Kapisztrán Szent János napja táján, nekünk, magyaroknak ma már nem elsősorban a nagy törökverő nándorfehérvári harcostársa jut eszünkbe, hanem az 1956-os forradalom, mely vakmerőségével kiváltotta a világ csodálatát és elismerését, de amelyet az úgynevezett szabad világ gazdasági és politikai urai – régi szokásukhoz híven –, miközben lelkesen megtapsolták a pesti utca névtelen hőseit, lelkiismeret-furdalás nélkül cserben hagytak.
Okkal nevezte a szabadságért küzdő magyarokat Jean Cocteau, a kitűnő francia költő csillagoknak az égitestek között, miközben a képmutató Európa lelkiismeretének felrázása végett Albert Camus a magyarok véráldozatát mutatta fel el nem évülő példázatában és figyelmeztetésében:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”
Nekünk külön okunk is van erre, hiszen Temerin szó szerint is emberélettel áldozott azért a szabadságharcért, amely a kommunizmussal szembeforduló Milovan Đilas szerint új fejezetet nyitott az egész emberiség történetében. (Kijelentéséért Tito bírósága nem is habozott azonnal három évre börtönbe zárni.) A mi külön okunknak ezúttal az ad aktualitást, hogy – az idén éppen nyolcvan esztendeje – 1932. október 21-én itt született a mai Rákóczi Ferenc utcában Sörös Imre, a későbbi lakatosfiú, s az1956-os forradalom mártírja.
Sörös Imrével – egymástól függetlenül – két kutató is foglalkozott: az újvidéki Matuska Márton publicista és a budapesti Eörsi László történész. Nem véletlenül, hiszen azt, hogy valakit kétszer is halálra ítéljenek, a sorstól ki kell érdemelni. Imrét, aki családjával még gyerekkorában átköltözött Magyarországra, először Rákosi Mátyás kommunista diktatúrájának átmenetileg gyengélkedni kezdő szakaszában tartóztatták le, mert fittyet hányva a mindkét oldalon szigorú határzárra, hazaszökött Temerinbe egyik rokona lakodalmára. Visszafelé menet elfogták, majd hűtlenség és kémkedés vádjával kötél általi halálra ítélték. A bitófa alatt tudta meg, hogy büntetését kegyelemből életfogytiglanira enyhítették.
1956-ban szabadult, s a forradalom napjaiban teherautóval élelmiszersegélyt szállított Pestre a Corvin közben harcoló Pongrátz fivérek csapatának, de úgy tudjuk, a fegyveres harcokban nem vett részt. A szovjet invázió után – Acél Ferenc álnéven – üldözött, bujkáló felkelők és családtagjaik Ausztriába szöktetésével foglalkozott – már 1956 decemberében kicsempészett az országból egy tizenhét fős csoportot. Később ezek az akciók többször megismétlődtek. Sörös Bécsben tagja lett a Magyar Forradalmi Tanácsnak. A szervezet legfontosabb programcéljára később, mint Eörsi László írja, már a vizsgálati fogságban, a per elsőrendű vádlottja, Renner Péter így emlékezett: „A mi szervezetünk a Magyarországon tartózkodó illegális szabadságharcos egységek szabad földön élő delegációja. Célunk a jelenleg is küzdő illegális szabadságharcos erőknek mindennemű segítséget megszerezni és megadni. Szervezetünk a szovjet által törvénytelenül elhurcolt Nagy Imre-kormányt tekinti Magyarország törvényes kormányának, és ezen kormány visszaállításáért küzd.”
A Magyar Forradalmi Tanács magyarországi fegyveres ellenállásra is készült, bár erre sohasem került sor. Sörös Imrét, másokkal, otthoni ellenálló csoportok létrehozásával bízták meg, ugyanakkor haza kellett csempésznie és Balatonakarattya határában el kellett rejtenie egy rádió adó-vevőt is. (Ez utóbbi valójában az angol titkosszolgálat kérésére történt.) Lebukása után Söröst először embercsempészésért ítélték el három hónapi börtönre, de eközben felderítették a diktatórikus hatalom szemében sokkal súlyosabbnak minősülő ellenálló tevékenységét is. A „Renner Péter és társai” elleni perben tizenharmadmagával állították katonai bíróság elé. Első fokon 1957. október 31-én ítélték halálra Renner Péter első és Zsigmond László ötödrendű vádlottal együtt. (Renner tartotta a kapcsolatot az írókkal, értelmiségi körökkel, Zsigmond pedig a MÁV szabadon választott munkástanácsának a tagja volt.) Másodfokon 1958. február 3-án megerősítették halálos ítéletüket. Társaik egy év három hónaptól 18 évig terjedő börtönbüntetést kaptak. Sörös Imrét két nap múlva, február 5-én felakasztották Kádár hóhérlegényei.
Matuska Márton így jellemezte: „A periratok ismeretében leszögezhető, hogy az egész eljárás során Sörös Imre soha nem alázkodott meg nyomorgatói előtt, nem veszítette el emberi méltóságát, nem árulkodott társaira, nem vállalt semmi tisztességtelent annak reményében, hogy megmentheti életét. Azt hiszem, nyugodtan leírhatjuk: bátor volt mindvégig. Hős. Ezért lett belőle mártír.”
