Reggelenként, ahogy évtizedek óta mindig, szelíden és megelégedetten kávézgatunk a feleségemmel. Ám ilyentájt ez a szürcsölgetés, a kinti megvilágosodás tekintetében, inkább hajnali időtöltésnek számít, hiszen kidob magából a fekhelyem, nem heverészhetek sokáig, mert megfájdul bele a derekam. A feleségem is korán ébredő, ám az ő szeme hamarabb kipattan, mint az enyém, mert Cirmike évek óta dörömböli a bejárati ajtót, követeli a reggelit.
Előbb a cicák, a cirmos és a fekete, ő Bagira, kapnak kaját és tejecskét, aztán mi következünk. A lakásban körbefut a török kávé illata, s az ebédlőasztal mellé ülünk. Az asztalon a két findzsa és unokánk, Petike két arcképe látható. Mielőtt leülök az asztal mellé, köszöntöm maradékom, aki tud e cselekedetemről, mert egyszer elmondtam neki, hogyan indul nálunk a nap, hogy én őt minden kávézás előtt köszöntöm. Peti komolyan bólintott:
– Tudok róla, Tata!
– Honnan tudnál?
– Én hallom a te köszöntésedet, Tata!
– Újpesten?
– Álmomban.
Ma reggel kerül szóba először a mindszentek és a halottak napja, s az, hogy nem látogathatjuk meg az elődök örök nyugvóhelyét a zentai alsó- és fölsővárosi temetőben. Oldalbordám egészségi problémái visszatartanak minket, mert két nappal mindszentek előtt újabb kórházi ellenőrzésre kell mennünk, aztán ki tudja, mi lehet egy ilyen generálkontroll eredménye?
– Az a sültgesztenye-illat megragadta az orromat – mosolyodik el a feleségem. – Valami fölséges. Én kislány voltam, apám kezét fogtam, és a fölső temető régi bejárójánál ott sorakoztak a gesztenyések.
– Én is érzem a gesztenyét – teszem nőm kézfejére a tenyeremet. – Én az alsó temető kapuja előtt járok. Töröm a gesztenyét, pucolom tíz körmömmel, boldogan, süti a tenyeremet, most is érzem.
– Mi hazavittük a hegyes csomagot, aztán otthon elosztottuk a gesztenyét. Apánk nekem mindig adott a magáéból is – fátyolosodik el szeme unokám nagyanyjának.
– Mi is hazavittük, osztoztunk rajta becsülettel, de ezt az egyet, ami most földerengett, kaptam valakitől! Kitől is?
Elfelejtem a kávét, és csiholom agyamat. De nem megy. Egyszerre anyánk hangja tör át az éteren:
– De kormos a képed!
– A gesztenye… – és mutatom fekete tenyerem.
– Gyere csak! – kap el szülém, megnyálazza zsebkendője csücskét, és dörzsöli az ábrázatom. Talán haragos is, fáj a tisztogatás. Most is érzem, hat évtized múltán. Ám átérzik a mindenségből anyám illata, az a tisztító tündérnedv, amely életem teljes idejére befészkelte szívembe magát.
Két ujjam rátalál a kávéscsészére. Egy korty.
– Tavaly mindszentekkor vettem két fertály gesztenyét a fölső temető kapujában.
– A cukrod miatt neked tiltott a gesztenye! – fúj szemem közé Ida.
– Csak vigyázz rám, megy az neked múlt időben is!
– Ne csúfolódj!
– Későn értem Zentára, így, míg bejártam az elődök, osztálytársak, tanáraim nyughelyeit, rám sötétedett. A bejárat előtt régi padtársam, Feri, a nyugdíjas rőföskereskedő, kínálgatta pompás portékáját, az üdvözlések után vettem tőle két fertály gesztenyét.
– Éppen fertállyal mért? – csúfolódik asszonyom.
– Azzal bizony! És mindenki mosolygott a negyedliteren. Régi idők emléke.
– A padláson megtaláltam – mutogatta cimborám nékem is, másoknak is. – Hiteles fertállyal mérjük a gesztenyét!
Aztán beszámolok arról, hogy betértem bátyámékhoz, hiszen házuk előtt vitt az utam, míg rőföltem tanyám felé.
– Ott megettük az egyik fertályt.
– Te is etted? – komorodik feleségem képe.
– Egy szemet. A többit ángyom és bátyám pucolgatták, rágicsálták.
– És beszélgettetek…
– A gyerekkorról.
– A másik csomag?
– Öcsémnek vittem.
– Ő egyedül kapott annyit, mint bátyádék ketten?
– Ilyen a szerencse.
– Te ott már nem falatozgattál.
– Egyet vele is elcsipegettem.
– És beszélgettetek?
– Csuda volt abban a gesztenyében! Talán, mert Feri árusította. Öcsém is a gyerekkori élményekbe kezdett bele.
– Nézd, megvilágosodott – mutat feleségem az ablakra.
– Szép tiszta a reggel, messzire látni.
