Téli estéken Bukovinában gyakran verte fel az éjszakai csendet a farkasok üvöltése, amelyek gyakran megtámadták, elvitték, megtizedelték az állatállományt. Amikor az Al-Duna kanyarulatába telepedtek, sokáig itt is farkasokkal álmodtak. Ez azonban hamar veszített aktualitásából, mert az al-dunai mocsaras területek lecsapolásával a szapora nádi farkasok leköltöztek délre, a megfagyott Dunán át Szerbiába, ahol bevethették magukat a biztonságos erdőkbe, a hegyek közé.
Azonban sokáig riogatták a rossz gyermekeket azzal, hogy elviszi őket a toportyán, ha szót nem fogadnak.
Történt, hogy a széjjekën viskóban lakó öregek arra ébredtek, hogy a tél megelevenedett, az üvegezett ablakocskán keresztül is látszott, hogy vadul kavarog a hó, és valami félelmetes, elnyúló vonítás-ordítás hallatszott időről időre. Valójában a kuptor kürtője furtinált, s adott üvöltő hangokat, csak az öregek már erőst nagyothallottak.
Előbb Balbina ném neszelt fel:
– Hallod, János, hallod? Mi ordít ekkorán? – és addig böködte oldalba hortyogó férjét, hogy amaz félálmában válaszolt.
– Mi vóna, hát biztos, hogy a nádi farkas…
Balbina ezen meggondolkozott, és még jobban összehúzta magát.
– János, János, dejszën immán vagy három éve egész a Burkátokig kipusztitottatok minden nádast! Hogy vóna ott nádi farkas, ahol nincs ës nád?
– Hejszën – ásítozott János bám – akkor azétt vonyít, me hiányzik neki…
A szerző illusztrációja
toportyánfarkas, toportyán – nádi farkas, mocsaras területeken tanyázó, apróbb termetű, de szapora és veszélyes vérengző farkasfajta
széjjek – faluszél, szélső utcák
kuptor – kemence
furtinál – dudáló, sustorgó hangot ad
