talán viszonylagos közelsége, másfelől pedig épp az elérhetetlensége, távolsága miatt is. Hiszen, ha Szabadkára akart eljutni az ember, csak felült a sínbuszra – az Ezüst Nyíl Expresszre, ahogy a vasúti kocsik színe miatt csúfoltuk ezt a kezdetleges járgányt, amelyik a negyvenöt kilométert is nagyjából egy óra alatt dolgozta le –, és viszonylag egyszerűen beutazhatott a városba, vagy ha Újvidékre készültünk, csak ki kellett sétálnunk a buszállomásra. De Eszék valahogy elérhetetlen volt már akkoriban, a régi Jugoszlávia idejében is, valami távoli tünemény, ahová már csak átszállással lehetett volna eljutni, talán többszörivel is. Pedig akkoriban még egy országhoz, egy államalakulathoz tartoztunk, Sajókám… (Befejező része következik)
