9. rész, amelyben nem a kalandtúra, nem az út veszett el, csak annak a vége, s miközben eszéki kötődéseink felett tartunk rögtönzött szemlét, a messzeségbe nézünk, és Budapest, Sydney, Oostende, Riga felé is kitekintünk; élni nem kell, hajózni kell…
– Ne hazudjon nekem, Sajókám, e széken tegnap nem volt senki…
Valamikor a nyolcvanas évek második felében történt, hogy szóltak egyszer: az eszéki Magyar Képes Újság vajdasági tudósítókat keres. A lap Zentára is járt, de csak néhány példány érkezett belőle, és annak a nagy része is megmaradt, a lapterjesztő pedig utóbb olvasatlanul visszaküldte. Én már abban az időben is kedvteléssel forgattam, mert a világ- és az országos nagypolitika hírei mellett – amit azért becsülettel behoztak már ők is akkoriban az újság oldalaira – olyan dolgokról, olyan területekről, olyan emberekről és eseményekről tudósított, amelyek hozzánk, Észak-Bácskába, a Tisza mentére más csatornákon nem jutottak el – Drávaszög, Baranya, Szlavónia… Vagy csak nagy ritkán. Ezek a régiók olvasmányélmény nyomán ragadtak meg bennem azokban az években. Amikor pedig a szerkesztőség azzal próbálkozott, hogy vajdasági témákat is bevigyen a lapba, talán a példányszám növelése, az olvasók érdeklődésének felkeltése érdekében is, eljutott hozzám a híre, hogy tudósítót keresnek a mi régiónkból. Tizenhat-hét éves suhanc lehettem akkoriban, amikor írni kezdtem a Magyar Képes Újságnak, amelynek akkor még a szép emlékű Tausz Imre volt a főszerkesztője. Kötődni szerettek volna hát ők is, az addigiaknál erősebb szálakkal Vajdasághoz, és érdeklődéssel olvastuk mi is néhányan – még ha viszonylag kevesen is – az olyan területekről érkező tudósításokat, amelyekhez szerettünk volna az addig megszokottnál jobban is kötődni, mert valami miatt izgalmasnak találtuk, valami miatt talán fel is néztünk rájuk, megbecsültük őket. Kötődéseinket azonban éles metszéssel nyesték el a kilencvenes évek háborúi, amelyek során Eszék is az ütközőpontok egyikévé vált. A tudósítások ekkor már távolról sem voltak gyönyörködtetőek – háborús jelentések érkeztek onnan. Ahogyan az ugyancsak zentai születésű Apró István regény- és prózaíró is fogalmazott önéletírásában, amit Kontra Ferenc is idéz tőle kötetében: „’91-ig az újvidéki Magyar Szó újságírója voltam. Az első éveket a Tiszavidék című regionális melléklet szerkesztőségében töltöttem, majd mivel éppen bimbózó családommal a Drávaszögbe költöztem, baranyai tudósító lettem. Ez a munkakör a kibontakozó aktuális balkáni őrületnek köszönhetően hamarosan átminősült haditudósítói státussá.” Majd pedig a Magyar Képes Újság aktuális számai is elmaradoztak Vajdaságból, a lap pedig később meg is szűnt.
Eszék
EGY ELKÓTYAVETYÉLT GYŰJTEMÉNY
Immár 2012 szeptemberében, a Kanizsai Írótáborban ücsörögtünk vacsora után Sinkovits Péterrel, a nagyszerű költővel, aki mellesleg évtizedekkel korábban a Magyar Szó főszerkesztője is volt. Valahogy arra terelődött a szó, hogy volt néhány város gyermekkoromban, amelyet ismeretlenül, látatlanul is kiváltképp megszerettem, a rajongásom tárgyává vált, s egyfajta álomkép, vágyálom volt számomra, hogy egyszer eljussak oda. Ő pedig rákérdezett ott az asztal mellett, hogy melyik települések voltak ezek… Budapest az első helyen („Ez bejött!” – nyugtázta nevetve Sinkovits…), akkoriban a környezetemben minden gyermek idealizált vágyképe volt a távoli Sydney a világ másik végén, a messzi Ausztráliában, így hát nekem sem maradhatott ki. Aztán Oostende a belga tengerparton… Érdekes, hogy ennek a városnak a kéttornyú, méreteiben hatalmas és lenyűgöző nagytemplomát is Szent Péter-Pálnak (St. Petrus and St. Paulus Church, avagy Sint-Petrus-en-Pauluskerk) nevezik, akárcsak Eszéken. És Riga, a lett főváros, tinédzserkori álmaim negyedik városa, amelyik akkoriban még a Szovjetunió része volt, óvárosának csodálatos régi épületeivel, de egy modern szállodára is emlékszem még abból az időszakból, amelyiket egy képeslapon láttam, mert persze gyermekfejjel nekem is kiterjedt gyűjteményem volt, amelyet később aztán sajnálatos módon elkótyavetyéltem. Nagy szerencse hát, hogy megboldogult apósom kollekciója megkerült az újvidéki nagyszülői ház padlásáról, ennek most már alaposan gondját viselem. Kicsit talán kompenzálok is vele…
Ezek mellé a városok mellé pedig mindenképp oda kellett volna sorolnom Eszéket is. Bocsánat, Péter, most helyesbítek…
Eszék
VISSZATÉRÉS ESZÉKRE
Ezeket a városokat én gyermekfejjel mind képeslapokról ismertem, és a rajongásom, álmodozásom is minden bizonnyal a gyűjtögető életmódból eredt. De Eszék valahogy más volt, valamivel közelebb, elérhetőbb, még ha többszöri átszállással is. Ahová anyagokat, cikkeket küldtem, amelyek aztán meg is jelentek a helyi lapban, amelyik nálunk is kapható volt. Volt ebben valamifajta oda-visszaság, retúrélmény, menettérti hangulat… S egy olyan város, amelyiknek a hétköznapi életére a viszonylagos távolságból is odafigyeltem. És persze, amikor elkövetkezett a glasznoszty és a peresztrojka ideje, a gorbacsovi átalakulások korszakváltó határmezsgyéjén jártak épp és az államok, rendszerek, nagyhatalmak; elkövetkezett a baltikumi válság ideje is, s az enyhülő, a nyitásra késznek mutatkozó központi, moszkvai szovjet vezetés mégis az utcákra küldte a tankokat egy kis erődemonstráció céljából, „ne nagyon tessenek már itt ugrálni, lesznek szívesek”; akkor aggódva figyeltem jómagam is, mi lesz a lettekkel, litvánokkal, észtekkel, hogyan alakul a sorsuk; mi lesz imádott Rigámmal. De ez jószerivel – hiszen jelentősen nagyobb volt közöttünk a földrajzi távolság – semmi sem volt ahhoz képest, amit az Eszékéről érkezett háborús tudósításokat olvasva éreztem. Átéreztem.
És most már Kontra Ferenc nagyszerű kötetét, irodalmi kalauzát preferáljuk inkább megboldogult apósommal, ahogy megállunk a vörös templom előtti téren, nem mintha Sokcsevics dolgozata irreleváns volna, dehogyis, csak hát ez a régió itt már a modern kor változásai, a délszláv háborúk emlékei, a népszámlálási adatok egyre ellentmondóbb eredményei ellenére is minden ízében magyar emlékeket rejt.
Itt van például Eszék vára, amelyet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején kurtán-furcsán engedtek át védői a császáriaknak. Talán árulás történhetett?! S talán azért is, mert itt idézi a szerző az életrajzi adattárban az ifjú költőnő, Heic Beáta jegyzetét, akinek Feledni című versét Splitben, vagyis Spalatóban olvastuk az imént még, szorgosan lábjegyzetelve: „1984. május 31. születtem Eszéken. Születésem óta mozgáskorlátozott vagyok, orvosi műhiba következtében. Fizikai állapotomat csupán tényként kezelem, nem ijedek meg az akadályoktól, amit az élet és a jó Isten állít elém. Az általános iskolát a vörösmarti általános iskolában végeztem. Hosszú kihagyás után Budapestre kerültem, a Mozgássérültek Állami Intézetébe, Addetur Alapítvány Iskola (Budapest), számítógép-kezelő és használó középiskola, majd testnevelési Általános és Középiskola, Sportiskola (TÁSI), Pécs.”
FÉLREPARKOLT AUTÓVAL
Azt pedig, hogy a költőnő szülővárosa hogyan élte meg a háborús időszakot, Heka László elbeszélésének egy részlete világítja meg A rokonlátogatás címmel: „Amikor Davor fölkelt, már sötétedett. A tévé halkan szólt. A készülék fénye és a 40 wattos kis lámpa világítása félhomályban tartotta a szobát. A konyhaajtó nyitva volt, Domagoj pedig pizzasütés közben nagy zajt csapott. Fülöp szundikált a kanapén.
– Ki nyert? – kérdezte Davor a nappaliba lépve.
– 7:4 volt a javára, de szerintem csalt – mondta Domagoj, mire az öccse csak gúnyosan mosolygott.
– Mindig őt pártolod. Még a játékban is neki szurkolsz! – fakadt ki Domagoj.
– Mi van veled? Te tényleg bekattantál – mondta ki a diagnózist Davor félig csodálkozva. Ettől Domagoj magához tért.
A következő órákban a lakás percről percre szűkebb lett. Az esti híradó után megérkeztek a fiúk rokonai. A Dél 2. városrészt tíz óra táján elkezdték aknával bombázni a szomszéd Tenja településen táborozó szerb önkéntesek és a jugoszláv hadsereg. Tenja és a városrész közötti távolság négy kilométer volt, így estéről estére egyre nagyobb károkat okoztak az aknák a városnegyed lakásaiban, amelyekben döntő többségében a Hercegovinából és Dalmáciából érkező betelepültek laktak. Az anyagi kár mellett az itt lakók az egész éjszakát a pincékben töltötték, majd reggel mentek dolgozni. Akinek volt rokona a belvárosban, az a híradó után bezárta a lakását, és »rokonlátogatásra« indult, tíz óra tájban pedig, amikor a támadások megkezdődtek, biztos távolságból szemlélte a bombázást.
A híradó előtt Fiuméból hazaérkezett Domagoj édesanyja, Zdenka néni, és Jelena néni, a nagymama. A tengerparti városban is volt házuk, ott a családfő, Jelena néni fia tartózkodott, hogy megmentse a lakást. Amint megérkeztek a vasútállomásról, a tévékészülék elé ültek, és teljes odaadással figyelték a legújabb fejleményeket. Dalmáciában már Zadar és Šibenik közelében volt a hadsereg, Splitet és Dubrovnikot a tenger felől is támadták. A bemondó arckifejezése és a hírekben szereplő helyszíni tudósítók szavai egyaránt arra utaltak, hogy egész Horvátország bármelyik percben eleshet. Az elszántság mellett azt is sugallták, hogy az igazi hazafiak készek meghalni Horvátországért. Tisztában volt minden újságíró és riporter azzal, hogy ha Tuđmanék megbuknak, akkor megtorlásra számíthatnak, és a tévések közül sokan börtönben végzik. Némán nézte a két fiú, Zdenka néni és Herceg a tévét, csak a nagyi szidalmazta hol a szerbeket, hol a nemzetközi közösséget. Mindenkire volt egy szép szava. A nagyi 82 éves volt, egész életét Dalmáciában élte le tanítónőként. Nyugdíjas korában a fiához költözött Eszékre. Karlo fia mérnök volt, aki egyetemista korában megnősült, évfolyamtársát, Zdenkát vette feleségül. Mindketten régi horvát nemesi családból származtak. Verőcén, a mai polgármesteri hivatal épületében született és nőtt föl Zdenka néni, hiszen a kommunizmus előtt ez a családjuk birtoka volt. Olyan nevelésben részesült, amelyről manapság csak a könyvekben olvashatunk. A hétköznapi életben viszont szinte mindenen megbotránkozott.” Nos hát, így ért véget az a boldog gyermekkor… Szétbombázták azt is. (A lap pedig, amelyiknek a nyolcvanas évek második felében rövid ideig a vajdasági tudósítója is voltam, a háború után Új Magyar Képes Újság néven indult újra, jelenlegi főszerkesztője Kriják Krisztina.) S felettébb sajnálatos módon mindezek az események a teljes későbbi életünket is nagyban befolyásolták…
A kalandtúra nincs befejezve – csak berekesztve.
Mert itt tartunk most, ide érkeztünk el virtuális, elképzelt utazgatásaink kanyargós, a kiszámíthatatlan véletlenszerűség által meghatározott útvonalán. S rengeteg képeslap halmozódik még a ládánkban, akár egy bőröndnyi is lehet még a fennmaradt mennyiség. Milyen irányban is indulhatnánk tovább? Maradjunk még Horvátországban, vagy ugorjunk át a szomszédba? Vagy röppenjünk a világ másik végébe, Sydneybe, vagy Rigába netalán?! És egészen bizonyos az is, hogy alkalomadtán szemezgetünk majd még kincstárunkból. De most itt megállapodunk.
Csak átmenetileg, mert egy-egy ilyen utazást lehetetlenség is volna, nem is lehet másként befejezni – csak berekeszteni. Rendszerezzük kicsit az élményeket. S ahogyan Podolszki József versében is olvastuk a legutóbb még, egy ilyen utazásnak – ahogy a versnek sem, amelyikről a költő beszélt – „…soha / de soha vége nincs / és nem kezdődik sehol”… Csak berekeszthetjük, ha úgy érezzük, hogy utazásunkat most meg kell szakítanunk. De soha nem érhetünk az út végére… Csak kiszállunk az autóból, oldalra parkolunk, hogy más utazók kalandtúrájába ne rondítsunk bele, ne zavarjuk meg őket. Navigare necesse est… És karba fonjuk kezünket.
Ennek az útnak a végére sohasem…
(Vége)
