Sok kisgyerekes ismerősöm vallja, hogy a rajzfilm nagyon káros, ha lehet, soha ne szoktassuk rá a csemeténket, minél kevesebbet bámulják a képernyőt, annál jobb. Meg hogy micsoda szemtelenség a szülő részéről, hogy bébiszitternek használja a képernyőt, és ahelyett, hogy ő maga foglalkozna a gyerekével, egy ládára bízza.
Én sok mesét olvasok a picinyeimnek. Aki nem hiszi, járjon utána – ezt igazán nem nehéz ellenőrizni, hiszen hihetetlen, hogy a gyerekek szó szerint megjegyzik a meséket, és ha az ember elvét egy szót, azon nyomban kijavítják.
De: (és most biztos akad olyan az olvasók között, aki a legszívesebben megkövezne) én a rajzfilmnézés nagy pártfogója vagyok.
Nem azt mondom, hogy korlátlanul és bármit bámuljon a gyerek, de a jól megválogatott rajzfilm aranyat ér. És most nem rajzfilmeket fogok reklámozni, de emlékeznek még a Mazsola és Tádéra? És arra is, hogy egy-egy rész miről szól? Hogy hogyan követnek el benne hibákat a szereplők, hogyan járnak pórul, hogyan okulnak csínytevéseik következményeiből?
Hogy nem kell egész nap a képernyőt bámulni? Hát valóban nem. Bár én azt tapasztalom, hogy a gyerekeim csak addig néznek rajzfilmet, míg el nem unják. A világ legizgalmasabb meséje is csak ideig-óráig érdekes, aztán mennek a dolgukra: építeni, babázni, kisautózni, hajózni, kifestőzni, bújócskázni… Vagy eljátszani a mesét. És egy jó tanmese sokszori újrajátszása nem tudom, mitől lehetne káros hatással a gyerkőceimre.
Számtalan olyan rajzfilm van, aminek elsődleges célja ténylegesen is a tanítás. Nyelvleckék, állatokról, földrajzról, történelemről, bibliáról, zenéről, festészetről készült rajzfilmek. És hogy ezek nem károsan hatnak a gyerekekre, hanem éppen ellenkezőleg, azt hadd szemléltessem néhány példán keresztül:
Vasárnap délután. Unalmas kalandfilm megy anyámnál a tévében, senki nem nézi. Lulu odapillant a képernyőre. Egy négyéves gyerek számára felismerhetetlen a képsor: vörösen hömpölyög a láva.
– Kitört a vulkán – mondja.
– Honnan tudod? – kérdem elképedve.
– Hát nem látod? Folyik a láva.
– És te honnan tudod, mi az a láva?
– Olvadt kő. Nagyon meleg ám! Benne van KisEinsteinekben.
Megint máskor a tévében megszólal Csajkovszkij valamelyik kevésbé ismert szerzeménye. A zeneszerző neve nem hangzik el, csak ki van írva a képernyő sarkába. Lulu viszont még nem tud olvasni. Pláne nem Csajkovszkij nevét angol helyesírással.
– Tudod, mama, mire hasonlít ez a zene? Hát a Hattyúktavában arra a részre, amikor Odette… – és már meséli is a történetet.
Vagy gombócot eszünk ebédre.
– Anya, tudod, hogy mondják kínaiul a gombócot? Tvájcö.
És tudom, hogy nyilván így mondják, hiszen a Mandarinleckék rajzfilmből tud kínaiul köszönni meg számolni…
És bármilyen furcsa, egészen praktikus dolgokat is meg lehet rajzfilmből tanulni. Korcsolyát húzok a lábára, fogom a két kis kezét, hogy belefehérednek az ujjaink, erre behajtja a térdét, előre dől, elengedi az egyik kezem, majd a másikat, és gurul.
– Hiszen te tudsz korcsolyázni! De honnan?
– Hát a rajzfilmből! Látod? Így behajtod a térded, előredőlsz, aztán két kéz, egy kéz, kéz nélkül…
Hogy a jó, választékos szinkron kedvező hatásairól már ne is beszéljek. Hogy az új kabát a lányomhoz „máris hozzánőtt”, hogy a hőség pokoli, a fagyi mennyei, a kilátás pazar…
Nos, nyilván, aki azon a véleményen van, hogy káros és felelőtlen dolog a gyerekkel rajzfilmet nézetni, azt nem tudom és nem is akarom meggyőzni. De én úgy látom, hogy a rajzfilm a játszva tanítás fantasztikus lehetőségét is magában hordozza. Mit nem adnék egy magyar–szerb nyelvoktató sorozatért…
