Sose láttam még olyannak a nagyanyámat, mint azon a reggelen, vagy talán inább hajnalon, mert decemberben még a fél hét is hajnalnak számít, éppen csak hogy kezd világosodni. A disznóvágáshoz gyülekeztünk, én a gyerekek között, pedig már nem voltam gyerek, ajánlkoztam, hogy megyek, segítek lefogni, elég nagy vagyok már hozzá, gondoltam, itt az ideje, hogy végre én is olyan munkát kapjak, amiben a férfiakkal együtt lehetek, ne a sivalkodó kicsik között kelljen kapkodnom a meleg disznókörmöket vagy végignéznem, ahogyan szétdurrantják a hólyagját, ha még nem csenték el hamar a szomszédból átmerészkedő kutyák. Ott lebzseltem a férfiak között, miközben dédapám a pálinkát töltögette. Most is láttam, csillogott a fény kékeszöld, nevetős szemében, mert mindig csillogott, amikor nevetett, talán könnyezhetett is, amikor valami meghatót mondott, nem tudom, ezen akkor nem tűnődtem el, csak így évek múltán, visszagondolva egyre biztosabb leszek benne, hogy a dédapám, ahogyan később a nagyapám és az összes férfi is, akit valaha ismertem, sose tudta megállni könnyezés nélkül, ha valamilyen formában az elmúlt dolgok kerültek szóba. A dédapám tehát pálinkát töltött, én meg ott lebzseltem, a nagyanyám térült-fordult, láttam az arcán, hogy kikívánkozna belőle valami, nagyon szeretne mondani valamit, csak nem akarja félbeszakítani az ősi rítust, a pálinkaivás szent folyamatát, amikor a disznóvágás összes férfi résztvevője felhajt egy kupicával a jelenlévők egészségére. Mindig a nagyapám kezdte, mert ő volt akkor a legerősebb, legtekintélyesebb férfi a családban, aztán jött a dédapám köre, ő is töltött, ő meg azt mondta, és olyankor homályosult el a szeme, hogy Adja isten, hogy jövőre is ugyanígy együtt lehessünk, adja isten, hogy legalább ennyi disznót vághassunk!, Vagy még többet!, vártam rögtön a sarokból a nagybátyám kurjantását, mert szinte kötelező elem volt tőle a tromfolás. Nagyapám ekkor vette észre, hogy én is ott vagyok, aztán a második kupica pálinka után megköszörülte a torkát, és érezhető nyomatékkal a hangjában azt mondta, Ideje, hogy az ifjúság is hozzáedződjön a kemény munkához!, Tölts egy kört fiam, azt még megisszuk az egészségedre, mielőtt elindulunk!
Magam se értem, hogy voltam képes úgy tölteni azokba a gyűszűnyi kupicákba, hogy nem ment mellé, még az üveg száján se csordult le egyetlen csepp se a pálinkából, amikor visszacsavartam a kupakját és letettem az asztalra. Talán azért sikerülhetett, mert nem volt időm gondolkodni, hogy most mi lesz, hanem fogtam az üveget, és töltöttem. Ami utána következett, az sem ment nehezebben. Nagyapám intett, hogy egészségedre, én meg koccintottam az összes jelenlévővel, a két böllérrel, apámmal, nagyapámmal, a dédapámmal és a három nagybátyámmal. Az öcsém meg a húgom messziről nézte az unokatestvéreimmel, hogy én mit csinálok, tátott szájjal, egyre jobban kerekedő szemekkel bámulták kezemben a pálinkáspoharat.
Látványosan félreálltam, úgy engedtem utat az ajtóban a két böllérnek, lestem a nagyapám arcát, hogy vajon mit mond, mehetek-e akkor velük lefogni én is, követtem a tekintetét mindenhová, amerre néz, aztán egyszer csak intett, hogy menjek. Vettem egy mély levegőt, kiengedtem magam előtt az összes férfit, mielőtt elindulok, és ahogy perdültem volna ki a küszöbön, nagyanyám, kezében a fakanállal meg a tállal, amit a vérnek hozott volna, hogy odatartsák a disznó nyaka alá, és állandó kevergetés mellett felfogják benne a vért, ügyelve, hogy ne alvadjon meg, ne álljon össze, mielőtt átléptük volna a nyári konyha küszöbét, gyorsan odasúgta az ajtóban: A kismalacot is most vágjuk le!
Egy pillanatra megtántorodtam, és a hirtelen belém villanó képtől homályosan láttam magam előtt a disznóólak felé tartó férfiakat, kezükben a lánccal meg a kötéllel, az évek során egyre vékonyabbra köszörült szúrókéssel, és ahogy álltam ott nagyanyám mellett az ajtóban, végigszaladt bennem egy sor emlék, aztán éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az én férfivá avatásommal, most legszívesebben elsírnám magamat, mint kisebb koromban, amikor büntetlenül sírhattam, mindössze annyit mondtak volna, ha valaki meglát, Na, te anyámasszony katonája!, Nem szégyelled magad?, Fiú létedre itatod az egereket!, most meg, főleg miután a kupica pálinkával félig-meddig már férfivá avattak, rövidesen a disznó lábát is foghatom, nem bújhatok bánatomban a farakás mögé, hogy megsirassam a kismalacot, szégyellném magamat, nem mások, magam előtt.
Ahogy ott álltunk, az alatt a pár pillanat alatt nagyanyám talán már leolvasta az arcomról, hogy engem is menthetetlenül elveszített, kész férfi vagyok, nem leszek többé a szövetségese, tudhatta, hogy így lesz, ez a világ rendje, márpedig férfiember nem sír, akkor sem, ha emberhalált lát, hát még ha a jószágról van szó! Legfeljebb magában sajnálhatja, de úgy, hogy más ne vegye észre.
Nem néztem oda, mikor megfogtam a disznó lábát. Épp hogy csak megérintettem, leghátulra állítottak, a mellé a nagybátyám mellé, aki a farkát fogta, és aki idegességem láttán vállon veregetett, úgy biztatott, Sebaj, öcskös, majd ha eszed a kolbászt, eszedbe jut, hogy te is fogtad a lábát, mikor levágtuk!, de nekem egyre csak azon járt az eszem, hogy vajon a négy közül melyik lehet az, amelyik kismalac korában nem akart megválni a nagyanyámtól, követte minden lépését, ment utána az udvaron, amerre ő ment, és a nagyanyám titokban olyankor is ki-kiengedte, amikor a nagyapám nem látta, a kismalac pedig még a nyári konyhába is követte, röfögött mulatságos malachangján, kopogott a körme a veranda cementlapján, lobogott a füle, ahogy ment utána, mint egy hűséges kiskutya.
