Tavaly az előző évad legjobb színészi teljesítményéért járó Pataki-gyűrű díj átadását megelőzően a színészről, mint a színház legfontosabb, színházat meghatározó, elsősorban képviselő tényezőről, aki nélkül nincs színház, mondtam néhány szót. De megemlítettem, hogy a színész, bár valóban a legfontosabb, önmagában kevés, kellünk mi is – közönséggé szerveződő nézők.
Ezúttal rólunk, nézőkről szólnék, a színházi előadás közönségéről.
Napjaink egyik legformátumosabb magyar írója, aki az idei Nobel-díj várományosa is volt, a regény-, novella- és drámaírás mellett színházzal is foglalkozó Nádas Péter nyilatkozta, hogy szerinte „A színház az egyetlen igazán közösségi művészet. A rituális összelélegeztetés művészete”.
Ennek az összelélegeztetési rítusnak a színészekkel együtt mi, nézők is résztvevői vagyunk. Csak így él az előadás, csak így létezhet a színház, itt és most, örökké.
Giorgio Strehler, a neves olasz rendező ír arról, hogy az ő dolga történeteket mesélni másoknak. Mindegy, hogy hol, milyen körülmények között – egy színpadnak nevezett deszkaemelvényen, a puszta földön, tereken, utcán, egy erkélyről, ablak mögül, egyetlen szál kötélen húsz méterrel a föld felett vagy csak egy székben ülve – és az is mindegy, mivel, tárgyak segítségével, csak a hangjával, kezével, ujjaival, testével, bármi módon. De ehhez elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy meghallgassák, hogy nézzék.
Ránk – nézőkre, közönségre.
Így van. De nemcsak a történetet mesélő színésznek, rendezőnek, hanem nekünk, nézőknek is vannak igényeink, különben nem mennénk színházba.
Miféle igények?
Nézőként más és más. Van, aki szórakozni, kikapcsolódni akar, van, aki műélvezni, s van köztünk olyan is, aki csak lenni akar valahol. Függetlenül attól, hogy kit mi vezérel, amikor színházba megy, senki sem vonhatja ki magát az előadás hatása alól. Óhatatlanul is hat ránk az, amit hallunk és látunk, amit az író szövegét színpadra állító rendező a színész által közöl.
Ez olyannyira fontos szerep, amely a nézőt tudományos vizsgálat tárgyává is teszi, ami akkor történik, amikor közönségszociológiai eszközökkel vizsgálnak bennünket. Nem öncélúan, hanem a színház érdekében szeretnék tudni, kik és milyenek vagyunk, milyenek az igényeink, elvárásaink, hogy ez alapján tudja a színház, mit meséljen a színész, s ezt hogyan tegye.
Lám, talán nem is gondoltuk, hogy ennyire fontosak vagyunk. Hogy a színház, miközben számunkra érdekes és fontos történeteket mond el, ilyen mértékben számít a mi befogadói szerepünkre is. S mi ennek a szerepnek akkor felelünk meg legjobban, ha aktív résztvevői vagyunk az előadásnak. Nem arra gondolok, hogy reagálunk a különféle, például fizikai provokációkra, hanem a Nádas említette rituális összelélegeztetésre.
Hogy ez létrejöjjön, a színháznak nemcsak azt kell tudnia, kik, mifélék vagyunk, hanem azzal is törődnie kell, hogy befogadóként a lehető legjobb helyzetbe hozzon bennünket. Leegyszerűsítve a kérdést, fontos, hogy hol ül a néző, ami nem mellékes, hanem újabban egyre inkább előtérbe kerülő szempont, amelynek olyan régi története van, amilyen régi a színház, s ami koronként változik. Csupán két, többnyire ismert példa. Shakespeare színházában a közönség egy része a körpáholyokban ült, az a része pedig, amelyik az előadás közben sört ivott és virslit evett, ha úgy vélte jónak, felugrott a színpadra, beleszólt az előadásba, a színpaddal szembeni téren állt. Molière színházában egyesek a színpadon ültek, beleszólásaikkal zavarták az előadást, mígnem sikerült őket onnan leparancsolni.
Mi a helyzet ma? Nem egységes a kép. Vagy a nézőt viszik fel a színpadra, vagy az előadás megy le a nézőtérre. Legtöbbször azonban mereven elkülönül a játszó- és a nézőtér. A közönség a nézőtéren foglal helyet, ahol a székek úgy vannak elhelyezve, hogy mindenki ugyanabba az irányba nézzen, hogy egy tőle elválasztott, mesterségesen kivilágított térben történtek mindenki számára azonos élmény legyen. Ugyanakkor a színháznak ezt az irántunk tanúsított előzékenységét mi azzal köszönjük meg, hogy az éppen érvényes színházi konvenciók szerint viselkedünk. Erre kötelez bennünket az is, hogy nem otthon vagyunk, egyedül vagy családunk körében, hanem a közönségnek nevezett közösség részei vagyunk, és ennek megfelelően viselkedjünk. Nem beszélgetünk, nem mocorgunk, nem alszunk, nem illik kimenni, amikor akarunk, talán nem is nevethetünk hangosan, ha erre okot látunk, bár személy szerint ezt nem tartanám hibának, ugyanakkor tapsolhatunk, sőt fütyülhetünk is, amikor erre az előadás menete feljogosít bennünket. Miközben a konvenciók szerint viselkedünk, ahogy Nádas írja, mindannyian egymás felügyelői s ettől egymás felügyeltjei leszünk. Ebből adódóan a helytelenkedőket figyelmeztetik, rendre utasítják.
Vagyis egyszerre vagyunk azok, akik átélik azt, ami a színpadon történik, önmagunk és egy közösség tagjai, akiknek az a dolguk, hogy miközben nézik, hallgatják a történteket, ne zavarják a többieket, és segítsék a színészt. Ahogy Brecht fogalmazott: „A színházban a közönség szabályozza az előadást”. S ezt, tegyük hozzá, előadásról előadásra, percről percre pontos műszerként érzik a színészek. Ahogy a színész hat ránk, kire-kire másként, úgy a nézők is hatással vannak a színészek játékára. Biztos mindenki tapasztalta, ha a színész érzi, hogy unatkozunk, akkor poénkodni kezd, ha viszont ezt túlzásba viszi, akkor tönkreröhögteti az előadást.
A színész-néző viszony és a néző szerepe sokáig folytatható téma. De arra nincs egyértelmű válasz, van-e ideális néző. Az viszont nem kétségtelen, hogy ideális kapcsolat előadás és közönség között akkor jön létre, ha kialakul a Nádas említette rituális összelélegeztetés, aminek megteremtése közös feladata színésznek és nézőnek.
(Elhangzott 2012. október 29-én Szabadkán, a Pataki-gyűrű díj átadásán.)
