Olvasom egy apróhirdetés szövegét… Hűha, egy pillanatra végigfut az agyamon, hogy hova jutottunk, de aztán nézem tovább az apró betűs részt, és persze kiderül azonnal a turpisság: …kinőtt ruháit, használt játékait. Huhh.
Vannak, akik mindent eladnak, mások mindent őrizgetnek, és vannak a gyűjtögetős típusok is, akik még az értelmes dolgokon felül is minden kacatot bedobozolnak, és sutty, fel a padlásra, hiszen jó lesz az még valamire. Aztán vannak közöttünk olyanok is, akik a spórolás és a környezetvédelem nevében millió értelmetlen dolgot kézműveskednek, ajándékot és csomagolást gyártanak szemétből. A boltban a nejlonzacskón is az a felirat, hogy a tasak elkészítéséhez nem vágtak ki fát. No de előző körben sem? És mit csinál az ajándékozott a nagyon frappáns, de a ház stílusába sehogy se illeszkedő, műanyag flakonokból készített alkotással, ahol az őszi táj nem, viszont a ragasztó bűze messziről élvezhető. És a fő kérdés: mit tanítunk mindebből a gyerekeinknek? Ha a csokipapírokat ajándékdíszítésre felhasználjuk, akkor nem is baj, hogy minden egyes falatka külön papírba van csomagolva? Ha a műanyag flakont a szelektívbe visszük, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül vásárolhatunk két félliteres joghurtot a literes kiszerelés helyett, annak ellenére, hogy úgyis gyorsan elfogy?
Nem könnyű feladat, mert a mi fejünkben sem biztos, hogy tisztázódtak ezek a gondolatok, és közben a felnövekvő fiatalságot környezettudatos gondolkodású, megfontolt cselekedetű személyekké kellene nevelnünk. Hát akkor hogyan?
Azt gondolom, hogy ebben az esetben is, mint olyan sok más esetben, a gyerekek elsősorban a mintát követik. A szülői viselkedés, valamint a környezetükben élő kulcsfontosságú személyek viselkedése a példaértékű, és ha nem is máról holnapra, de idővel szépen beépül a gyerekek személyiségébe, amiben él. Kicsit olyan ez, mint amit Vekerdy tanár úrtól tanultam (Vekerdy Tamás neves gyerekpszichológus, a Waldorf-iskolák magyarországi elterjedése az ő nevéhez is fűződik.): kicsi korban a gyerekektől nem várható el igazán a rendrakás. Ezért a szülővel együtt pakolva is nagyjából az a helyzet áll elő, hogy én hármat fölrakok a polcra, ő kettőt levesz, rend pedig azért lesz, mert én vagyok a gyorsabb.
Dózsai Dóra: Górézás (EmArt műhely, Szabadka)
A gyerek először eldobja majd a papír zsebkendőt, akkor az utcán anya lehajol és fölveszi, keresnek egy szemetest, a gyerek két kézzel belekapaszkodik, beledugja a fejét, és belenyomja a rohadt banánhéj alá a zsebkendőjét, majd útközben még felszednek öt chipses tasakot, két cigarettacsikket és majdnem egy eldobott rágót is, hogy alkalmas pillanatban ismét bele lehessen hajolni a szemeteskukába. Közben elmeséljük, hogy milyen szép tiszta lenne a környezetünk, ha senki soha nem dobálná szét a szemetét.
A gyerek élvezi a szemétgyűjtést, már otthon is ő az első, aki a véletlen padlóra esett szalámidarabot ki akarja hajítani, hoppá, az a cicáé lesz. Az alma csumája meg komposztba kerül? A papírhulladékkal begyújtunk, a műanyag flakonokat külön zsákba szedjük, amit időnként el lehet lopni, és megkalapálni vele a húgit, majd rácsodálkozni, amikor egyszer visszaadja. Inkább a szelektív hulladékgyűjtőbe vele!
Környezetünk védelme persze nemcsak azon múlik, hogy a kiürült műanyag üveget a megfelelő helyre visszük, hanem azon is, hogy szerényebben élünk, kevesebbet használunk, vásárolunk. Nem harácsolunk. Kevesebb játék, de minőségi. Ezt nem mindig könnyű elfogadtatni a nagyobbacskákkal sem, nemhogy a kicsikkel, akiknek az érzékeire rendkívüli erővel hatnak a reklámok, a színes műanyag csodák, és várni nem tudnak. Ez persze nem valami jellembeli hiba, hanem érési folyamat eredményeképp alakul ki idővel, ha elősegítjük. Jóérzésű szülő ügyesen ellavíroz a két véglet közt, nem halmozza el a gyerekeit mindennel, hogy végül azt se tudja, mije van, de amikor látja, hogy nagyon vágyik valamire, akkor azt megkapja.
Az óvodai/iskolai környezettudatos nevelés hatékonysága is elsősorban az óvónők, tanítónők, tanárok viselkedésén múlik. Például kevesebbet fénymásolunk, inkább fölírjuk a táblára, és megörvendeztetjük a gyerekeket, hogy ezért kevesebb feladatot kell megoldani az ellenőrzőn. Mert a táblára írás értelemszerűen időveszteség, de egyáltalán nem biztos, hogy kevésbé eredményes. Még jobb, ha szóban kérdezünk, ahhoz papír se kell. Szörnyű nehéz a gyerekek táskája, minden tárgyból füzetek-könyvek tömkelege. Biztosan tudom, hogy kevesebb is elég lenne. Nemrég az egyik matematika szakos kolléga kiszámolta, mennyi papírt használunk el az iskolákban csak azért, mert a tanárok nyomtatva adják le az éves terveiket. Megdöbbentő szám jött ki. Vajon hogy várjuk el a felnövekvő generációtól a gazdaságosságot, a tudatosságot, környezetünk védelmét, ha látják azt a mérhetetlen pazarlást, amit a felnőttek véghezvisznek?
A média rendszeresen beszámol a Föld veszélyeztetett helyzetéről, nagyon szorít bennünket az idő, hogy átértékeljük a környezetünkhöz való viszonyulásunkat. A személyes példamutatás pedig az egyik legerősebb szocializációs lehetőség a gyerekek számára, akár a szüleik, akár a szomszédaik, akár a tanítóik vagyunk. Az ünnepek közeledtével is sokat tehetünk a gyerekekkel együtt környezetünk védelméért, erről azonban egy másik alkalommal írok.
