Anyai nagyanyámat, Tóth (szül. Rajtik) Etelt (1892), aki az 1950-es évek közepétől haláláig (1965) velünk élt Palicson, esténként rendszerint arra kértem, hogy meséljen a gyerekkoráról és az életéről, ami a Ludas környéki egyik tanyán, később Ludason telt el, s akinek szülei (a dédnagyszülőim), még inkább az ő nagyszülei (üknagyszülőim) elsősorban dohánytermesztéssel foglalkoztak, abból éltek. Az esti mesék során szó esett a boszorkányokról, a szellemjárásról, nekem azonban mégis a Rózsa Sándorról (1813–1878) hallottak keltették fel a figyelmemet és vésődtek be az emlékezetembe. Amit azonban a nagyanyám elmondott, azt ő is apai nagyapjától, Rajtik Józseftől hallotta kislány korában.
– Nagytata szerint Rózsa Sándor és emberei gyakran megfordultak Ludas környékén. „Átutazóban” voltak, vagy Szeged irányából jöttek, vagy oda tartottak. Mindig éjfél körül érkeztek. Ilyenkor nem kerülték el Rajtik nagytatáékat, akik közismerten vendégszerető emberek voltak. Aki betért hozzájuk, bárki volt is, megvendégelték, közben a lámpás fényében, bor mellett és pipafüstben a világ dolgairól folyt a szó. Nagytata, aki termetre magas volt, ezért egykor Bécsben, a császári udvarban testőrként szolgált, művelt, felvilágosult, minden iránt érdeklődést mutató ember volt, s szerette, ha a házában sokan és gyakran megfordulnak. Ezért szinte egyfolytában folyt náluk a vendégeskedés. Sokan fel is keresték, még a fináncok sem kerülték el.
Rózsa Sándor és emberei kései érkezésükkor először a megbeszélt kopogással zörgettek az ablakon. Ilyenkor el kellett oltani a petróleumlámpát, ha még pislákolt. Miután ajtót nyitottak, csak Rózsa Sándor jött be. Ezután már lámpát lehetett gyújtani. Az asztalra minden alkalomkor étel és bor került. Miközben Rózsa Sándor odabenn falatozott, és az iránt érdeklődött a házbeliektől, milyen a világ sora azóta, hogy legutóbb ezen a vidéken járt, addig az emberei kinn őrködtek. Ők sem maradtak azonban üres gyomorral. Még a lovak is új erőre kaptak a vendéglátó jóvoltából. Ezek a látogatások nem tartottak sokáig, amolyan jövés-menés közben beiktatott pihenők voltak a betyárok számára.
Nagytata egyik alkalommal elpanaszolta Rózsa Sándornak, hogy amikor jönnek, a lovakkal letarolják a dohányt a földeken, s káruk van a dohánytermelőknek, hiszen a dohány a legfőbb megélhetési forrásuk. Rózsa Sándor a szavát adta, hogy figyelmezteti legényeit, ilyesmi ezután elő ne forduljon. Állta a szavát. Attól kezdve kevesebb volt a letaposott dohány a ludasi földeken.
Rajtik nagytata sokféle jószágot tartott, birkákat is, amelyeket leginkább éjjel legeltetett. Egy borongós, holdvilágos éjszaka távolról közeledő lódobogásra lett figyelmes. Lovasok körvonala rajzolódott ki az ég alján. A dohányföldeken törtettek keresztül.
– Ejnye, ejnye, nem lehetne egy kicsit vigyázni? – jegyezte meg nagytata a subáján heverve, gondolván, hogy Rózsa Sándorék. – Mind letörik a dohányt.
– Hallgasson kend, a maga úristenit! – szólt kemény hangon a határozott válasz, és a jövevények sietve elcsörtettek.
Rózsa Sándor legközelebbi látogatásakor nagytata szóvá tette az esetet.
– Azok nem az én embereim voltak – mondta határozottan a közismert betyár. – Kendéknek még a hajuk szála sem görbülhet meg, a dohányföldjükben semmi ilyen kár nem keletkezhet. Csak szóljon kend, ha valakire panasza van!
Nagytata sohasem élt ezzel a lehetőséggel. Békés, szorgalmas és dolgos ember volt, aki mindenkinek megadta a kellő tiszteletet, de őt is tisztelték és becsülték. A környékbeliek, sőt a betyárok, de még a pandúrok és a fináncok is.
