Rendező: Tasnádi István. Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Kalmár Zsuzsa, Pámer Csilla, Pesitz Mónika, Vicei Natália, Baráth Attila, Kovács Nemes Andor, Mácsai Endre, Pálfi Ervin, Ralbovszki Csaba, Szőke Attila (Szabadkai Népszínház)
– Mitjelent,haanő kijönakonyhából?
– Túl hosszú a lánc.
Vegyes, sőt ambivalens érzéseim vannak a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban. Azt vallom, hogy ha két ember szereti egymást, ha tudnak egymással élni, ha boldogok, ha boldogulnak együtt, akkor leélhetik közös életüket anélkül is, hogy egy pap összeadná és/vagy egy papír összekötné őket. Másrészről viszont szép dolog ez az elköteleződés. Pláne, ha komolyan is gondolják, még plánebb, ha komolyan is veszik a felek. Én nem akarok férjhez menni. Nem hiszem, hogy bárkinek is meg tudnám ígérni, hogy életem végéig szeretni és tisztelni fogom. Nem hiszem, hogy képes vagyok az ilyen típusú hűségre és kitartásra. A gyerekvállalásról meg, ahogy telnek az évek, egyre jobban elhiszem, hogy a nő életének egyik értelme. Ez nem jelenti azt, hogy ennek kell egy nő egyetlen életcéljának lennie. Igenis építsen karriert, igenis legyen sikeres, igenis… Mit tudom én, éljen úgy, ahogy akar.
Ezzel az „éljen, ahogy akar”-ral pedig el is érkeztünk a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának legújabb előadásához, aTapasztalt asszonyhoz.Tasnádi Istvána társulattal együtt írta és rendezte a darabot, a közönség meg nézelődhetett, hogy a megszokott, klasszikus, hagyományos, sokszor erőltetett és izzadságszagú színházcsinálás helyett kapott egy kortárs, könnyed, de ugyanakkor komoly témákat felvető előadást. Mindezt úgy, hogy nem kell elviselni a művészieskedő nyálfolyamokat.
Tasnádi István darabjáról nehéz eldönteni, hogy inkább nőellenes vagy nőpárti-e. Adott öt nő és hat férfi a viszonylag kicsi színpadon. Meg körülbelül hatvan idegen, aki őket nézi. Valóságshow ez, igazi Big Brother, ahol a párok magánéletébe láthatunk be, és megtudhatjuk azokat a titkokat is, amelyeket általában nem szívesen mutogat az ember. Milyen egy tejfakasztó buli, hová fajulhat egy leánybúcsú, mi az, ami a legjobban idegesíti a páromat bennem.
Az előadás először hímsovinisztának tűnhet. Mert mi másra is gondolna az ember, ha percekig azt hallgatja, hogy a tökéletes nő engedelmes, vacsorát főz, nem hangoskodik, nincsenek vágyai, és egyáltalán... ki sem jön a konyhából. Ez lenne a női sors? Jobb volt, amikor így volt? De volt-e így egyáltalán? Anyáink, nagyanyáink engedelmesebbek voltak, mint mi. Legalábbis így mesélik. A régi szép időkben a nőnek nem volt beleszólása a sorsába, és minél jobban kapálózott, annál jobban fájt később, amikor rá kellett jönnie, nem tud változtatni életén. Ez a kapálózás, ez az életünk most is, csak így, a 21. század elején már akkora hűhót csapunk a kapálózás köré, hogy az akár önállóságnak is tűnhet.
Az 1955-ből származó házastársi útmutató vagy a népszaporulati bizottság humoros helyzeteket teremt. Mindenki nevet, a térdét csapkodja, magára vagy párjára ismer, bólogat a nagy életigazságokon, vagy rázza a fejét, hogy vele ilyen soha nem fordulhat elő. De eljön a pillanat (az előadásban és az életben is), amikor mindenki ráeszmél, sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint azt gondolnánk.
Azt mondják, hogy az egyéniség történelmileg meghatározott. Ha ezt nézzük, akkor sorsunkat, jelenünket és jövőnket a 20. században kell keresnünk. Abban a 20. században, amely semmiképp sem nevezhető eseménytelennek. Érdekes megfigyelni, hogy a nagy változások milyen hatással voltak az itt élők gondolkodására; hogyan változott a hozzáállás a szerelemhez, a házassághoz. Mert mindez történelmileg-ideológiailag-szociálisan meghatározott, ahogy egyik barátom mondaná. Michel Foucault híres könyve, a Szexualitás története három kötetben elemzi, hogy az ember legintimebb szférája valójában a leginkább meghatározott a külső, politikai-társadalmi konvenciók által. Csak valamivel való viszonyunkban vagyunk képesek meghatározni magunkat, felismerni, kik is vagyunk, sőt, egyáltalán, érezni, hogy vagyunk.
A posztmodern elmélkedés után viszont térjünk vissza a Tapasztalt asszonyra. A nevetésre serkentő jelenetek között egy-egy komoly történet is elhangzik. Női történetek, boldogan vagy boldogtalanul leélt életek. Bármelyikünk ülhetne és mesélhetne ott. Ezek az őszinte és igaz mesék adják az előadás erősségét. Mind közül pedig különösen Vicei Natália monológja. Nem is annyira a mit, inkább a hogyan. Teljes beleéléssel, olyan őszinteséggel, amilyet ritkán látunk a Népszínház színpadán.
A sok nevetésért, felismerésért és meghatódásért azonban fizetnünk is kell. Mégpedig türelemmel. Egy-egy jól sikerült jelenet után át kell vészelni a szörnyen unalmas részeket, hogy azután tovább élvezhessük a produkciót. Hogy mi az, ami nem tetszett? Nos, legjobban az angol nyelvű részek zavartak. Teljesen felesleges volt a punk-rock dal, ahogy az is, hogy nagyon hosszan idéztek egy 19. század végi könyvből. A dalnak szerintem abszolút nem volt ott helye, de esetleg majd magyarázza el nekem valaki, hogy miért volt az jó. A magyarázatot elfogadhatom, a dal (és az előadásmód) viszont akkor is borzalmas marad. A hosszas angol nyelvű előadás koncepcióját végső soron értem, de így is időhúzásnak tartom. Nem, nem siettem sehova, de az erre pazarolt időt lehetett volna értelmesebb dolgokra is fordítani. Például jobban kidolgozni a tejfakasztó buli dialógusait. Nem értem én a férfilelket, nem tudom, hogy egymás között hogyan beszélnek egymással a barátok, de talán nem ilyen karótnyelten és sematikusan. Habár… férfiak.
Mindent összevetve, nem jár rosszul az, aki megnézi a Tapasztalt asszonyt. Kap egy átnevetett estét néhány komoly önmagára ismeréssel. Nem ezért az előadásért osztják majd a következő Pataki-gyűrűt, de azért, remélem, nem tűnik el a süllyesztőben ez a fajta hozzáállás a színházhoz.
