Az ezredvég utolsó öt évében hétről hétre beszélgettem Szőcs Boldizsárral. Boldizsár bácsit az évezred fordulója nem különösebben izgatta. Ő az 1999-es esztendőt szerette volna megérni. Nem számmisztikát sejtett a sok kilencesben, egy szép évfordulónak akart a részese lenni: az önkéntes tűzoltó-egyesület alapítása századik évfordulójának.
Maga is tagja volt ennek a nevezetes szervezetnek, talán még a szűkebb vezetőségben is benne volt. Egyenruhája is volt, a tablón minden képen rajta szeretett volna lenni. Hál’ Istennek megérte ezt a szép ünnepet, járt otthon is, megünnepelték őt is, boldog volt, hogy még emlékeztek rá a falujában. A nagy várakozás alatt jöttem rá, milyen fontos volt ez a civil szervezet kis közösségeink életében, nemcsak akkor, amikor éppen katasztrófában kellett helytállni, hanem egy-egy település művelődési életét is segítették az önkéntesek: különböző rendezvényeket szerveztek, a műkedvelők munkájából is kivették részüket, az évenként megrendezett bált hónapokig emlegették. Szőcs Boldizsár önkéntes tűzoltóként fuvarozta Székelykeve műkedvelőit az ötvenes évek közepén a dél-bánáti magyar szórványokban.
Öt év alatt sok mindenről beszélgettünk, már bánom, hogy alaposabban nem kérdeztem ki, hogy is volt az a műkedvelő vándorszíntársulat-járás, művelődési életünk egy icipici láncszeme villant fel akkor előttem, de abban az időben a meséi jobban izgattak. Életének apró mozzanataira is inkább csak a történetei miatt figyeltem. Ez most egy kicsit gyónás is: amikor a kincs közelébe kerülünk, a lényegtelennek tűnő dolgok elkerülik figyelmünket, később más összefüggések keresése közben jövünk rá mulasztásunkra.
Lassan már egy éve olvasgatom ismét a vajdasági magyar népmesekiadványokat. Sok kiváló mesemondó szövegét találjuk ezekben a kötetekben, róluk sajnos keveset árultak el a gyűjtők: Penavin Olga, Burány Béla, Matijevics Lajos; pedig jó lenne, ha többet tudnánk a doroszlói Szabó Józsefnéről, a csantavéri születésű Farkas Antalról, aki a nyolcvanas években több tucat erotikus mesével gazdagította lejegyzett szövegeink számát, amikor barátságot kötött Burány Bélával. A tehetséges adatközlő és a folklorista között előbb-utóbb személyes barátság is kialakul, a sokszori találkozások után gyakran a mesemondó legféltettebb titkaiba is beavatja a gyűjtőt. Különösen az idős emberek esetében van ez így, amikor már érzik, hogy elmenőben vannak. Ezzel a bizalommal viszont soha nem élhetünk vissza. Feltételezem, hogy Burány Bélát is baráti szálak fűzhették a csókai Banka, a moholi Zelity családhoz és a többi adatközlőjéhez, akiktől az Alsó-Tisza mente lírai és epikus hagyományát lejegyezte. Mondhatnák úgy is, úri passzióból tette, mert orvos, az Újvidéki Egyetem megbecsült professzora volt. Utóbbit nem hangoztatta, jókedvű, bolondozó ember volt: a cél érdekében egy-egy nótát maga is elénekelt, egy-egy sikamlós történetet elmondott. Ki tud többet alapon. Az ilyen hozzáállással beszélgetőtársai sem fogták vissza magukat, az erotikus, obszcén történeteket nem szelídítették meg. Az egyik legjobb mesemondója Farkas Antal volt. Csalafinta, szókimondó történeteinek egy része a tündérmesék közé sorolható. Szerette a bonyolult szerkezetű, sokepizódos szövegeket. Tündérmeséi affinitásban voltak a hiedelemmondákkal, eredetmondákkal – mint már korábban utaltam rá, hasonlóan, mint Szőcs Boldizsárnál –, az ő griffmadara is leányrabló, nem a hős segítője, a sárkányok, a táltos lovak is megjelennek a sokszor beazonosíthatatlan szövegekben. Természetesen nem szabad abba a hibába esnie a kutató filológusnak, hogy csak az a mese, ami megtalálható a nemzetközi népmese-katalógusban vagy a motívumindexben.
Péter László rajza Burány Béla Mé piros a gólya csőre? című erotikus népmesegyűjteményének fedőlapján
A Mé piros a gólya csőre? erotikus és obszcén népmesekötetben olvasható Akirály nyulai tündérmese két változata. Ezek pontosan beazonosíthatók, meghatározhatjuk a típusszámukat. Nyúlpásztor cím alatt megtalálhatjuk a magyar nyelvterületre jellemző sajátosságokat. Tizennégy változatban jegyezték le, viszonylag korán, már a háromkötetes, Gaál György-féle Magyar népmesegyűjteményben, amely 1860-ban jelent meg nyomtatásban. A katalógus adatai alapján arra következtethetünk, hogy a magyar nyelvterület keleti felében ismerték. A mesemondás nagy klasszikusai, Fedics Mihály, Amy Lajos, Tombácz János, Borbély Mihály nem mesélték. Nálunk három változatban jegyezték le, annak ellenére, hogy a népmesegyűjtemények kedvelt meséje, Akirály nyulai történetre Kovács Ágnes válogatásában, az óvodásoknak szánt Icinke-picinkében is ráakadhatunk. Az interneten böngészve a kifestőváltozatát is letölthetjük.
A gyermekmesévé szelídített variánsok folklorizálódott formáit nem találjuk a vajdasági mesegyűjteményekben, pedig a szövegek között többről kimutatható, hogy az adatközlő könyvből is olvashatta, onnan is hallhatta a történetet. A nyúlpásztor hősmesét Zentán, illetve Oromhegyesen egészen biztos nem olvasták Burány Béla adatközlői. A zentai és az oromhegyesi csupán az alapcselekményből áll. A szegénylegény arra vállalkozik, hogy megőrzi a király száz nyulát, annak fejében, hogy feleségül kapja a királykisasszonyt. A lehetetlen feladat elvégzésében segítőtársai akadnak. Farkas Antalnál ismét felbukkan a boszorkányszombatokból ismert beavatási szertartás: a vén banyával kell hálnia a fiatalembernek, hogy olyan sípot kapjon, mellyel összeterelheti a százfelé futkosó nyulakat. Szél Antal már inkább a népmesék logikáját követi, a hálás kisegér sípjával sikerül összeterelni a nyulakat. Az utóbbi szöveg hasonlít az eredeti cselekménytípushoz, a pásztorlegény bűvös eszközével megőrzi a rábízott nyulakat, de a király és a lánya elcsal tőle egy-egy nyulat, cserébe a lánynak legénnyel, a királynak viszont a szamárral kell szerelmeskednie. A király kénytelen a lányát férjhez adni a ravasz legényhez, mert különben kiderül a szégyenük. Farkas Antal egy kicsit csavarint is a történeten. A legénynek száz, kétszáz, háromszáz nyulat kell megőriznie. Miközben sikeresen elcsábítja a király lányát, a királyt és a királyfit megszégyeníti, mert a nyulakért cserébe azok részesei lehetnek a pásztorok kegyetlen beavatási szertatásának.
Szőcs Boldizsár kedveltebb szövegei közé tartozott a Nyúlpásztor. A székelykevei variáns csak néhány motívumában hasonlít a zentai, illetve oromhegyesi változathoz. Boldizsár bácsi nemcsak az epikus műfajok között tett különbséget, amikor egy-egy szöveg felől érdeklődtem. A tündér- és hősmesékről, annak ellenére, hogy unokáit szórakoztatta vele, úgy gondolta, inkább a fölnőtteknek valók, néhány mese kapcsán pedig beszélgetésünk elején megjegyezte, azt gyerekeknek mondták. Délutánonként járt hozzám, hétvégeken, amikor egyikünknek se volt munkája. Gondosan följegyezte a mesék címét, mivel a székelykevei műkedvelőket fuvarozta, jól érzékkel megtervezte az egyes találkozókat: hosszabb, majd rövidebb történetek következtek, népdal, magyar nóta. Az elképzelése csak ritkán valósult meg, mert közbekérdeztem, a kérdések kapcsán más-más történetek is előkerültek, melyek éppen nem voltak a listáján. Barátságunk elején szóba kerültek az erotikus történetek is. Ő kérdezett rá, hogy elmondhatja-e azokat is. Szívesen mesélte, jókat mulatott rajtuk, meg valószínűleg rajtam is, hogy én hogyan kommentálom, felteszem-e szokásos kérdéseimet. A történeteit, feltételezem, visszafogottabban mondta el. Ha nagy néha a férjem is bekapcsolódott a beszélgetésbe, előtte az erotikus történeteket mellőzte. A király nyulait nem tartotta pikáns mesének, annak ellenére, hogy az ő változata sem a kifestőkönyvek világát idézi. Jobban igazodik a hősmesék hármas szerkezetéhez. Mielőtt a lehetetlen feladatra vállalkozna, a hős hálás állatokkal találkozik, akik a cselekmény folyamán kisegítik a nagy bajában. A nyúlpásztorkodás alatt a király előbb a cselédlányt küldi a legényhez egy nyúlért, egy csókért kap is Jancsitól, de mire hazaér, a nyúl helyett a zsákban tehéntrágya van. Másnap a király lánya megy Jancsihoz, és ő addig udvarol a legénynek, míg teljesül a kívánsága, kap egy fekete nyulat a fekete bárányka, a királylány szüzessége fejében. Szőcs Boldizsár egy szép udvarlási jelenettel gazdagította népmeséink világát. Valahogy így csábítgatták a lányokat a legények: kérdés, hogy azok olyan könnyelműek voltak-e, nyúl fejében odaajándékozták-e a fekete báránykát. Ilyesmi nem marad titokban. Maga a legény leplezte le a királykisasszonyt, ráadásul szépen, poétikusan, ahogy illik a királyi körökben, ha azt történetesen mesekutatónak, ráadásul nőnek mondja el a mesemondó: „Adtam neki fekete nyulacskát, s ő adott nekem fekete báránkát.”
