Címbeli szavunkat csalafintaságként, gyanús, alattomos, csalárd mesterkedésként, avagy az egyszerű halandó számára titokzatos szerkezetként értelmezik a szótárak. Ahogy a nótában égi taligának neveztetik a repülőgép, a miskulancia akként illik rá az órára, a rádióra, a gépjárműre, a televízióra, a számgépre és egy sor hasonló szerkentyűre. A szerkentyű kifejezésből is kiérezni a mibenlét rejtelmességét, ahogyan a kütyü is a laikusok névalkotása valamely új műszaki csodára.
Noha rendeltetésszerűen bennünket, embereket kell szolgálniok a gépezeteknek, többnyire mi magunk válunk rabjaivá azoknak. Anélkül, hogy értenénk működésüket, használjuk, élvezzük és szeretjük őket. Csak akkor érezzük ellenségesnek a technikai vívmány érthetetlen bonyolultságát, amikor lefullad a járgány, bekrepál a mosógép, és kénytelenek vagyunk mesterhez fordulni.
Egyszer egy idős házaspár kihívta a szerelőt, mert egyre homályosabbnak vélte a tévét. A panaszt indokoltnak látta a szaki, de mivel a széjjelségből arra következtetett, hogy itt nem szokás takarítani, kért egy porrongyot, s azzal nyomban megoldotta a problémát. A tata immár kristálytisztának látta a képet, ám a mama még nem annyira; rajta csak a szemüvegcsere segített. Másutt nem volt se kép, se hang, mire a guru oldalba ütötte a készüléket, és tökéletesen helyreállt a működés. „Ezt én is megtehettem volna”, mond a gazda. „Nem hinném, bátyám, mert csak a kitanultak tudják, hogy pontosan hova kell ütni.”
A szerelők, technikusok, mechanikusok, műszerészek sok esetben magas lóról beszélnek a műhelyükbe betérő kuncsafttal, és általában nem részletezik az elvégzendő vagy elvégzett munkát, mert a megrendelő úgyse értené. Ha mégis magyarázkodna a mester, a szakmai tolvajnyelv hókuszpókusznak tűnne föl az ügyfélnek.
Órás nagybátyám, Vicei János a postával szemközti üzletében a javításra hozott órát azonnal a jól megvilágított munkaasztalra helyezte, egyik szemére nyomta a gyűszű alakú nagyítót, és közölte a diagnózist: a tengely, a rugó kiakadt, elkopott, meggörbült, elfáradt, ráadásul a gyári olaj is beszáradt. További bökkenő még előadódhat a javítás során. Ezt és ehhez hasonlókat minden alkalommal meggyőzően el lehetett mondani, mert – nagyítóval vagy anélkül – senki se volt képes ellenőrizni az állítást.
Az egyik autószerelőről azt rebesgették a pusmogók, hogy elvégzi ugyan a reparálást, de olykor egy-egy jobb alkatrész helyébe betesz egy elhasználódottat…
A bonyolult berendezések, szerkezetek „doktorainak” szolgáltatása olyan zsákbamacska, amelyért a megrendelő minden pénzt megad, hagyja magát megkopasztani. Megboldogult tanárom, barátom, Szloboda János nem járt úgy, mert órássá lett egykori osztálytársa pillanatok alatt életre keltette az átadott időmérőt, és még pénzt se fogadott el a műveletért. János megköszönve a kivételes hozzáállást nem állta meg kérdés nélkül: „Akit az imént három nap múlva rendeltél vissza, annak az óráját nem lehetett volna hipp-hopp megjavítani?” „Az igazat megvallva néhány mozdulattal helyreállítható az a vekker, mondhattam volna az embernek, hogy forduljon egyet, és kész a masina. De mondd, János, mit kérhetek én azért, amit öt perc alatt megcsinálok?”
