Buenos Airesnek fréziaillata van kora tavasszal. Merthogy a déli féltekén most kezdődik a tavasz, így hát megtapasztalhattam.
A belváros utcáin lépten-nyomon virágárus bódék sorjáznak, s ilyenkor a fréziaillat a meghatározó. Másfél nap állt rendelkezésemre, hogy ennek a különös, Európára, még pontosabban Párizsra emlékeztető argentin fővárosnak hangulata meglegyintsen. Szállodánk a belvárosban volt, mindössze egy utcával a Július 9-e sugárúttól, melynek közepe táján hatalmas obeliszk mered az égre, s te nem tévedhetsz el, mert bárhol is vagy a városban, az épületek felett magasodó emlékoszlop mindig visszavezet a központba.
Tudván, hogy milyen kevés időm van a nevezetességek megtekintésére, két dologban voltam biztos. A Teatro Colont és a legrégibb kávéházat, a Tortonit, ha törik, ha szakad, felkeresem. S most megint azt kell mondanom, hogy amit az ember nagyon akar, általában elérhetővé válik.
A világ egyik legjobb akusztikájú operaháza, a majd háromezer nézőt befogadó, idestova kilencven éve felépült új, olasz, német és francia stílusokat elegyítő Teatro Colon 1908. május 25-én nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt Verdi Aidájával. Amíg a világhírű operaénekeseknek színpadot adó monumentális épülettel ismerkedtem, az is természetesen eszembe jutott, milyen felséges érzés lehet itt megtekinteni egy-egy operaelőadást. Annak ellenére, hogy próba volt a színpadon – éppen az igen macerás fénybeállítással bíbelődött a technikai személyzet –, a nézőtérre is bemehettünk. Egyébként az argentin fővárosnak számos színháza van, s ezek közül a Cervantes Színház épülete éppen abban az utcában volt a zsinagógával együtt, melyben a szállodánk található.
A Plaza de Mayo szintén csak pár percre van a Július 9-e sugárúttól. A nagy nemzeti hős, Simón Bolívar tábornok az itt elhelyezkedő katedrálisban alussza örök álmát. Itt van a régi, a spanyol hódítók korát megidéző, fehérre meszelt városháza is, meg az a piszkos rózsaszínű épület, melynek erkélyén az istenített Eva Peron szólt a tömegekhez. A legenda szerint két párt – a fehér meg a piros – kibékülését volt hivatva megpecsételni ez a színkombináció, de a realitás, mint általában, igencsak prózai, azaz anyagi okokra vezethető vissza. A drága piros festékre már nem futotta, így a bikavér – volt belőle bőven – meg a fehér meszet keverékével pingálták be a köztársasági palotát.
A Plaza de Mayoból indulhatunk el azon az utcán, melyen a Tortoni Kávéház található. Hogy miért akartam mindenáron ebbe a legrégibb cukrászdába benézni? Hát nem másért, mint azért, mert ez egy irodalmi kávéház. Olyan, mint Oslóban a Grand Caffé, ahol sok időt töltött el Henrik Ibsen kapucínert szürcsölgetve a Napóleon-sütemény, azaz a franciakrémes kíséretében. Meg az egykori New York Kávéház Budapesten, melyet a 19. és 20. század fordulóján a magyar irodalom óriásai tettek ismertté. A Tortoni viszont, többek között, Jorge Luis Borges törzshelye volt. A kissé szecessziós belső tér felső sarkában, akárcsak Madame Tussaud panoptikumában, Borgesszel együtt látható a leghíresebb, korán és tragikusan elhunyt tangóénekes, Carlos Gardel is. Értelmiségiek mellszobrai, képei, fotói díszítik a kávéházat. Beülve egy ilyen valóságos szellemiséget sugárzó helyiségbe igazi nagy spirituális élményként lehet megélni mindazokat az anyagban ki nem fejezhető, de az emberi lét lényegét mindenképpen magába foglaló tartalmakat, amelyeknek köszönve a teremtés kitüntetettjei lehetünk, hacsak el nem tékozoljuk, el nem veszejtjük önnönvalónk mikrotheoszi lényegét.
