Alig egy évtized után egy merész kulturális-politikai-társadalmi-stb. vargabetűvel eljutottunk oda, ahol közel két évtizeddel ezelőtt voltunk.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e erről az előadásról. A szakma hazai, jelentősebb művelőinek elragadtatásával ellentétben én csak egy vértelen, színvonalában változó, összességében igen kiábrándító minőségű előadást néztem. Nem tudom, lehet, nem ugyanarról a darabról beszélünk… Egy fontos tünete viszont van ennek a magatartásmódnak. A személyiség egyfajta fétiskarakterével, valamint egy tabu olyan önellentmondásos helyzetével van dolgunk, amely az általa létrehozott diskurzus egyik táborában teljességgel megcsontosodott, míg a másikban olyannyira feloldódik, hogy szinte csak a név jelöli a két halmaz egy és ugyanazon szubjektumát. Zoran Đinđićről, valamint a Megölni Zoran Đinđićet (Ubiti Zorana Đinđića) c. előadásról van szó.
Alig egy évtized után egy merész kulturális-politikai-társadalmi-stb. vargabetűvel eljutottunk oda, ahol közel két évtizeddel ezelőtt voltunk. Amikor azon a március 12-én eldördült az a bizonyos lövés, mindenki tudta, hogy azzal egy időben nemcsak egy életnek lett vége. Mindenki tudta, hogy ebből nem egy új kezdet következik. Mindenki azt remélte, hogy a reformok folytatódni fognak. Mindenkinek megfordult a fejében, hogy a folyamatok lelassulnak, de arra senki (!) nem gondolt, hogy tíz év kieséssel folytatódik mindaz, ami 2000. október 5-én abbamaradt. Akárha egy leállt szövőgépet üzemeltettek volna be újra. A szőttes szálai pontosan ott és pontosan úgy folytatják a mintát, ahogy és ahol az abbamaradt. Hiábavalónak bizonyultak az ígéretek, a remények, a hazatért egyetemisták, a fiatal családalapítók, a szabadúszó értelmiségiek, a dolgozni vágyók és mindazok, akik mögé álltak. Hiábavalók vagyunk, maradék, fölösleg. Ez a hiábavalóság, ez az üresben járatott fölöslegességérzet viszont létrehozott egy olyan mítoszt, egy olyan beszédmódot, amely két tábor két jól elkülöníthető diszkurzív pózát öleli magához – és az előadás, valamint annak recepciója pontosan ennek a csapdájába esett bele.
Az első tábor – hogy a kezdetlegesebbel induljunk – a néhai miniszterelnököt (tekintet nélkül annak munkásságára, a hozzá kapcsolódó művelődés- és eszmetörténeti mozzanatokra, politikai hagyatékra) nyíltan a sarokba hajítja. Röhög rajta. Előszeretettel és gátlástalanul állítja be nevetségének tárgyául, továbbá megtesz mindent annak érdekében, hogy saját kvázijobboldali, populisztikus és nem utolsósorban lassan önmagát felfaló meggyőződésének érvényesítése érdekében méltatlan ellenfélként tüntesse fel. Elhajítja, de egyben szüksége is van rá, mert ellenkép kell neki. A második tábor, ugyanezt a halmazt ezzel szemben a fétiskarakter másik végletébe nyúló értékeivel ruházza fel, amely eléggé széles ahhoz, hogy – élve a tabu nyújtotta homállyal – mögé bújjanak például olyan kultúrtermékek (fotókiállítások, félresikerült megemlékezések, plakátok, tematikus folyóiratszámok, középszerű szövegek stb.), mint a tárgyalásra kerülő előadás. A nyilvánosság sajnos nem tesz különbséget a darab témája és annak alanya között, következésképpen – mivel nem tud kibújni az önmaga által létrehozott diskurzusból – nem tudja értéktelennek nyilvánítani azt, ami nyilvánvalóan értéktelen, csakis azért, mert arról szól, ami számára értékes. Egy kultúrtermék nem pusztán attól lesz minőséges, hogy egy bizonyos életművet, személyt, eszmét, politikai programot tematizál, mert akkor végeláthatatlan lenne a sikeres kötetek, színpadi produkciók vagy szobrok sora. Ez a darab azért ilyen „sikeres”, mert egy név teszi azzá, nem pedig azért, mert egy olyat mutatott fel, ami színházesztétikai vagy akár a társadalmi felelősség normáival kimagaslónak minősíthető.
Az előadás elején Tomislav Nikolić hangját halljuk, ahogy egy híres felszólalásában, alig néhány héttel a merénylet előtt azt üzeni, hogy amennyiben valaki találkozna Zoran Đinđićtyel, akkor mondja meg neki, hogy Titónak is problémája volt a lábával. Az előadás végét Đinđić egyik idézete zárja: „nézzen a jövőbe, és ott mi ketten találkozni fogunk, mert én még szándékozom a jövőben élni”. A lassan telítődő teremben elemi erővel hatnak ezek a szavak. A felvétel tiszta, hangos, rövid, és addig ismétlődik, amíg kezdetét nem veszi a játék. A végén ugyanígy mosódnak össze a tapssal a szavak. Hátborzongató érzés tíz év után ilymód áthallani a hangokat. Az előadás keretét ez a két idézet, valamint a be- és kivonulás tárgyi elemei, a mellszobron dolgozó művész és az újságkivágások adják meg. Ez a keret az, ami valóban figyelmet érdemel. A lassan kígyózó sorokban bevonuló néző magára marad a gondolataival. Fél. Nem megijed, hanem fél. Szorong. A labirintus falain egymást érik azok a cikkek és fényképek, amelyekből ez a lassan minket is felzabáló félelem táplálkozik. Egy üveglábakon álló, korrupt és hazug rendszer kerete ez, amely lassan, de biztosan felőrölte annak a munkáját, akinek a mellszobra készül. Nyilatkozatok és tettek ellentmondásait láthatjuk, kárörvendő ujjongást a szennylapok nagy címeket, sok képet és rövidke szövegeket közlő hasábjain. A néző egy politikai eszme retardálódását, fokozatos bomlását és egy populisztikus, minden ideológiát nélkülöző opportunista kaszt újbóli hatalomra jutását látja. A keretet a közösségi emlékezet reflexeire rájátszó hangzós, textuális, képi és plasztikai elemekből állították össze. Sajátos, audiovizuális kanosszajárás ez a tér, amely sűrített formában közvetíti az elmúlt évtizedben bejárt körkörös utat. Ott vagyunk, ahol a miloševići éra végén, megöltük azt, akivel új útra indultunk, és folytattuk ott, ahol abbamaradt.
A terembe lépve már egy sokkalta középszerűbb kép tárul elénk. A több jelentésmezőt is megmozgató, több érzékszervet is igénybe vevő bevonulás után minden leegyszerűsödik. A kifutószerű színpadot körbeülő közönség egy meglehetősen egyöntetű, alapvetően egy puszta, tág értelemben vett kronologikus és szűk értelemben vett narratív technikán alapuló előadást néz végig, amelyet időnként Brecht-szerű songok szakítanak meg. Módszerét illetően háromfelé ágazik el, a bevonulás erőteljes hatása után viszont a darab egyik mentén sem tud összeállni. Az egymást váltó színészek elsősorban a merénylet különféle előzményeit mesélik el. Szóba kerül Koštunica, Legija, az elbeszélésből időnként kilépnek, hogy eljátsszák például a zimonyi klán különféle tagjait. Harmadsorban pedig énekelnek.
A lényegi probléma, hogy a színpadon csak történetek hangzanak el. Kevés a játék, nincs mimika, párbeszéd is alig, az elmondottakat pedig sok ezerszer hallottuk a rádión, láttuk a tévén, olvastuk az újságban vagy a különböző portálokon. A darab nem kínál fel sem új nézőpontot, sem új történetet, sem új módszert; nem provokál, nem bírál, nem bátorít – vagyis alig, ami viszont jócskán alulmarad az elégtől. Nem tekinthetek rá angazsált vagy dokumentarista színházként sem. Az előadás sem színháztörténeti, sem színházesztétikai, sem politikai vagy társadalmi kategóriák szerint nem minősíthető. Nem vált ki olyan érzést, amire bármilyen módon reagálni lehetne, az egymást váltogató színészek egyszerűen, egyes szám első személyében elmesélik mindazt, amit eddig is tudtunk, és bár időnként vannak párbeszédes, eljátszásra kerülő részek, azok is beillenek a darab általános görbülési ívébe. A közhelyesre sikeredett előadást sajnos még a brechti songok sem tudják egy minősíthető kerékvágásba zökkenteni.
Az egyik szerencsés megoldást a jelmezek választásában jelölhetjük meg. Az egymás helyébe lépő, egymást felcserélő, egymás le- és kicserélhetőségére rájátszó színészek például azt az érzést keltik, akárha bármelyikünk Zoran Đinđić lehetne. Mindannyian arctalan kartonfigurák fekete öltönyében, fekete nyakkendőjében, fekete cipőjében és fehér ingjében lépnek elénk. Ezek nem egyenruhák, mert nem az egyenrangúságra, az inherens, magából a rendszerből eredő egyenlőségre utalnak. Az öltönyök álcázzák a kort, a nemet, az etnicitást, és mindazokat a jelzőket, amelyek elválasztanak. Ez a véletlenszerűen érkezett, de tudatosan felvállalt sorsközösség jelmeze, azé, amely lehetővé teszi és legitimálja azt, hogy egy E/1. elbeszélés közösségivé váljon, hogy az, ami a színpadon az enyém, a közönség soraiban is az enyém lehessen. A jelmezek elsimítanak minket a színpaddal, és közössé teszik azt, ami ott elmondatik, hiszen az fáj a legjobban, ami a sajátom is. Emellett egy hatalmas marionettfigura képében feltámasztják Slobodan Miloševićet is, valamint a múlt démonjai képében divatbemutatót rendeznek a kifutón.
Ebből a kísérletből egyértelműen kitetszik, hogy amikor felütjük a kilencvenes évek bestiáriumát, akkor már csak héroszokról, mítoszokról vagy mai szóhasználattal, márkanevekről beszélhetünk. Ez a beszédmód, bár hozzátartozik egy pozitív és egy negatív megítélés, magába foglalja a táborokra oszlott közvélemény miheztartását is. Zoran Đinđićről így az egyik tábor csak az egyik beszédmódot használhatja, még akkor is, amikor már vajmi kevés köze van magához a szubjektumhoz. Ezen a darabon látszik, hogy Zoran Đinđić elszakadt a munkásságától, tevékenységétől és mindattól, ami jellemezte – márkanévvé lett. Nem az már a kérdés, hogy a darab jó vagy rossz (és ez már az alkotási folyamatra is rávetül), hanem hogy kiről szól. A diskurzus pedig már nem szakadhat el ettől a csereértéktől. A név már önmagában is reklám, és ebben az esetben ezzel éltek vissza.
