A gyereknevelés egyik legnehezebb feladatai közé tartozik megtalálni az egyensúlyt a gyerek kontrollálása és önrendelkezésének megtartása között.
A kutatásokból, a szakirodalomból és esetleg saját tapasztalatból is tudjuk, hogy a túlkontrollált gyerekek rettenetes következményekkel néznek szembe legkésőbb felnőttkorukban, az önrendelkezés meghagyása viszont könnyen csaphat át olyan viselkedésbe, amely nem ismer határokat.
Mivel egy évet posztgraduális képzésként részt vettem a solymári Waldorf-tanárképzésen, sokan szegezik nekem a kérdést: nem lesz abból a sok a Waldorf-gyerekből fegyelmezetlen, senkire nem hallgató, rongáló-romboló égedelem?
Valamiért a steineri eszmény, a szabadságra nevelés így csapódik le a köztudatban. Van egy mondás, miszerint a gyereknek „nyújtsd oda a kisujjadat, máris a karod kellene”, meg néhány rossz tapasztalat, és máris levonjuk a következtetést: lám-lám, egy tökéletes Waldorf-iskolában is előfordul probléma, mondtam én, hogy mekkora butaság ez a nagy szabadság.
Pedig a reformpedagógiai irányzatokat lehet rosszul és jól csinálni, lehet tévesen értelmezni, és eredményesen alkalmazni. A Waldorf-képzésen egyik csoporttársam jött oda hozzám vacsoraidőben, és kedvesen megkért, adnék-e neki a felvágottamból egy szendvicsrevalót. Természetesen igen. Azon viszont elképedtem, amit ezután elmesélt: ő nagyon szereti a húsfélét, de a gyerekeit vegetáriánus étrenden tartja, mert efféle szennyel nem hagyja érintkezni őket. Ami persze még érthető is, hiszen minden szülő igyekszik az egészséges étrendet biztosítani a kicsik számára, csakhogy a rajongásig szeretett hús eltitkolása, titokban evése nem hiteles szülői viselkedés, és sokkal károsabb lelki hatása van, mint a heti egyszeri füstölt kolbásznak.
A lényeg, hogy a nevelési irányzatok lehetnek jó irányadók, de ész nélkül használva komoly következményekkel kell számolnunk.
Arról sokat olvashattunk korábban, hogy a túlzott szigor és a merev követelményrendszer hogyan hat a gyerekek fejlődésére, most érdemes megemlíteni a kontroll és a korlátozás hiányát a nevelés során, amely napjaink jellegzetes problémája. A kontrollhiány megjelenik a ma olyan sűrűn előforduló túlvédő szülői magatartásban. Biztosan sokan emlékeznek a korabeli tévéreklámban gagyogó Petire, aki bájosan népszerűsíti a pelust, miközben rámutat a szülői lét egyik legnagyobb csapdájára: „A mamám… nagyon szeretem, csak néha rám szól: ezt nem szabad, azt nem szabad…” Persze számbelileg nem kimutatható, hányszor szabad rászólni napjában egy (három)évesre következmény nélkül, így aztán kénytelenek vagyunk a saját fejünkre támaszkodni ennek eldöntésében. Azt is fontos szempont, hogy mások vagyunk, másképp értékelünk dolgokat, másképp értelmezzük a tapasztalatainkat: kaptam már kritikát azért, mert túlzottan szabadjára hagytam a rám bízott csoportot, pedig célom volt azzal, hogy engedtem a tizenegy éveseket trappolni a füvön, és nem fejetlenül rohangáltak, hanem feladatuk volt. Én persze megtudtam, amit akartam, a srácok is kiadták magukból a feszültséget, de az a kolléga azóta sem érti, hogy lehet pedagógiai haszna egy számára kaotikusnak látszó negyvenöt percnek is.
A szülő (és a pedagógus) tehát igyekszik a gyereket testi-lelki biztonságban tudni, ezért tilos a dombra mászni, a betonon szaladni, sapka nélkül kimenni, macskát simogatni, októberben fagyit enni. A túlvédő magatartás szorosan kapcsolódhat a gyerek érzelmi igényeinek elhanyagolásához, mert a gyerekek érzelmi igényeire való ráhangolódás óriási energiát igényel, és ennél kissé könnyebb megoldás csak a gyerek elképzelt testi igényeit szem előtt tartani. Én azt tapasztaltam, hogy amikor eltalálom a megfelelő érettségi kort (és nem túl korán várok el valamit az arra még meg nem érett gyerektől), akkor bizony elég hatékony partner az együttműködésben, és megbízható autonóm személyiség. Ha elrontom a dolgot, és korán várok el valamit, vagy olyan helyzetekben, amikor sok a nehezítő tényező (pl. fáradt és álmos, valami rendkívüli történt vele stb.), akkor teljes kudarcra van ítélve a próbálkozás, és jobban járunk, ha előveszem a kontroll-énemet, és ágyba dugom a kis tiltakozót. Másnap már kikészíti a meséskönyvét, és ki se mondtam, már a paplan alatt készül az éjszakai nyugodalomra.
Kispéter Jázmin (Kálmány Lajos népmesemondó verseny)
Leszögezhetjük, hogy önállóságra és ellenőrzöttségre is szükség van a nevelés során; ezek nem egymás ellentétei, hanem egymás segítői kell hogy legyenek. Az autonómia egymagában korlátlansághoz, a szigorú kontroll pedig önállótlansághoz vezet, amelyek közül egyiket sem szeretnénk gyerekünknek. Persze nagyok az egyéni különbségek, a gyerekek mind mások, és ezt figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy hatékonyan lavírozzunk a két véglet között.
