Az általános és középiskolák együttműködése a Szabadkai Népszínházzal nem új keletű dolog.
A tanárok megszervezik a színházlátogatást: kiválasztják a korosztálynak megfelelő darabot (ebben a színházi szervező is segít), majd lefoglalják a jegyeket, ezután a pénzgyűjtés következik, amit végül jegyre váltanak be. Az előadás napján színházba viszik a tanulókat, hogy lássanak színházat, művészetet. Aztán, hogy kinek melyik színház, melyik előadás tetszik, ez már szubjektív dolog. Mindenesetre jó oda elmenni. Jó dolog a katarzis. A közös munka középpontjában pedig mindig a gyerek, a tanuló áll.
Az, amiért a fenti hosszadalmas bevezetőt írtam, nem maga a színház, nem is az iskola, hanem a diákotthon. Az alábbi téma, probléma(?) egyeseknek ismerős lesz, viszont másoknak is tudni kell róla.
Színházba készülünk. Sikerült kiválasztanom a darabot (figyeltem arra is, hogy a tanmeneteben szereplő alkotótól nézessek a tanulókkal drámát, az esztétikai értéken kívül a hasznosságot is szem előtt tartottam). A pénzt összekéregettem... Hihetetlen, mennyire feledékenyek a fiataljaink. Miután megváltottam a jegyeket, három elsős tanulóm azzal járult elém, hogy ha az előadás 21.30-ig, illetve ennél tovább tart, akkor őket az előadás után kísérjem a szállásukra, mert ez a diákotthon szabálya. Kifejtettem a tanulóknak, hogy igen, értem, de most nem tehetem… magyarázkodtam, személyes ügyek miatt… magyaráztam… tényleg nem tehettem. Viszont kiállítottam a kétnyelvű iratot, elláttam az iskola pecsétjével és aláírásommal, hogy ezzel bizonyítsam, igazoljam, a tanulók jó helyen vannak, színházban. Aznap már a tanulók leadták, és hamarosan egy hölgy hívott a diákotthon képviseletében, és kioktatott az ő szabályzatuk ismeretéből: ha az előadás tovább tart fél tíznél, az illető tanár köteles a diákotthonba kísérni a tanulókat. Igen, köteles, elmondtam neki, hogy hallottam e badarságról (enyhébben fogalmaztam), de értse meg, most nem tudom… magyarázkodtam… mondván, most ez lehetetlen, ismételte, hogy az ő szabályzatuk… mondtam, lehetetlen… Szóval ez eltartott egy ideig, végül azzal zárta a hölgy, hogy akkor a tanulók keljenek fel, és jöjjenek ki 21.15-kor. Csend lett, és megismételtem (irónia volt a hangomban, ez biztos), hogy 21.15-kor felkelnek, és kimennek. A szópingpongunk ezzel befejeződött.
Ha a diákotthon vezetősége úgy gondolja, hogy a tanárok kötelessége az ő bentlakó diákjaikat a színházlátogatás után elkísérni a szállásukra, akkor én meg azt gondolom, hogy az ő kötelességük az iskolába elkísérni a tanulókat, és elébük is jönni, hiszen így a késéseket és az esetleges lógásokat is orvosolhatjuk. De talán a legjobb megoldás az volna, ha a diákotthonban levő diákok nem járnának színházba, vagy számukra matinét biztosítanának, ahová a diákotthon megszervezné a színházlátogatást. Vagy ha mégis az iskolájukkal mennek színházba, előadás közben álljanak fel, és hagyják el a helyszínt, menjenek a szállásukra. Abszurd, ugye? Szerintem is az.
Vasút gyermekszemmel – Tóth Emese linómetszete (EmArt műhely, Szabadka)
A legjobb megoldás mégiscsak az lenne, ha a diákotthon dolgozói megvárnák a színházi előadás után a bentlakó diákokat, és ők kísérnék haza őket, hiszen az ottani dolgozókat azért fizetik, hogy felügyeljenek a gyerekekre, és így a diákok sem maradnának le a művészi élményről, a színházi lelki táplálékról.
Igen, valóban, ez lenne a legjobb megoldás.
